A magyarság kövirózsái – Száraz Miklós György: Székelyek

2019. március 24., vasárnap | 13:02

Száraz Miklós György nagy sikerű regények írásán edzett művelődéstörténeti kötete, a „Székelyek” nem csupán az író ifjú- és érettebb kori székelyföldi barangolásainak, barátkozásainak lenyomata, hanem legalább ennyire nagyon sok alapos kutatómunkáé is.

Érdemes volna angol fordításban is megjelentetni, például a Zánkán élő, néhány hete már magyar állampolgár műfordító, a régió múltjában nagyon otthonos Bernard Adams tolmácsolásában. Aki tartott már Albion nyelvén történelmi, irodalmi vagy művelődéstörténeti előadást, az tapasztalatból tudja, vagy a főszövegben vagy lábjegyzetben többnyire körülményesen magyarázgathatja a „the Székler area” (mi tagadás, ez bizony rettenetesen hangzó körülírása ennek a páratlanul szép kisvilágnak!) sajátos varázsát, légkörét. De hiába, nem minden angol anyanyelvű vagy angolul beszélő részesülhet abban a kiváltságban, amiben a székelyek között évtizedeket eltöltő, közösségükbe egy rozmaring szívósságával belegyökerező marosvécsi úrnő, Kemény János Helikon-szervező literátor báró felesége. A skót-görög Augusta Patonnaka Szépmíves Könyvek sorozatban magyarul nemrég megjelent önéletírását érdemes párhuzamosan olvasni Száraz Miklós György, ha jól számolom, ötvenkét színes villanásból komponált „székelyföldi kaleidoszkópjával.” Hogy miért, arra voltaképpen nagyon egyszerű a válasz: mert mindkét könyv azt bizonyítja, hogy szerzője jeles képviselője e sok veszedelmet megélt, nyakas, makacs és gyakran bizony rátarti közösségnek, az erdőntúli magyarság „kövirózsáinak”, annak a népcsoportnak, amely minden viszontagságot – a madéfalvi veszedelmet vagy Ceaușescu diktatúráját is – képes túlélni, s közben mindvégig megőrizni humorát, alkotóerejét. A székelyek életéről, természetéről sokan és nagyon szépen írtak már: Orbán Balázs, Benedek Elek, Ignácz Rózsa, Tamási Áron, s még sorolhatnám a neveket.

Száraz könyvében éppen az a nagyszerű, hogy a szerző lírai prózára való hajlamait megfékezve most – nomen est omen  igenis hajlandó olykor száraz, de legalábbis tárgyilagos, tényekből, adatokból építkező lenni. Azonban úgy, hogy a tényszerű sorok közé mindig odacsempész valami nagyon személyeset. Pontosan elibénk adja – többek között – a két Bolyai matematikai zsenialitásának színét-javát, de azért olykor mégis „kikacsint” a tankönyvinek is beillő sorok mögül. Bolyai Jánost bemutatván ezt írja: „A lángelme hagyatéka sokáig lapult egy ládájában: közel 15 000 feljegyzés. Mindenre írt. Árkusra, sajtcédulára, szalvétára, fecnikre, koncertplakát hátoldalára. Ami éppen a kezébe akadt. A feljegyzések zöme magyar nyelvű, hiszen a két Bolyai egymás közt magyarul értekezett (és azt részben egy maguk kreálta nyelven tették, a nyelvújítás legfrissebb, később elvetett kifejezéseit használva).” Egy esetleges matematikai analfabéta filosz olvasó, ha nem is érti meg a János nevéhez köthető, korrekt módon idézett Jeans-tételt, ezeket a mondatokat soha nem fogja elfelejteni. Vagy nézzük az Udvarházak című fejezetet: ha valaki nem éppen botanikus elme, könnyen eltévelyedhet a sokféle „hortus”, azaz kert útvesztőjében, a zöldségestől a sárgadinnyés- és hagymáskertig. Mégis nagyon otthonosan érezheti magát, amikor ezeket a sorokat olvassa Székelyvécke, Szentdemeter, Siménfalva, Mihályfalva és további községek udvarházairól: „Az ünnepet, a mulatozást, a táncot és vigasságot, vagy akár a gyászt könnyű elképzelni. A mindennapi valóságot nehéz. A köszvényt, a lázat, az ébredés és elalvás kósza gondolatait, hajnali öltözködéskor a hideg daróc érintését a bőrön, a kenyér pirulását, egy leejtett üvegkancsó szétpattanását s a csörömpölést, ezt majdnem lehetetlen.”

E mégis-költői hétköznapi közjátékok mellett természetesen olvashatunk itt a székely szó eredetéről, a Szent László-legendáról, a lófő székelyekről, a székely írásról, a moldvai csángókról, a székely kapuról vagy éppen a Székely Hadosztályról. A kötet egyháztörténeti vonulata is erőteljes: megismerkedhetünk a templomvárakkal, az unitáriusokkal, a székely szombatosokkal, a csíksomlyói búcsúval, a csíki Könnyező Madonnával, s a régi székely himnusszal, ezzel a csodálatos katolikus népénekkel, amely így kezdődik: „Ó, én édes jó Istenem / Oltalmazóm, segedelmem / Vándorlásban reménységem (…) / Vándor székely reménységét, / Jézus, áldd meg Erdély földjét.” Ez a szépséges nemzeti imádság elvezet azután bennünket a lehető legméltóbb zárszóig, az „Áron püspök hagyatéká”-ig, amely természetesen annak a Márton Áron püspöknek állít méltó emléket, aki minden, a székely névre nem csupán származása, de emberszeretete miatt is méltó léleknek nemes programadója lehet, mindaddig, amíg csak egyetlen Ábel is él az otthoni rengetegektől Amerikáig, bárhol a földön: „El akarták hallgattatni, megalkuvásra bírni, de nem egyezkedett sem a magyar, sem a román embertelenséggel. Egész életében kitartott az ember mellett. Ezért nevezte ki XI. Pius 1938 karácsonyán püspöknek, ezért szentelték pappá 1924-ben, ezért született Csíkszentdomokosra székelynek. Ez a hivatástudat volt az élete magja, a – lényege. Teljesíteni a feladatot. Megmaradni. Szeretetben.”

(Száraz Miklós György: Székelyek –Történelemről és hagyományról, Scolar Kiadó, Budapest, 2018.)

Petrőczi Éva

Az írás az Új Ember 2019. március 17-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
hirdetés
Vezető híreink – olvasta már?
ferenc-papa-ha-nem-bocsatasz-meg-testvereidnek-isten-sem-bocsat-meg-neked
Ferenc pápa: Ha nem bocsátasz meg testvéreidnek, Isten sem bocsát meg neked!

A Szentatya április 24-én folytatta a Miatyánkról szóló katekézissorozatát. Ma is az Úr imájának arról a mondatáról elmélkedett, amelyben azt kérjük, hogy az Úr engedje el adósságainkat, vétkeinket, amint mi is elengedjük embertársainkét. Beszédének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

2019. április 24., szerda
az-otodik-evangelium-egy-multfeltaro-evtized-szentfoldon-voros-gyozo-akademikus-professzorral
Az Ötödik Evangélium – Egy múltfeltáró évtized a Szentföldön Vörös Győző akadémikus professzorral

A kutatások lenyűgöző eredményeiről és a 20. századi „előkutatásokra” visszatekintő dokumentációkból már a harmadik reprezentatív akadémiai monográfiája jelent meg. Húsvét alkalmából az „Ötödik Evangélium” üzeneteiről kérdeztük Vörös Győzőt.

2019. április 24., szerda