A mi szerzetesünk: M. Amata kármelita nővér

Az olaszországi Modena közelében fekvő Sassuolo városka kármelita kolostorában él több mint huszonöt éve a templom szentélye mögött, ráccsal elválasztva a nővérek között Maria Amata Kinsztler, aki nemrég ünnepelte ünnepélyes ezüstfogadalom-tételét.

Amata nővér a mi fogalmaink szerint szinte börtönben éli teljesen Istennek adott életét: nemcsak a szentély rácsa választja el a világtól, de látogatásaink során is csak egy ráccsal elkülönített helyiségben találkozhatunk vele. Ajándékot csak az apátnő tudtával adhatunk neki, vendégei csak úgy lehetünk, hogy őt nem is látva egy forgó alkalmatosságon adják ki számunkra az elkészített vacsorát, reggelit. Mégis mindig mosolyog, mégis számontart mindent, ami velünk, hazánkkal történik. A rácsok nem állhatnak a szeretet útjában!

A Kiskunhalason született magyar lány még akkor vállalkozott hazája elhagyására és a szemlélődő kármeliták közösségéhez való csatlakozásra, amikor itthon ez a fajta szerzetesi élet még lehetetlen volt. Erősen érezte a hívást, a késztetést, itt hagyta családját, szüleit, testvéreit, mindenét, és 1983. március 13-án titokban elhagyta az országot, előbb az ausztriai Linz, majd az olaszországi Rovigo kármelita közösségének tagja volt, immár tizenöt éve pedig Sassuolóban éli szerzetesi életét. Ábrahám útját járta, Mózessel élte a pusztai magányt, és Illés prófétával jutott a Kármel-hegy csúcsára, míg Krisztus jegyesi szeretetére végleg igent mondott. Úgy áldozta életét a világegyház és benne a magyar egyház megszentelésére, mint Szent István király felesége, Boldog Gizella vagy Árpád-házi Szent Erzsébet, akik hazájuktól távol élték csendes, szolgáló életüket, százszor annyit találva, mint amennyit hátrahagytak.

Amata nővér (neve annyit jelent: ’szeretett; akit Isten szeret’) nem módosít pályát, nem tér haza, nem akar mást csinálni, mint eddig, hanem jókedvvel, örömmel folytatja azt, amit eddig tett. Munkája a renden belül a szentmiséhez szükséges ostyák előállítása, sütése, csomagolása, küldése a megrendelőknek. Szinte egész Észak-Olaszországot ők látják el ostyával. Nem kis munka, főként a mediterrán hőségben. Emellett a beteg nővértársak ápolása, a konyha, a kert, a közös imádság, a takarítás, az állandó szellemi továbbképzés, a tanulás – több időt is követelnének, mint a nap huszonnégy órája.

Olaszországi útjaink során ismertük meg és zártuk a szívünkbe. Ha csak tehetjük, felkeressük, mivel csak velünk van alkalma magyarul beszélni. A mi szerzetesünkké lett – csendes, misztikus életét ajánlja fel Istennek a magyar egyházért és a fiatalokért.

Egri László és Katalin