A piarista generális levele a folyamatos képzésről

2016. február 18. csütörtök 09:03

Pedro Aguado, a piarista rend vezetője 2016. februári levelében a folyamatos képzés fontosságáról ír. A szerzetesrend tavaly nyáron Esztergomban tartott 47. egyetemes káptalanjának egyik fő témája ugyanis ez volt.

„Küldjünk világos jelzést a rendnek!” A piarista rend egyetemes káptalanának tagjai ezekkel a szavakkal fejezték be közös gondolkodásukat és tanácskozásukat a folyamatos képzésről Esztergomban. Egyértelműen az az érzés és meggyőződés töltött el minket, hogy még mindig nem értettük meg egészen, mit is jelent a képzés kihívása. Sok hozzászóló hangsúlyozta annak fontosságát. Az utolsó felszólaló úgy fejezte ki magát, hogy az egyetemes káptalannak „világos jelzést” kellene küldenie a piarista rend egészének arról, hogy sürgősen el kell mélyednünk ebben a témában, hiszen egész megszentelt életünkről, végeredményben egész emberi életünkről van szó.

Folytatom gondolataim megosztását veletek az „egyetemes káptalan recepciójáról”, a mostani alkalommal kifejezetten a folyamatos képzés vonatkozásában, amelyet Magyarországon így határoztunk meg: „a hivatásban való növekedés átfogó folyamata életünk minden szakaszában”.

Nem tudom, sikerült-e ezt a „világos jelzést” elküldenünk a rendnek, de azt egyértelműen látom, hogy nagy horderejű az, amit az egyetemes káptalan megfogalmazott: „Meg kell újítanunk gondolkodásmódunkat a folyamatos képzéssel kapcsolatban, hogy arra a hivatásban való növekedés átfogó folyamataként tekintsünk (személyes, közösségi és provinciai szinten egyaránt). Ebben a folyamatban nemcsak az ösztönzött programok fontosak, hanem az az intenzitás is, amellyel a piarista szerzetesi megszenteltséget, a szolgálatot, az emberi növekedést és a kalazanciusi lelkiséget megéljük.”[1] A káptalan ezt a határozatot hozta.

E testvéri levelemben a káptalan elgondolásának erre a három lényegi összetevőjére szeretném ráirányítani figyelmeteket: megújítani gondolkodásmódunkat + a hivatásban való növekedés átfogó folyamata + a piarista élet intenzitása. Úgy vélem, tényleg központi jelentőségűek ezek, és érdemes elgondolkodni rajtuk.

1. Megújítani gondolkodásmódunkat

Mi segíthet megújítani látásmódunkat? Milyen dinamizmusokra van szükségünk ahhoz, hogy a folyamatos képzés kihívásáról másképp tudjunk gondolkodni? Miképpen tudnánk felhagyni azzal, hogy pusztán szombatévnek, tanfolyamnak, egy konkrét képesítés megszerzésének vagy olyasminek tartsuk, „ami engem nem érint” (hiszen ez is jelen van köztünk, már hogyne lenne!)?

Véleményem szerint a kihívás lényege ez: mint rendnek képesnek kell rámutatnunk annak szükségességére, hogy elmélyítsük lelkiéletünket, spirituális fejlődésünket, hogy valamennyiünk személyes élettörténetének középpontjában az Istennel való élő kapcsolat, valamint a minket Istenre megnyitó felebaráttal való kapcsolat álljon. Egyre biztosabb vagyok ebben: arra van szükségünk, hogy különösen is törődjünk lelki fejlődésünkkel, azzal a mélységgel (és hitelességgel, frissességgel, odaadással, a kísérés igénybevételével stb.), amellyel megéljük Krisztus-követésünket, hitéletünket, hivatásunk legmélyebb összetevőit. Itt találjuk azt a humuszt, amelyet meg kell újítanunk, a földet, amelyet fel kell ásnunk, a meggyőződéseket, amelyeket meg kell erősítenünk, a döntéseket, amelyeket meg kell hoznunk, a készséget, amellyel fel kell vállalnunk feladatainkat, végeredményben azokat a kulcsfontosságú szempontokat, amelyek szerint mindennapi életünket élhetjük és élnünk kell. Nem látok más utat.

Szerzetesként alaposan végig kell gondolnunk, mit jelent lelkileg előrehaladni, mit jelent a spirituális fejlődésünkkel törődni. Rendként pedig az a feladatunk, hogy részletezzük, melyek azok a segédeszközök (mediációk), amelyek ezt lehetővé teszik. Minden más önmagában jó lehet, de nem fog kimozdítani minket onnan, ahol vagyunk, nem fog felrázni minket.

Amikor közzétették Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítását, sok utalást találtam benne arra a témára vonatkozóan, amelyről írok nektek. Például nagyon elgondolkodtattak azok a meglátások, amelyeket „a lelkipásztorkodásban munkálkodók kísértéseiről” megfogalmazott, mert szerintem ezek ránk is jellemzőek (lehetnek). Ferenc beszél például az „individualizmusról, az identitás válságáról és a buzgóság lanyhulásáról” (EG 78); a menekülésről, hogy „olyanok legyünk, mint a többiek” (EG 79); a „gyakorlati relativizmus” veszélyéről (EG 80); a „mindennapi élet szomorú pragmatizmusáról” (EG 83); az „önző akédiáról, amely arra indít minket, hogy megőrizzük személyes autonómiánk tereit” (EG 81 és 88) stb.

Úgy látom, hogy mindezek a „kísértések” (és még mások is, melyeket hozzájuk fűzhetnénk), kapcsolatban állnak azzal a kihívással, amelyről írok: világosan kell látnunk, mit jelent „törődni a lelki fejlődésünkkel”. Nem látok más utat. Biztos vagyok abban, hogy ezen az úton meg tudjuk újítani gondolkodásmódunkat.

Ezért úgy látom, hogy rendi szinten keresnünk kell mindazt, ami ebben segítségünkre lehet. Kérlek mindnyájatokat, gondolkodjatok el ezen közösségeitekben és a rendtartományban, és osszátok meg velünk gondolataitokat. Szeretnék két javaslatot megfogalmazni, amelyek segíthetik a közös gondolkodást.

a) Újítsuk meg és mélyítsük el gondolkodásunkat a rendtagok átfogó (integrális) kíséréséről! Ha például a nagyobb elöljárókra gondolunk, világosan láthatjuk, hogy egymástól eltérő személyes stílusuk befolyásolja, miképpen valósítják ezt meg. Itt azonban nem stílusokról és egyéni életvezetésről van szó, hanem arról, amit az elöljáróktól várunk és kívánunk. Hiszem, hogy a rendnek szüksége van arra, hogy lássa: nekünk, piaristáknak ténylegesen fontos, hogy kísérve érezzük magunkat, mégpedig átfogó módon, azon testvéreink által, akik azt a feladatot kapták, hogy a közösség, a rendtartomány vagy a rend életét irányítsák. Őszintén úgy látom, ez nem függhet attól, hogy kinek van hozzá személyes „tehetsége”, hanem a vállalásainknak kell vezetniük minket.

b) Tegyünk lépéseket azoknak a segédeszközöknek (mediációknak) az intézményesítése felé, amelyek a spirituális fejlődést ténylegesen elősegítik, amelyek kimozdítanak, felráznak minket! Írok példákat: a felnőtt fiatal rendtagok átfogó kísérési folyamata, amely túllépi a hagyományos „öt éven belüli találkozók” kereteit; lehetőség egy spirituális szempontból jelentőségteljes életközépi megállásra, szünet tartására; misszionáriusi tapasztalatszerzés a rendnek egy olyan helyén, amely távol van attól, ahol megszokott piarista életünket éljük, stb. Időnként megfeledkezünk saját döntéseinkről. Tudjátok-e, hogy a folyamatos képzés rendi direktóriuma, melyet némelyek már meghaladottnak tartanak, előírja, hogy életének közepén minden rendtag töltsön egy bizonyos időszakot lelki megújulással?[2] Nem lenne rossz, ha teljesítenénk a dokumentumainkban foglaltakat, mielőtt meghaladottnak titulálnánk őket.

2. A hivatásban való növekedés folyamata

A szerzetesi és pasztorális irodalom erős hangsúlyt helyez a folyamatokra. Beszélünk pasztorális, revitalizációs, integrális folyamatokról. Van valami ebben a szóban, fogalomban, amit nem tudtunk hatékonyan felkínálni, sőt olykor igazán felismerni sem.

Csak egyetlen dologról szeretnék beszélni, ami fontosnak tűnik piarista életünk szempontjából. Ki kételkedhet abban, hogy valamiképpen valamennyien képesek vagyunk hivatásunk útját járni, és hogy ennek minősége meghozott döntéseinktől is függ? Világos, hogy sok dolog van, ami nem tőlünk függ, mivel az Úr szabadon és szokás szerint nem várt módon cselekszik azok életében, akik őt buzgón keresik, ugyanakkor az is igaz, hogy valamennyiünknek sok mondanivalója van arról, ami hivatásunk alakulásának folyamatát érinti. Két egyszerű dolgot szeretnék kiemelni:

a) Ahhoz, hogy valóban folyamatban éljünk, tudnunk kell, „hova akarunk eljutni”. Legalább sejtenünk kell, meg kell tudnunk nevezni, kell, hogy legyen távlat előttünk. Folyamatról akkor beszélhetünk, ha haladunk valahová. Nehézségeik és ellentmondásaik ellenére talán az Úr első tanítványai segíthetnek nekünk: „Uram, hová menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68). Ez a távlat: az azonosulás Jézussal. Hogy ugyanazok az érzések töltsenek el minket, mint Jézus Krisztust. Egy elérhetetlen távlat, mégis kijelöli az irányt. Ez így volt minden hívő esetében a keresztény lelkiség egész történetében. Nem kellene újra elgondolkodnunk ezen a távlaton? Vajon nem lenne segítségünkre, ha alaposan végére járnánk, mit jelent a Krisztussal való azonosulás folyamata? Nem lenne jó tanulni azoktól, akik segíthetnek nekünk?

b) Ismét emlékezetünkbe kell idézni a mindennapi élet értékét, annak a hűségnek az értékességét, amellyel teendőinket végezzük, a közösség, a küldetés, az imádság, a képzés mindennapi megélésének értékét. Azok vagyunk, akikké a mindennapok során válunk, a hétköznapok rutinjában alakul ki legmélyebb identitásunk.

Nem tudom itt kifejteni, mi mindent foglal magában a kijelentés, hogy a hiteles lelkiség a hétköznapok során bontakozik ki, de hívlak titeket, hogy kreatívan gondoljátok végig. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy van egy lehetőségünk, amelyet nem szabad elszalasztani: egy testvéri közösséghez tartozunk, amely nap mint nap velünk van, ismer és kísér minket. Ebből a szempontból kiváltságosak vagyunk. Hiszem, hogy a közösség kiváltságos hely arra, hogy segítsük egymást előrehaladásunkban. Amikor a közösség törődik mindenkivel, akkor könnyebben tudunk nagyobb hitelességgel élni. És ugyanez igaz megfordítva is. Sürgősen tudatosítanunk kell ismét magunkban, hogy a közösség kiváltságos hely a személyes kibontakozásra, és nagyon örülök, hogy a 47. egyetemes káptalan ezt meg is fogalmazta: „A közösséget a személyes fejlődés és a hivatásunkban való növekedés kiváltságos helyeként kell megélnünk.”[3]

3. Az élet intenzitása

Érdemes emlékeznünk arra, hogy a 47. egyetemes káptalan szerint folyamatunk jó megvalósulása attól az intenzitástól[4] függ, amellyel a „piarista szerzetesi megszenteltséget, a szolgálatot, az emberi növekedést és a kalazanciusi lelkiséget” megéljük. Életünk más területeit is felsorolhatta volna, mégis ezt a négyet említette. A káptalan természetesen életünk és küldetésünk minden területe számára adott útmutatásokat, ebben a pontban azonban arra emlékeztetett minket, hogy a piarista akkor fejlődik, ha törődik személyes alakulásával, ha szenvedélyesen végzi szolgálatát, ha életének középpontjában megszentelt hivatása áll, ha Kalazanciust példaképének tartva őt igyekszik követni. És mindezt intenzíven.

Néhány alkalommal lehetőségem volt részt venni egy frissen szentelt piarista elsőmiséjén. Osztozhattam meghatottságán, és azt kívántam neki, hogy ugyanezzel a meghatottsággal, intenzitással és szenvedéllyel mutassa be a rá váró sok ezer szentmisét. Ezt az utat kell követnünk! Néhány nappal ezelőtt levelet kaptam egy frissen szentelt fiatal piaristától, aki ezt írta: „Időnként csak szemlélem az Oltáriszentséget, és azt kérdezem, miként lehetséges, hogy kezemben tartom Krisztust. Ezért tudom, hogy minden napom áldás.” Ez a mondat jól kifejezi, amit mondani akarok, amikor hangsúlyozom annak az intenzitásnak a kihívását, amellyel piaristaságunkat éljük.

Mostanában fogalmazzuk meg a cirkumskripciók terveit és körvonalazzuk a rend generálisi titkárságainak munkáját. Bárcsak képesek lennénk komolyan szembenézni ezzel a számunkra oly fontos kihívással! Így legyen!

Testvéri öleléssel:

Pedro Aguado generális atya

[1] A piarista rend 47. egyetemes káptalana, a rendi élet 4. súlypontja, azon belül pedig a 3. pont.

[2] A piaristák folyamatos képzésének direktóriuma (1994), 87. pont. [Piarista Füzetek 9.]

[3] A piarista rend 47. egyetemes káptalana, a rendi élet 3. súlypontja, azon belül pedig a 3.c pont.

[4] Az intenzitás szónak természetesen a szövegösszefüggésnek megfelelően többféle jelentése lehet. Itt abban az értelemben áll, ahogyan a káptalan használta: hitelesség és teljesség.

Forrás és fotó: Piarista Rend Magyar Tartománya

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
foegyhazmegyei-tanevnyitot-tartottak-egerben
Főegyházmegyei tanévnyitót tartottak Egerben

Augusztus 25-én az egri bazilikában gyűltek össze a főegyházmegye köznevelési intézményeinek pedagógusai és lelkipásztorai. A szentmisét Ternyák Csaba érsek mutatta be, az iskolák lelkipásztorai koncelebráltak.

12:45
megszolaltak-kovek-esztergomban-vasarnap-zarul-ppke-btk-nemzetkozi-regeszeti-nyari-egyeteme
Megszólaltak a kövek Esztergomban – Vasárnap zárul a PPKE BTK Nemzetközi Régészeti Nyári Egyeteme

Amint arról már korábban hírt adtunk, Esztergomban Nemzetközi Régészeti Nyári Egyetemet rendez a PPKE BTK Régészeti Tanszéke, melynek vezetője Major Balázs. A tanszék hallgatói mellett mintegy harminc külföldi diák vesz részt az augusztus 1–28-ig tartó programon.

17:44