A szenvedés hozzátartozik az élethez, de az utolsó szó mindig az életé – Interjú Elekes Szendével

2017. április 17. hétfő 19:00

A húsvét jelenti nagypénteket, Jézus Krisztus önként vállalt kereszthalálát, de mindenekelőtt harmadnapon történt dicsőséges feltámadását. Kilátástalannak látszó szenvedés és mindent felülíró remény. Elekes Szende pszichológussal, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanárával beszélgettünk.

– A húsvét központi eseményei a kereszthalál és a harmadnapra következő feltámadás, a beteljesülés. Vajon a szenvedés szervesen hozzátartozik az életünkhöz, és a kereszt hordozását senki sem kerülheti el, bármennyire is ezt sugallják a napjainkban divatos életmódtanácsadók?

– A válasz egyértelmű igen. A szenvedés egyetemes jelenség. Nem lehet reális cél, hogy az életünk teljesen mentes legyen a szenvedéstől, a nehézségektől. Minden olyan irányzat, amely azt hirdeti, hogy az embernek hatalmában áll úgy alakítania az életét, hogy az „habos torta” legyen, hamis üzenetet közvetít, mert nyilvánvaló: életünk történései fölött csak korlátozott mértékben gyakorolhatunk kontrollt. Természetesen fontos, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk a rossz dolgok elkerülése érdekében. Nem az a cél, hogy keressük magunknak a fájdalmas tapasztalatokat, de azt mindannyian tapasztalhatjuk: időnként elkerülhetetlenül adódnak az életünkben kisebb-nagyobb nehézségek. A fontos az, hogy az ember miként reagál ezekre. A szenvedés sokféle fajtája között külön kategóriát képeznek az érzelmi problémák, például a depresszió és a szorongás. Amikor a pácienseink megkeresnek bennünket, pszichológusokat, célul tűzzük ki ezek leküzdését, hatékony kezelését. Ám minden esetben hangsúlyozzuk, hogy a szorongást vagy a szomorúságot nem iktathatjuk ki az életünkből maradéktalanul, és nem is kell erre törekednünk.

– Jézus Krisztus Isten Fiaként jött közénk a földre, és a fájdalmak, a szenvedések őt sem kerülték el. Mi a saját körülményeink között ugyanúgy végigjárjuk a magunk Golgotáját.

– Gyakorló keresztényként úgy gondolom, Jézusra példaképként tekinthetünk azért is, ahogyan a lét határhelyzeteiben viselkedett, abban a szenvedésben, amit nem keresett magának, de kimondta rá az igent. Jézus időnként csalódott volt a tanítványai értetlensége miatt. Tudott dühös is lenni, amikor kiűzte a kufárokat a templomból, gyötrődött a Getszemáni-kertben, megélte az Atyától való elhagyatottság érzését a kereszten. Az ő élete is azt példázza, hogy ezek az érzések, a szomorúság, a félelem, a magára maradottság élménye kellemetlenek ugyan, de egyetemesek. Még Krisztus sem volt mentes tőlük. Nem reális tehát elvárni azt, hogy soha ne éljünk át negatív érzéseket.

– Vannak emberek, akik úgy érzik, az életük csupa szenvedés, egyetlen, véget nem érő nagypéntek, amelyre soha nem következik a feltámadás. Pszichológusként mit tud mondani nekik?

– Ők azok, akik nem képesek felfedezni a tapasztalataik között a jót, és ha visszatekintenek az életükre, akkor csak a kudarcokra, a rossz élményekre emlékeznek. A kognitív pszichológia, amelyet képviselek, rávilágít arra, hogy a gondolkodásmódnak, a gondolati struktúráknak óriási a szerepük a jóllétünk szempontjából. Azok az emberek, akik az életüket puszta szenvedés- vagy kudarcsorozatnak látják, általában hordoznak magukban egy negatív szűrőt, és emiatt csak a rossz tapasztalatokat veszik észre, ezeket tudatosítják magukban. Nagyon fontos, hogy segítsük őket a látásmódjuk formálásában, abban, hogy vegyék észre: csak a rossz tapasztalatokra fókuszálnak. Nem hiszem, hogy létezne olyan ember, aki kizárólag szenvedéseket vagy fájdalmakat élt meg az élete során. Mindenkinek az életében lehet találni sikereket, pozitív élményeket, olyan embereket, akik szeretetet adtak. Ebben kell segíteni a megkeseredettségbe belesüppedt embereket, hogy vegyék észre a pozitívumokat is.

– A segítség hogyan mutatkozik meg a gyakorlatban?

– Rá kell vezetni őket arra, hogy egyoldalúan fekete a látásmódjuk önmagukat és a tapasztalataikat illetően is. „Szerencsétlen vagyok, mindig is az voltam, és az is maradok”, „Nem szeretett soha senki”, „Soha nem ismerték el a munkámat” – az ilyen általánosító megfogalmazásokban érződik, hogy túlzásokról van szó, és erre kell rávilágítanunk: az nem létezik, hogy az illetőnek soha ne lett volna pozitív tapasztalata. Példákat kell keresgélnünk, amelyek árnyalják a képet. Megjegyzem, hogy ennyire megkeseredett emberekkel jórészt csak az idősek körében találkoztam. Közülük sokan valóban nagy szenvedéseken mentek keresztül az életük során, nem egy esetben van is alapja a kiábrándultságuknak. Az ő esetükben arra kell rávilágítanunk: az, hogy hősiesen kiállták az élet nehéz megpróbáltatásait, már-már teljesítményjellegű. A koncentrációs tábort túlélt Viktor Frankl, az értelemközpontú pszichológiai megközelítés atyja szerint a szenvedés, amit az ember elvisel, amire igent mond, teljesítménnyé válik, feladatjellege van. Azok az idősek, akik rengeteg próbatételen mentek keresztül az életük során, Szent Pállal együtt elmondhatják: a jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam. Ez erőt adhat az idős, megkeseredett embereknek, akik mondhatni, végigszenvedték a 20. századot. A szenvedésnek lehet pozitív hozadéka is, átformálhatja az embert, jó értelemben.

– Amikor az embert sorozatosan sújtja a szenvedés, legyen szó fizikai vagy lelki fájdalomról, akkor mennyire nyújthat vigaszt számára Jézus példája és a Szent Pál-i mondás, miszerint mostani szenvedéseink semmivé törpülnek a mennyek országában ránk váró boldogság mellett?

– Ez nyilván attól függ, hogy az illető életében milyen szerepet játszik a keresztény hit. Egy mélyen hívő ember számára, aki más perspektívából is rá tud tekinteni a fájdalmas tapasztalatokra, vigaszt jelenthet a hitből fakadó remény. Magam is sok ilyen emberrel találkoztam. A hit nagyon fontos erőforrást jelenthet a hívő számára, pontosan azért, mert Jézusra tekinthet, és tanításából erőt meríthet. A nem hívők természetesen nem rendelkeznek ezzel az erőforrással. Ám előfordulhat, hogy a nem hívő ember a szenvedésben közeledni kezd Isten felé, megindulhat benne egy spirituális növekedés, de ez nem törvényszerű. Egyébként meg soha ne éljünk a „Ne szomorkodj, csak higgy Jézusban!” típusú, olcsó vigaszokkal.

Azt gondolom, hogy a szenvedés kétélű kard: az ember könnyen összeomolhat benne, cinikussá, agresszívvá válhat, és elveszítheti még azt a kevés hitét is, ami volt. Szerencsére sokan vannak azonban olyanok is, akikben a szenvedés pozitív lelki folyamatokat indít be. Amikor rákbetegek között végeztem kutatást, többen beszámoltak arról, hogy a betegség átformálta a gondolkodásmódjukat: megtanulták értékelni mindazt, ami valóban fontos az életükben, képessé váltak hálát adni az apróságokért is, közeledni kezdtek Isten felé, és jobb emberekké váltak. A pszichológia ezt a jelenséget poszttraumás növekedésnek nevezi, a traumát követő lelki fejlődésnek.

– A folyamatosan beteg, szenvedő embertől általában elfordulnak a barátai, gyakran még a hozzátartozói is. Teherré válik mások számára, ezért elhagyatottsága szinte totálissá válik. Hogyan őrizhető ilyen körülmények között az ember méltósága, amelyet kivétel nélkül minden teremtmény megkapott Istentől?

– A teológia válasza valószínűleg az lenne, hogy az Istentől kapott méltóság nem vész el az ilyen helyzetekben sem. Ez inkább felkiáltójel, üzenet a szenvedő ember környezetének, rokonainak és barátainak, hogy felelősséggel tartozunk egymásért. Támaszt jelentünk a rászoruló számára, vagy sem? Nem kell nagy dolgokra gondolnunk. Ilyen helyzetben elegendő, ha a beteg ember környezetében élők összefognak, és felváltva segítik őt. Szomorúan tapasztalom, hogy nem tudunk mit kezdeni a szenvedéssel, a szenvedő emberrel, ezért inkább elkerülő magatartást alakítunk ki. Gyakran előfordul, hogy valaki megbetegszik, vagy elveszíti egy közeli hozzátartozóját, valakit a szerettei közül, és nem merjük felhívni telefonon, hogy megkérdezzük, hogy van. Az egyik gyászoló ismerősöm megosztotta velem, milyen jólesett volna neki, ha a környezete kicsit jobban érdeklődik, mi van vele. A veszteséget átélt ember ismerősei közül sokan úgy érzik, jaj, Istenem, nem tudok mit mondani neki, ezért aztán inkább nem is közelednek felé. Ez óriási mulasztás. Az ilyen helyzetekben ugyanis a legfontosabb emberi erőforrás a társas támasz. Ne aggódjunk amiatt, hogy mit mondjunk a szenvedő embertársunknak. A legtöbb, amit adhatunk neki, a jelenlétünk.

– A Karol – A pápa, aki ember maradt című filmben van egy megrázó jelenet. Meghal a kórházban egy kisfiú, és az édesanyja azt mondja a beteg II. János Pálnak: ne hivatkozzon most Istenre, mondja meg neki, hogy hagyjon békén, én a fiamat akarom visszakapni. Mire a pápa azt válaszolja: megmondhatom neki, de ő tudja, hogy most itt van a helye, melletted…

– II. János Pál pápa a 20. század egyik legnagyobb szentje, az ő szájából hitelesen hangzanak ezek a szavak. Ám én inkább azt mondanám, ha valaki egy ehhez hasonló, súlyos fájdalomban elutasítja Istent, bumeráng-effektushoz vezethetnek az ehhez hasonló szavak: ne sírj, mert Isten úgyis veled van, meríts erőt ebből. Ez a mondat a szenvedő számára sok esetben azt jelenti, hogy nem tudunk igazán együtt érezni vele, kimentjük magunkat az együttérzés terhe alól. Egy ilyen, friss veszteségtől szenvedő édesanya elutasító reakciója, lázadása teljesen természetes. Én személy szerint hihetek abban, hogy Isten most is vele van, de az együttérzésemet szép szólamok nélkül, pusztán a jelenlétemmel közvetíthetem felé a leginkább.

– Kalkuttai Teréz anya gyakran hangoztatta, hogy nem a szegénység, nem is a szenvedés a legnagyobb tragédia az életben, hanem az, amikor a segítségre szoruló ember végletesen magára marad. Ő és nővértársai különleges szeretettel fordultak a mindenkitől eltaszított haldoklók felé, akik legalább életük utolsó perceiben megérezhettek valamit Isten végtelen szeretetéből.

– Ez a legtöbb, amit tehetünk: hogy ott vagyunk, jelen vagyunk a szenvedéstől meggyötört embertársaink mellett. Ne tartson vissza bennünket az a téves elképzelésünk, hogy nekünk most valami nagy dolgot kellene adnunk, mert csak így tudunk segíteni. Ez nem így van. Teréz anya azért is példa a számomra, mert ő nem akart téríteni. Számára mindegy volt, hogy a haldokló ember keresztény-e vagy sem. Egyszerűen csak ott volt a kiszolgáltatott emberek mellett, és végigkísérte a haldoklásuk folyamatát. Nagyon fontos, hogy legyen bátorságunk odalépni a szenvedőkhöz, anélkül, hogy valami nagyot akarnánk produkálni. Teréz anya a szenvedő embert elkísérte egészen az utolsó pillanatáig. Volt elég bátorsága ahhoz, hogy ott legyen. Ez az „ottlét” talán még a gyakorlati segítségnél is fontosabb. Azok a szenvedők, akik Teréz anyával találkozhattak, általa megérezhették Isten szeretetét. Akár én is lehetek valaki vagy valakik számára Isten ujja, amely elérheti őket. Nem kell ezért mindent magam mögött hagynom, mint ahogyan Teréz anya tette, elég, ha meglátogatok vagy felhívok egy beteget, hogy érezze, nincs egyedül.

– Hívő pszichológusként miként viszonyul ahhoz, hogy nagypénteket mindig követi húsvétvasárnap, a dicsőséges feltámadás?

– Engem különösen megérint, hogy az egyházi liturgikus év ünnepei keretet adnak az emberi tapasztalatoknak. Nagyböjt rávilágít arra, hogy Jézus is hordozta a keresztet, a szenvedés része a mindenkori ember életének. Nagypénteken Jézus keresztre feszíttetik, halálos csönd van, minden reménytelennek látszik. Ezután viszont elkövetkezik a húsvétvasárnap, a feltámadás. Az utolsó szó tehát mégsem a halálé, hanem az életé.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2017. április 16-i számában jelent meg.

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
megaldottak-felujitott-tours-i-szent-marton-templomot-vizafogon
Megáldották a felújított Tours-i Szent Márton-templomot Vizafogón

Erdő Péter bíboros, prímás áldotta meg a felújított Tours-i Szent Márton- (és Flüe-i Szent Miklós-) plébániatemplomot Budapest Vizafogó városrészében szeptember 23-án.

21:07
gyerekek-es-katonak-nemzeti-katonai-zarandoklat-mariaremeten
Gyerekek és katonák – Nemzeti katonai zarándoklat Máriaremetén

Szeptember 23-án, szombaton kisebb „katonai tábort” építettek a máriaremetei kegytemplom kertjében, Bíró László tábori püspök pedig a minden szakmában, de a honvédelemben talán különösen is szükséges állhatatosságról elmélkedett prédikációjában. És a gyerekek is megtalálták a számításukat.

20:35