A színjátszás az evangélium, a közösségépítés csodája – Idén is előadják a Pasaréti Passiót

Nézőpont – 2019. április 1., hétfő | 13:57

A budapest-pasaréti Páduai Szent Antal-plébánia hetvenfős színjátszóköre 2018 márciusában, a nagyböjti időszakban mutatta be Meskó Zsolt „JK33 Passió” című misztériumjátékát. Idén április 4-én és 5-én lesz négy előadás, mindkét napon 19 órai és 20.15-ös kezdettel.

A templom plébániáján beszélgetünk Meskó Zsolttal, aki rendezte is a darabot; a 25 éves, mai fiatalembert megjelenítő Hillier Marcell-lal, a Kísértőt játszó Andréka Ágostonnal és a Veronikát alakító Gábor Mónikával.

– Milyen élmények hatására írta meg ezt a misztériumjátékot?

Meskó Zsolt: Öt évvel ezelőtt egy betegségből felépülve úgy gondoltam, hogy valamilyen formában újra kellene indítani az életemet, és elmentem egy lelkigyakorlatra. Ilyenkor az ember sok mindent átértékel, tervek fogalmazódnak meg benne, amiket meg kellene valósítani. Az egyik az volt, hogyan tudnám bevinni a templomi közösségbe a színházi elképzeléseimet. Ekkor jutott eszembe a gondolat, hogy egy passiót kellene rendezni itt, Pasaréten. Fölkerestem ezzel az akkori plébánosunkat, Zalán atyát, aki azt mondta, jó az ötlet, de ne passió legyen, mert úgyis mindenütt azt adnak elő – később kiderült, hogy rajtunk kívül senki sem. Készítsünk inkább egy darabot Assisi Szent Ferenc életéről. Ez a misztériumjáték el is készült, akkor alakult meg a pasaréti színjátszókör. Túl voltunk már a tizedik előadásunkon is, amikor megint felmerült bennem az ötlet, hogy azért mégiscsak meg kellene csinálnunk a passiót is. Így kezdtem bele az írásába. Két nappal ezelőtt volt egy megrázó élményem. Most derült ki, hogy beleálltam a Szent Ferenc-i hagyományba. A plébánosunkkal, Kálmán Peregrinnel beszélgettünk, és ő elmesélte: a ferences passiók lényege, hogy mindig az adott kor emberének a szemléletét belehelyezi a passióba, vagy akár őt magát is, lásd a szintén ferences Csíksomlyói passiót, amelyben benne vannak a korabeli emberek. Amikor írtam a passiót, nem tudtam erről a ferences hagyományról, mégis, ösztönösen követtem azt. A történet főhősének egy huszonöt éves fiatalembert választottam, és az ő szemszögéből tekintettem Jézus életére. Ez a fiatalember természetesen én vagyok, mert a lelki útkeresésben lehet, hogy a darab írása közben huszonöt éves voltam, noha már kétszer annyi időt számlálok. Ám a valós kor, illetve az istenkereső út nem biztos, hogy megegyezik. Mindazokat a kételyeket, eltévelyedéseket, bánatokat, örömöket, amiket az ember az Istennel való kapcsolatépítés közben megél, próbáltam beleírni a passióba.

– A darab huszonöt éves főhősét, a műszaki egyetemen végzett Hillier Marcellt arról kérdezzük, milyen hatással volt ez a szerep hitének a fejlődésére?

Hillier Marcell: Adva van egy huszonöt éves fiatalember, lediplomázott, dolgozik, látszólag rendben mennek a dolgai, mégis, felvetődnek benne a kérdések: hol tart, hol van a helye a világban, milyen a kapcsolata a Jóistennel? Mindez benne van a darabban, és újabb és újabb kérdések is fölmerülnek ezek kapcsán. Van-e bennem akkora alázat, ami Krisztus követéséhez elengedhetetlen? Tudok-e én is teljes lélekkel odafordulni, szeretni, vagy csak könnyedén kiejtem a szeretlek szót, de nem gondolom komolyan. Ha eltöltünk az Egyházban húsz-huszonöt évet, akkor ráragad ez az emberre, és elhisszük, hogy zsigerből szeretjük a másikat, s fel sem merül bennünk, hogy vajon mennyire őszinte ez a szeretet, a másikkal való törődés. A másik fontos kérdés, hogy képes vagyok-e felismerni, mi az én saját keresztem, azt elfogadni, felvállalni, esetleg szeretni, hordozni, és ezzel együtt két lábon állni a földön, hogy ne nyomjon össze. Ha ezekre a kérdésekre az a válaszom, hogy veled haladok, Istenem, akkor megvan a remény arra, hogy rátalálok a helyes útra.

M. Zs: Amikor odaadtam a darabot Marcellnek, és elolvasta, akkor utána visszahívott és megkérdezte: Te ismersz engem? Ezt rólam írtad, ez én vagyok. Akkor jó, megnyugodtam, válaszoltam.

– Jézus tanítására utalva elhangzik a darabban: „Ne féljetek, és mi reszketünk, örömhírt hoztam és mi szenvedünk.” Miért nem hiszünk igazán Krisztus ígéreteiben? A világ sokféle szörnyűsége vagy saját gyarlóságaink miatt?

H. M.: A mindennapokban túl sokat görcsölünk, aggodalmaskodunk, ezért nem éljük meg örömhírként Jézus tanítását. Nehéz minden egyes pillanatban emlékeztetnem magamat, hogy igazából egy a fontos, az, hogy az üdvösség irányába haladjak. Az életünkben minden rendben lesz akkor, ha a Jóistent bevonjuk a dolgainkba.

M. Zs.: Képeket hordozunk magunkban, különböző mintákat, szüleinktől, a társadalomból, innen-onnan. Ezek a minták nagyon erősek, és nem a szeretetet erősítik. Nem bántom a szüleimet, de mi otthon nem beszéltünk arról, hogy miként kell szeretni. Ha megkérdeznénk Blankát (Meskó Zsolt nyolcéves kislánya, aki a beszélgetés közben egy nagyon szép rajzot készített Jézus virágvasárnapi bevonulásáról – B. D.), akkor elmondhatná, otthon sokat beszélgetünk arról, hogyan kell szeretni az iskolában, valakit, aki bánt engem, vagy akit a többiek kirekesztenek, vagy a szülőket, eltűnődni azon, mi az, hogy harag. Ezzel ellentétben mi a vasárnapi kereszténységben nőttünk fel, ami ugyanúgy ránk ragadt, mint a polgári neveltetés. Ezért – legalábbis nekem – nehéz volt megélnem a passió valódi mélységét. Felnőtt fejjel keresem, mit jelent a szeretet, mit akar az egóm, és ezzel szemben mit a bennem lakó Isten, akit én követni szeretnék. Ez egy hosszú tanulási folyamat. A régi képeket, amiket a gyűlöletről, a haragról, a sértésekről tanultunk, le kell cserélnünk olyan képekre, melyekben a krisztusi minták vannak. Nem azt várom, hogy hozzám forduljanak és engem tegyenek boldoggá, hanem hogy én forduljak oda a másikhoz, és kérdezzem meg: Hogy vagy? Őszintén, nem pedig megszokásból, rutinból. Valahol itt kezdődik a jézusi evangelizáció. Majdnem ötven évembe tellett az, míg eljutottam idáig. Addig én szerettem volna mindig elmondani, hogy mennyi bajom van, és féltem, hogy a kérdezett fél valóban beszélni fog a gondjairól.

– A passióban az építészmérnökként dolgozó Gábor Mónika alakítja Veronikát, aki nem szerepel a négy kanonizált evangéliumban, de a keresztény hagyomány szerint a keresztút hatodik stációjánál ő törölte le kendőjével Krisztus véres arcát.

Gábor Mónika: Veronika kívülről lép be a történetbe. Bármelyikünk lehetne. A passióban nagyon erősen megéltem a megszólítást, azt, hogy mindig kell legyen valaki közülünk, aki fel meri vállalni, hogy segítsen a kiszolgáltatott helyzetben lévő szenvedőnek. Veronika ilyen figura, a cselekedetekben megnyilvánuló irgalmasságot jelképezi. Bármelyik korban, a maiban is természetesen.

– Meskó Zsolt passiójában a végzős gimnazista, Andréka Ágoston alakítja a Kísértő szerepét. Egyéni megoldás, hogy a gonosz még a keresztúton is megkísérti Jézust, szinte ugyanazokkal a szavakkal, amelyek az evangélium elején hangzanak el. Ráadásul ez a Kísértő külsőleg egyáltalán nem ellenszenves figura.

Andréka Ágoston: Általános iskolás koromban előadtuk Szabó Magda Tündér Lala című színdarabját, és abban az osztályfőnököm rám osztotta Aterpater, a gonosz varázsló szerepét. Akkor ezt nem értettem, de most, hogy Zsolt rám osztotta a kísértőt, világossá vált számomra, hogy a kísértőnek nem feltétlenül kell gonosz, rossz arcú személynek lennie, hanem lehet olyan is, mint én, eddig nem azt kaptam vissza, hogy utálnának az emberek. Nem drámaian formáltam meg az alakját, hanem a hétköznapiságra helyeztem a hangsúlyt, ahogy egymást szoktuk furkálgatni a mindennapokban. A Kísértő egyértelmű célja, hogy letérítse Jézust arról az útról, amit az Atya megszabott neki. Ez végül nem sikerült neki, de azóta is folyamatosan próbálkozik velünk, és a célja változatlan.

M. Zs.: Teljesen tudatos választás volt, hogy egy kedves, jóképű fiú legyen a Kísértő, aki szelíd arccal mondja a legvadabb dolgokat. A külseje eltakarja a lényeget, mintha csak baráti tanácsokat adna, a legjobb szándékkal. Észre sem vesszük, és máris benne vagyunk a bűn mélységében. A nézők közül többen is jelezték, jé, bennem is megvan a hajlam erre. Mintha tükröt tartottunk volna eléjük. Ha egy fekete ruhába öltözött szörnyeteg a Kísértő, akkor azonnal elhatárolódunk, mi nem vagyunk ilyenek! Ha viszont ott áll előttünk egy jóképű, kedves fiú, akkor azt mondjuk, mi is ilyenek vagyunk, így van esély arra, hogy felismerjük magunkban, hogy hol van az a pont, amin elcsúszhatunk.

G. M.: Az evangélium nagy kísértéseinek Jézus ellent tudott állni. Itt viszont van ez a jó arcú, kedves Kísértő, ami tükör, hogy én is nap mint nap találkozom ezzel a jelenséggel, és könnyen elcsúszhatok rajta. Pedig a pici bűnöket sem szabadna elkövetni, nemet kellene mondani ezekre is. A hit és az erkölcsiség működhet külön, de azt hiszem, hogy az utóbbi a hittel megerősítve ad egy olyan keretet, aminek segítségével az ember felismeri a pici kísértéseket is.

M. Zs.: Van a passióban egy rész, amikor a Kísértő ugyanazokkal a szavakkal szól Péterhez, mint Jézus. Elég azonban egy hangsúly, ami más értelmet ad az egésznek. Amikor a darabot írtam, végig éreztem, hogy valaki diktálta a szöveget. Aztán tükörbe nézek, és segítségért kiáltok, hogy én sem tudom betartani. Folyamatosan próbálkozom.

– Vagyis soha nem állíthatjuk magunkról, hogy nekünk már nem kell fejlődnünk a hit dolgaiban?

H. M.: Soha nem lehetünk teljesen készek hitbelileg, csak haladhatunk a jó úton, és közben érezhetjük, hogy ez előrevisz.

M. Zs.: Ennek a darabnak, függetlenül az eredeti szándékainktól, az is az ereje, hogy hetven ember van a színpadon, valamennyien az itteni hívő közösségnek a tagjai, és összefogtak ennek az ügynek a véghezvitelében. Jézus nem a magányos harcosok klubját teremtette meg, hanem tizenkét embert ültetett az asztalához, aztán hetvenkettőt. Az, hogy egy közösség együtt tesz valamit, utat mutathat a nézőnek. Ha egyszerre hetvenen próbálunk, nagyon oda kell figyelnünk egymásra. Mindegyikünknek bele kell tennie maximálisan a maga részét. Tavaly itt volt egy színházi szakember, és azt mondta: különleges energiaáradást érzett a színpadról, és nem tudta, mitől van ez. Körbenézett, elidőzött egy darabig mind a hetven arcon, és azt mondta: olyan erősen jelen van minden egyes szereplő, amit csak nagyon ritkán lehet profi színházban látni. Döbbenetes élmény volt ez számára. A mostani próbákon is ezt érzem: mindenki hoz magával egy evangelizációs lendületet, szándékot, azért akarom ezt csinálni, mert tudom, hogy ezzel adhatok valamit abból a jézusi szeretetből, amire hivatva vagyok, hogy tanítványként továbbadjam.

G. M.: A színjátszócsoportunknak van egy magja, amihez nagyon sokan csatlakoztak. Együtt éltük meg azt, hogy az ima és a színház is közösséget teremt. Az idei előadásba is többen jelentkeztek, hogy szeretnének részt venni benne. Nem baj, hogy többségében csak látásból ismerik a szereplőket, mert ez az egész előadás olyan közösségi imaélményt ad, hogy teljesen mindegy, hogy egy hete jelentkezett, vagy már tavaly is szerepelt a darabban. Szerepelni a darabban, bent lenni a templomban, az oltártérben, olyan élmény volt számomra, mintha a Biblia pauperum (a középkorban a szegények Bibliája – B. D.) elevenedne meg a 21. században. Olyan erősen jelen voltunk a történetben, hogy szinte részesévé váltunk a keresztútnak.

A. Á.: Visszatérve arra, hogy befejezettnek tekinthető-e a hitben való fejlődés, felidéződik bennem, hogy tavaly márciusban volt az első előadás, és eredetileg úgy volt, hogy májusban bérmálkozom. Ez azonban nem történt meg, mert elutaztam. Úgy néz ki, hogy az idén fogok. Úgy érzem, hogy ez nem volt véletlen, várnom kellett még egy évet, hogy végiggondolhassak sok mindent. A passiónk hatására én is eltűnődöm mindazokon a dolgokon, amiket Marcell elmond a darabban, és egyre többet értek belőle, fejlődöm lelkileg.

M. Zs.: Egészen 1945-ig minden templomban adtak elő passiót nagyböjt idején, aztán megszűnt ez a hagyomány, és 1990 után sem indult újra. Ma is csak néhány helyen adnak elő passiót, azokat is szabadtéren. Pedig az evangelizációnak, a közösségépítésnek, a hit megélésének egy olyan csodája a színjátszás, hogy mindenkit biztatunk, élessze újra a passiók előadását, és aki szeretne elindulni ezen az úton, annak segítséget nyújtunk, elmondjuk nekik, hogyan csinálják meg a saját plébániájukon a passiójukat. Minden plébánián van hetven ember, aki képes lenne erre. Csak el kell indulni.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria