A tiszta morál győzelme – Tamási Áron székely népi játéka a kaposvári Csiky Gergely Színházban

Német Mónika, Mohácsi Norbert, Szvetnyik Kata
és a szerelmesek: Krausz Gergő és Mikecz Estilla

Hirdetőoszlop-szerű üvegbúra alatt népviseletbe öltözött, egymásba kapaszkodó szerelmespár; prímás húzza a fülükbe a szomorú-szép muzsikát. A dallamokra táncimitáció a válasz az újságlapnyi felületen. Szinte kimerevedik a mozdulat, akár a múló idő. A fiatalok arca rezzenéstelen, tekintetük távlatokba mutat. A hegedűszó messze hallik, akár az üzenet: már-már múzeumba való a tiszta szerelmet megjelenítő férfi-nő párosa. Pedig az ifjak védelem alatt állnak. Az Úr óvó búrát emelt szerelembe esett teremtményeire.

Ez a szokatlan kép fogadja a színházi közönséget Kaposváron, az Agóra – Együd Árpád Városi Művelődési Központ emeleti aulájában, ahol a Csiky Gergely Színház társulata tartja próbáit és előadásait, amíg be nem fejeződik a teátrum rekonstrukciója. A döbbenetes hatástól nehéz szabadulni; szinte földbe gyökerezik az ember lába. Tamási Áron Énekes madara estéről estére odatapasztja a székhez a nézőket. A szeretni való székely népi játék az író kedvelt figuráinak környezetébe repíti a közönséget. Általa kicsit a közelünkbe kerül Ábel is, valamint a Szűzmáriás királyfi tucatnyi hőse. A Béres László rendezte előadás a Juhász Ferenc-i vallomást mélyíti, miszerint „Tamási Áron Színháza: Tündökletes, játékos, szivárványos, boszorkányos és ördögös, vaskos és sokszor tromfos villanata az időnek: az igazságkereső létnek és az igazságot-rejtőztető halálnak.”

Az Énekes madár története tulajdonképpen bármelyik (székely) településen játszódhatott volna. Két vénlány élemedettebb korú kérőikkel – egymással is viaskodva – mindent elkövetnek azért, hogy kitaszítsák maguk közül szép és fiatal húgukat, Magdót, s ezáltal eltiporják az Istentől eredő, tiszta szerelmet. Három alkalommal is nekiveselkednek, de a csoda, a spirituális valóság mindannyiszor meggátolja szándékukat, így a védtelen fiatalok, a Gondos Magdolnát alakító Mikecz Estilla, valamint az ifjú legényt, Kömény Mókát játszó Krausz Gergő megmenekülnek. Közben pedig életünk realitásával szembesülünk, hiszen folyamatos szellemi harc részesei vagyunk. Letisztult életes jelenetek és szürreális képekből álmodott színpadképek elegye teszi még egyértelműbbé: a jó és a rossz örök harcban állnak értünk. „Lorcás” hatást is érzek e műben; elég, ha csak a spanyol szerző Yerma című drámájára gondolunk. A rendező is lát rokonságot a két alkotó között, s e műben a konfliktusos és a mitikus-szakrális dráma műfajjegyei komplexen jelennek meg.

Fándly Csaba, az egyik vénlegény a vénlányok körében

A vénlány testvérpár, Gondos Eszter és Gondos Regina – Német Mónika és Szvetnyik Kata alakítja őket briliánsan – régóta küzd a faluközösség előtti megbecsültségért, amelyet csak férjhezmenetelükkel érhetnének el, ám kérőik: Bakk Lukács – Fándly Csaba játssza különös erővel és leleménnyel – és Préda Máté – Mohácsi Norbert formálja meg remekül – tulajdonképpen nem szerelmesek a nővérekbe, így aztán a házassághoz sem fűlik a foguk. Sokkal inkább a harmadik leányt, Magdót szeretnék megkaparintani. Irigység, álnokság, rosszindulat, gonoszság, dölyf és féltékenység életük fő mozgatórugói, és még attól sem rettennek el, hogy vízbe fojtsák Kömény Mókát, ám igaz a mondás: a szerelem mindent legyőz. Ez esetben még a vágyott halál fölött is diadalmaskodik, hiszen kedvesének köszönhetően sikerül megmenekülnie a szerelemittas legénynek.

Magdó kegyeiért folyik a harc.
Mikecz Estilla, Fándly Csaba és Mohácsi Norbert

Erőteljes karakterek ütköznek a népi játékban, miközben a jó és a rossz is csatát vív fölöttük. A gonosz hatalom vissza-visszatértét, szédületes forgatagát talpig fekete leplekben mutatkozó, vartyogó varjúhad hangsúlyozza – Orza Calin bámulatos koreográfiájában –, ám a harcból a kar által megformált sötét erők helyett a tisztaságot, a szerelmet, az életet hirdető énekes madár kerül ki győztesen. Persze ehhez elengedhetetlen az istenhit, a darabban is meg-megjelenő ima, amely szemmel megtapasztalt csodákra is képes…

A történetnek nem csak prózai hősei vannak. A már az aulában muzsikáló György-Horváth László mindvégig amolyan égi-földi közvetítőként van jelen a darabban – felvonultatva a népi hangszerek tárházát. Angyal ő. Az ég küldötte, a jó oldal képviselője, aki a tisztaság, a szépség, az egyszerűség, a természetesség, a remény és a szerelem pártján áll, s muzsikájával teremt harmóniát a diabolosz által összezavart és szétszórt világban, amelyben az is előfordulhat, hogy a szerelmesek tér és idő vonzásából kilépve láthatatlanná válnak a környezetük számára. Úgy, ahogyan az a darab végén is történik.

A szerelmesek azt tervezik,
hogy Kömény Móka édesanyjához – Varga Zsuzsa – költöznek

Tamási művét rendkívüli dinamikával ültette színpadra Béres László. Morál és bűn párharcában nem mindennapi színészi erőnlétet követel a darab. A színésznőktől is. Már-már akrobatikus elemek is megjelennek az egyéni alakításokban, nem szólva a fekete „varjúsereg” vissza-visszatérő kaszás-sarlós színpadi jelenetéről. Csíki Csaba puritán, modern díszletei, Ledenják Andrea kifejező jelmezei, Cári Tibor zenéje tovább nyomatékosítják a darab drámaiságát.

Az Énekes madár a tiszta morál győzelme. Éppen ezért hat ma is oly üdén. Csak bizakodhatunk abban, hogy mindenütt diadalmaskodik majd – családban, munkahelyen, politikában és művészetben. Nagy Gáspártól is megtanulhattuk: „a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”

Fotó: Csiky Gergely Színház

Lőrincz Sándo/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. november 4-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.