Adalbert Hamman: Így éltek az első keresztények

Az első századok keresztényei kettős valósággal kerültek szembe: az evangéliummal és a mindennapi élettel. Alapvető dilemmájuk az volt, hogyan alakítsák át az életet a megszerzett hithez anélkül, hogy azt akár egy jottányira is meghamisítanák, cserbenhagynák földi feladataikat, családi, hitbeli kötelezettségeiket, „anélkül, hogy alibit keresnének, mint ahogy a tesszaloniki keresztények tették, amikor a várakozást a tétlenségre szűkítették le.” Hamman megállapítja: azok, akik rosszul érzik magukat a létben, vagy megszöknek a világ nehézségei elől, mindig csak kivételt képeznek. A többiek – a nagy többség – a gyakorlati lét hősiességét és az alkotó hűség egzisztenciális feszültségét élik. A mindennapi feladat, amelyet a keresztény ember családjában, hivatásában, városában betölt, elsősorban nem személyes alkotótevékenységének felmagasztalását jelenti, hanem azt, hogy „szabadságát abba a gazdagságba illeszti bele, amelyet Isten irányít. Ami a keresztény embert és üzenetét alkotja, szüntelenül meghaladja az emberi megvalósításokat, még ha azok az apostoloktól is származnak. A kereszténység a remény egyházaként jelenik meg, vagy pedig elveszti létének célját.”

Történelmi tényként állapítja meg a ferences szerző, hogy a kereszténység alighogy megszületett, máris futótűzként terjedt. Ha a többséget a szegények és az alacsony sorsúak is alkották, mint ahogy az életben is, az első perctől kezdve toborzott tanítványokat a társadalom minden rétegéből. Hamman szerint ez az összefonódás nem kevésbé figyelemre méltó, mint a földrajzi terjeszkedés, „mindkettő ledönti a társadalmi, faji és kulturális korlátokat, de nem úgy, hogy szembehelyezkedik velük, hanem hogy feloldja a testvériséggel”. A társadalmi válaszfalak ledőlnek Krisztusban, „aki összegyűjt és aki az egyetlen”. Ez mondatja Szent Pál apostol szellemében a 3. század végén az író Lactantiusszal: „Köztünk nincsenek se rabszolgák, se urak. Egyáltalán nem teszünk különbséget egymás között, és mindenkit testvérnek hívunk, mert mindenkit egyenlőnek tekintünk. Szolgák és urak, nagyok és kicsik mind egyenlő szívük szerénységében és készségében, mely messzire űz minden hiúságot.” Ennek szellemében volt két pápa, I. Szent Pius (140–145) és Szent Callixtus (217–222) is rabszolga származású. „Képzeljük csak el a nemes Corneliusokat, Pomponiusokat, amint egy olyan pápa áldását fogadják, aki még magán hordja régi urának bélyegét! Hát ilyen az evangéliumi forradalom, amely a társadalmi szerkezetek fölött hat azzal, hogy átalakítja az emberi szíveket!” – írja a könyv szerzője.

Külön fejezetet szentel az író a nép keresztényeket illető vádjainak. Rámutat: a tömeg rendszerint se nem türelmetlen, se nem fanatikus. „Egy csillagjós általában jobban érdekli, mint egy főpap.” Az utca embere, aki az asztrológia és a mágia iránt fogékony, alig lelkesedik az evangéliumért, amely oly nagy változást követel az életben. Mindennapi körülmények között nem zaklatják a keresztényeket, de ha különös események, veszélyek, katasztrófák történnek, a közvélemény elkezd dühöngeni, és a császárok engednek a közhangulatnak, parancsot adnak ki Krisztus követőinek az üldözésére. A nép megdöbben azon, hogy a kereszténnyé lett nő kerüli a feltűnő ruhákat, a férj nem esküszik többé Bacchusra vagy Herculesre. Még az is gyanút kelt, ha megfizeti az adót. „Ki akar oktatni bennünket” – hangzik a tömeg hangja. Az sem tetszik nekik, hogy a keresztények gondosan vigyáznak a súlyok és a mértékek helyességére, maga a becsületességük fordul ellenük és hívja fel rájuk a figyelmet. Megdöbbennek azon, hogy olyan emberek, akiket ők felvilágosultaknak tartanak, keresztények lesznek. Az, hogy éppen azért felvilágosultak, mert keresztények, eszükbe sem jut. S egy idő után már mindent felrónak Krisztus követőinek, egyeseknek azt hányják a szemükre, hogy jól megy a soruk, másoknak azt, hogy tétlenek. Egy keresztény számára egyformán jelentett veszélyt, ha kivonta magát a közügyekből, vagy ha foglalkozott velük. A siker, a jólét, a tekintély szolgáltatja ki a lyoni keresztényeket annak, hogy a nép feljelentse őket.

Hamman Szent Ireneuszra hivatkozik, aki szerint a jelen és a jövő, a hétköznapi élet és az ígéret feszültségében élő keresztény ember „csak abban a mértékben alkot tartósan, amennyiben egész lényével azután áhítozik, hogy Istent lássa és vele találkozzon”. A vértanúk pedig azt értetik meg velünk, hogy a keresztény esemény rendkívülisége nem a csoda, amely ennek ellenére bőven előfordul a „passiókról” szóló elbeszélésekben, „hanem a hit, mely átragyog a hétköznapi életen és át is alakítja, s a remény, mely megszelídíti a tragédiát és áthatol az éjszakán”. Aki az első keresztény nemzedékekkel, különösen a naponta fenyegetett, a holnap felől teljes bizonytalanságban lévő vértanúkkal találkozik, azt „életörömük s ugyanakkor a halál színe előtti derűjük döbbenti meg”.

Adalbert Hamman könyve hitelesnek látszó képet fest az első keresztények mindennapjairól, küzdelmeiről. Kétezer év távlatából azt is tényként állapíthatjuk meg, hogy a valóban krisztusi lelkülettel élő keresztények sorsa soha nem volt könnyű a világtörténelem során.

(Szent István Társulat, 2016.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír