Az állandó diakónusok szerepe az Egyházban

Még most, közel 50 év elmúltával is értetlenül néznek néhányan az állandó diakónusokra. Ha nem papok, akkor, ezek szerint, világiak? Nem: fel vannak szentelve. Van, akivel pap közölte: az övé nem valódi hivatás. Ez is tévedés. A diakónusok arra kaptak meghívást, hogy a szolgáló Krisztus képét öltsék magukra. Az Egyházat képviselik a közösségben – vasárnap a szentmisén pedig a közösség szükségeit hozzák az Egyház elé.

William Ditewig diakónus, a kaliforniai Monterey egyházmegyében a diakonátusi hivatal vezetője, korábban az Egyesült Államok püspöki konferenciája diakonátusi hivatalának vezetője, úgy fogalmazott: a plébánián és a közösségben játszott kettős szerepüknek köszönhetően a diakónusok az ideális személyek a „pontok összekapcsolására”.

Amióta a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) visszaállította az állandó diakonátus intézményét az Egyházban, a diakónusok száma az Egyesült Államokban folyamatosan emelkedik: jelenleg 18 000 fő, melyből több mint 15 000 fő aktívan szolgál – ebben a tekintetben az Egyesült Államok világelső. Összehasonlításképp: Lengyelországban 2003-ban, Indiában 2006-ban szentelték föl az első állandó diakónust; sok országban pedig csak egy-két diakónust találunk.

William Ditewiget 1990-ben szentelték fel, amikor még aktívan szolgált a haditengerészetnél, amellett pedig kisgyerekes apuka volt. Az ő időzítése viszonylag ritka a diakónusok között – sokan afféle második karrierlehetőséget látnak a diakonátusban. Ami – teszi hozzá sietve Ditewig -, nem vág egybe a zsinat püspökeinek elképzelésével.

Miért döntött úgy a II. Vatikáni Zsinat, hogy visszaállítja az állandó diakonátust?

– A közkeletű téves elképzelés szerint összegyűltek a zsinaton a püspökök, és – főképp a fejlődő világból érkezők – azt mondták: „Nincs elég pap, tehát legyenek diakónusok”. Ez egyáltalán nem így történt.

101 javaslat került a zsinat elé az állandó diakonátus visszaállításával kapcsolatban, amely közel 200 püspök véleményét tükrözte. Ezeknek a püspököknek a többsége, több mint 60 százaléka Nyugat-, illetve Kelet-Európából jött, nem a fejlődő világ országaiból. Hogy mi vezetett idáig?

Az 1840-es évek Németországáig lehet visszavezetni azt a katolikus eszmét, mely szerint újra szükség van az állandó diakonátusra: akkor merült föl először egy pap levelezésében, hogy a diakónusok révén az Egyház közelebb kerülhetne az átlagemberekhez, hiszen a diakónus azoknak hirdetné az evangéliumot, akik között él. Azóta újra és újra előkerült a téma.

A fasizmus alatt pusztán a Dachau-i koncentrációs táborban 2500 papot börtönöztek be, akik többnyire a 26-os cellablokkba kerültek, melynek a csúfneve Priesterblock lett. És miről beszélgettek a börtönben a papok? Azt szoktam mondani a diákjaimnak: Képzeljétek el, hogy egy 45 éves német pap vagy, akik bezártak Dachauban 1945 elején. Mit éltél át addigi életedben?

Elég sok mindent.

– Így van. Tizenéves korodban zajlott az I. világháború, melyben 16 millióan vesztették életüket. Láttad három totalitárius rezsim felemelkedését. Átélted a gazdasági világválságot, a spanyol polgárháborút, majd jött Hitler és a II. világháború, és most ott vagy a 26-os blokkban, ami csupán néhány méterre van a krematóriumtól.

És mint pap, meg kell kérdezned magadtól: miért nem tudott az Egyház valahogy hatni a társadalomra, hogy mindezt megakadályozza? Mit tehetünk a jövőben, hogy mindez soha többé ne fordulhasson elő?

Rögtön a háború után néhány Dachau-i túlélő, különösen két jezsuita pap: Otto Pies és Wilhelm Schamoni megírta a táborban folytatott beszélgetéseiket újságcikkek formájában.

Az egyik következtetés, ahova eljutottak Dachauban, az volt, hogy az Egyházból hiányzott a szolgálat lelke. Azt mondták: „Krisztus, a király és Krisztus, a pap van előttünk. De valahogy hiányzik Krisztus, a szolga. Száz éve emlegetjük itt Németországban a diakonátust – ez a hiányzó elem, ez segíthetne, hogy minden összeálljon.”

Hogy tudott mindez hatni a zsinaton részt vevő püspökökre?

– 1947-től kezdve a jezsuita teológus, Karl Rahner több írásában említette a diakonátus visszaállítását. Freiburgban egy Hannes Kramer nevű fiatalember olvasta Rahner írásait, odament a püspökéhez, és kijelentette: úgy érzi, diakónusi hivatása van.

A püspök, természetesen, azt felelte: nem szentelheti diakónussá úgy, hogy előreláthatólag nem a papi hivatást választja majd – de bátorította Kramert, mondván, hogy azért megpróbálnak utánajárni a kérdésnek. Kramer alapított egy diakonátusi kört, ahova nők és férfiak egyaránt jelentkeztek, teológiai képzésben részesültek és szolgáltak a templomban.

A II. Vatikáni Zsinat idején mintegy 30 ilyen kör vett részt Németországban és Franciaországban szervezett találkozókon, laza szövetségre léptek egymással, és Rómában is igyekeztek a zsinat püspökei figyelmébe ajánlani magukat. Ezen túlmenően pedig, a püspökök, legalábbis a német püspökök ismerték Rahner írásait.

Amint Walter Kasper bíboros gyakran emlegeti: a pap és a diakónus a püspök két karja.

Az Egyesült Államokban gyakran abba a tévedésbe esnek, hogy a diakónus szerepét csupán a jótékonysággal kapcsolják össze, esetleg a jótékonysággal és az igazságossággal – ami túlságosan leszűkíti a diakónus küldetését, amit inkább a különböző pontok összekötésének kell felfogni. Meg kell mutatnunk, hogy a jótékonyság és az igazság az ige és a szentségek működése. Együtt kell tekintenünk rájuk, nem mint különálló egységekre.

Vagyis: mi volt a püspökök célja a diakonátus visszaállításával? Némiképp leegyszerűsítve: az, hogy Dachau soha többet ne ismétlődhessen meg.

Hogyan valósult meg végül a diakonátus ahhoz képest, amit a II. Vatikáni Zsinaton a püspökök megfogalmaztak?

– Másképp valósult meg az Egyesült Államokban, mint Európában, ahol régóta szó volt róla és jobban fel voltak rá készülve. Az Egyesült Államokban azt gondolták a papok: „a diakónusok ne prédikáljanak, ne kereszteljenek, ne vezessenek esküvőt és temetést, erre vagyunk itt épp elegen. A diakónusok arra kellenek, hogy a jótékonysággal és a társadalmi igazságossággal kapcsolatos ügyeket magukra vállalják a plébánián.” Azonnal felmerült a részekre tagolás. Európában ezen rég túl voltak.

Miért lett olyan népszerű a diakonátus az Egyesült Államokban?

– Elsősorban azért, mert így többeknek lehetőségük adódott bekapcsolódni az egyházi szolgálatba.

Amellett azt gondolom, itt jobban ráérnek az emberek, mint a világ sok más részén, ahol az embereket lefoglalja a mindennapi megélhetésért való küzdelem. És végül az is szerepet játszott, hogy a II. Vatikáni Zsinat után mindenkiben fellángolt a lelkesedés, úgy éreztük, meg tudjuk változtatni a világot.

Van különbség a diakonátus terén az egyes országokban?

– Németországban, például, egyfajta társadalmi reformról van szó. Először teológiát tanulnak a diakónusjelöltek két évig. Ha egyértelmű a diakónusi hivatás, és elvégzi a képzést, hazaküldik a jelöltet a szülővárosába – nem az eredeti plébániájára, de a szülővárosába –, azzal az utasítással, hogy derítse ki, mire van szükségük az embereknek, és oldja meg a problémát.

Egyszer, mikor Németországban jártam, megkértem egy diakónus barátomat, magyarázza el, pontosan hogy is történik ez. Azt mondta: „Megmutatom.” Fogta a kulcsait, és elindultunk. Kimentünk a semmi közepére, egy lapostetős épülethez, ahol közölte: „Ez az én iskolám.”

„Hogyhogy a te iskolád?” „Én alapítottam.”

Mint kiderült, a barátom, aki szakmája szerint könyvelő egy állami hivatalban, hazament, és látta, hogy a szülővárosában nincsenek kisgyermekgondozó intézmények – úgyhogy létrehozott egyet. Keresett valakit, aki ért az ingatlanokhoz, másvalakit, aki ért az adománygyűjtő kampányokhoz, és így tovább.

Egyrészt meg kellett látnia, mire van szüksége az embereknek, másrészt el kellett sajátítania bizonyos vezetői képességeket, amik a projekt végrehajtásához kellettek. Erről szól ott a diakónusi hivatás. Megteszed, amire szükség van.

Az iskola 1987 óta zavartalanul működik; évente négyszer a diakónus kiképzi a következő csoport önkéntest, akik működtetik az intézményt. De ami a lényeg: nem plébániai alapú, hanem közösségi alapú a diakonátus náluk. Nem tesz keresztbe a plébánosoknak, nem tesz keresztbe a világi segítőknek – amit a diakónus tesz, az abszolút előremutató és közösségépítő.

Az Egyesült Államokban egy teljesen plébánia-centrikus modell vált uralkodóvá, ami veszélyes lehet.

Miért jelent ez veszélyt?

– A diakónusok nem kizárólag plébániai segítők, és nem is kell, hogy azzá legyenek. Bizonyos szempontból mindenki egy plébániához tartozik, ott tapasztaljuk meg a helyi egyházat. Van lelkipásztor a plébániákon, és tőle elvárjuk, hogy plébánia-centrikus legyen, „parókus”, a szó legnemesebb értelmében. A különbség az, hogy a diakónusnak, amellett, hogy segíti a papot, amiben csak tudja, nagyobb távlatban is kell gondolkodnia.

Mik azok a szükségletek, amelyekről a jelenlegi plébániai struktúrában nem tudunk gondoskodni? Ki az, aki még az ajtónkig sem jutott el? Hogy segíthetnénk ezen? Attól tartok, ez vész el, ha a diakónusokat bezárjuk a plébánia belső életébe.

Ez nagy veszély, mert éppen az az egyediség vész el, amit a zsinat püspökei szerettek volna elérni. A diakónus olyan felszentelt szolga, akinek mindig kifelé is kell néznie – nem csak a plébánia belső dolgaira –, és aki mások figyelmét is felhívja erre. Ez ismét a széles látókörre utal vissza: hogyan tudunk változtatni a világon? Ezt a fajta társadalomkritikát, ami a segíteni tudásunkon alapul, hallhatjuk és láthatjuk olyan intenzíven Ferenc pápa tanításában.

A diakónusokat soha nem úgy képzelte el a zsinat vagy az azt megelőző német szakirodalom, hogy minipapok, részleges papok, netén helyettes papok lesznek.

És szuper-laikusoknak sem szánták őket. Úgy gondolták, a diakónusok révén mintegy beoltják a társadalmat az Egyház szent szolgáival. A diakónusok révén nem csak laikusok, hanem felszentelt egyházi emberek is élnek a világban.

Ki kell-e nevezni diakónusokat a plébániai élet vezetőinek azokon a plébániákon, ahol nincs állandó pap (oldallagosan ellátott, illetve fília)?

– Nem lehet elvárni minden diakónustól, hogy erre alkalmas legyen, akik viszont alkalmasak rá, azoknak lehetőséget kell biztosítani további képzésekre.

Évtizedekkel ezelőtt, mikor még rengeteg pap volt, a papok többsége soha nem lett lelkipásztor. Napjainkban, a paphiány miatt, nagy a nyomás a papokon, hogy legyenek lelkipásztorok, pedig nem mindegyiküknek van érzéke hozzá. A diakónusok közül sem mindenki született arra, hogy plébános legyen, amihez speciális képességek és talentumok szükségesek.

A püspökök azt mondják, tiszteletben kell tartani a diakónusi hivatás véglegességét. A megözvegyült diakónusok mégis óriási nyomás alá kerülnek már szinte a temetés napjától kezdve, hogy válasszák a papi hivatást.

Honnan ered ez a kényszer?

– A plébániai hívektől, a lelkipásztoroktól, a püspököktől. Félő, hogy a paphiány következményeképp a diakónusokat beszippantja ez az örvény.

Miben más egy diakónus, mint egy elkötelezett hívő? Nem hívhatna létre egy világi hívő ugyanúgy egy iskolát, mint az Ön német barátja tette?

– A különbség részben a diakónusi hivatás véglegességéből és elkötelezettségéből fakad. Egy laikus ugyanúgy alapíthat egy iskolát. De lehet, hogy 5 év múlva azt mondaná: elfáradtam, most már mást szeretnék csinálni. Aki diakónus, az nem hagyja csak úgy ott, amit vállalt.

Másodsorban pedig, mint már említettem, a diakónus nem csak a plébániára figyel, hanem a tágabb környezetre is.

Harmadsorban, mindannak, amiben az Egyház hisz, a diakónus a teljességét képviseli. Egy laikus eldöntheti, mire összpontosítja az energiáit, szabadon választhat területet. Felszentelt emberként viszont mindent meg kell tenned, hogy az egészet képviseld.

Amikor a ’90-es években diakónus-felelősként dolgoztam a washingtoni érsekségen, eljött hozzám valaki bemutatkozó beszélgetésre. Megkérdeztem tőle: mit gondol, mit tesz majd, mint diakónus, amit nem tesz meg már most, világiként is? „Prédikálok” – hangzott a válasz. „És miről fog szólni az első homíliája?” „Az abortuszról, mert az abortusz a legsúlyosabb morális probléma napjainkban, minden más abból fakad. Önök nem beszélnek elég jól az abortuszról.”

Továbbkérdeztem: „Rendben. És a második beszéd?” Lassan kiderült: a második és a harmadik beszéd is az abortuszról fog szólni. Végül megkérdeztem, félre tudja-e tenni ezt a témát, hogy valami másról szóljon a homíliában, a bevándorlókról, vagy bármi más kérdésről? „Nem” – hangzott a válasz. Megköszöntem, hogy eljött, de elutasítottam a jelentkezését, hisz világi hívőként arra összpontosítja az energiáját, amire akarja – egy diakónus nem teheti ezt meg, az egészre kell figyelnie.”

Diakónusnak lenni nem egyenlő a diakónus feladataival, több annál. Ha ez a beszélgetés a papságról szólna, fel sem merülnének olyan kérdések, hogy mi a pap feladata – azzal már mindannyian tisztában vagyunk, hogy papnak lenni nem egyenlő a pap feladatainak összességével.

Ugyanez érvényes a diakónusokra. És ugyanez érvényes a házaspárokra is – egy házasság nem egyenlő a funkcióinak az összességével.

Hogy hat a diakónus közösségbeli szerepe a szentmisében való részvételére?

– Az egyetlen állandó feladata a szentmisén az evangélium felolvasása. Más szerepeket is vállalhat a liturgiában, azokat azonban más segítő is elvégezheti.

Van logikus érv arra, hogy bizonyos feladatokat miért éppen a diakónus végezzen a szentmisén, például miért ő mondja az egyetemes könyörgéseket: mert a diakónus az, akinek igazán ismernie kell a közösség és az egyes emberek szükségeit. Az lenne ideális, ha a diakónus fogalmazná meg a könyörgéseket, az adott közösség szükségeihez igazodva.

Ezenkívül valamiképpen máshogy kellene prédikálnia egy diakónusnak, mint ahogy egy pap teszi. És ezt nem úgy értem, hogy ilyeneket mondjon: „Tavaly elvittem a családomat Disneylandbe.” Hanem: mit tapasztalsz a világban? Mi az, amiről neked van valamilyen meglátásod, és egy papnak nincs, mert ő nem abban a környezetben mozog?

Ha a diakónust már eleve úgy érzékelik, mint a közösség szolgáját, a szó minden értelmében, akkor a liturgiában játszott szerepe megszilárdítja ezt a pozícióját. A hívek látják a diakónust, és arra gondolnak: „Ez az a fickó, aki a börtönbe is jár…”, vagy: „Ez az a fickó, aki az ingyenkonyhát csinálja… És most a homíliában is arra bátorít minket, hogy csatlakozzunk hozzá.” Minden összeáll.

Fontos, hogy a diakónus mondja ki a mise utolsó szavát. Az Ite, missa est nem azt jelenti, hogy „Menjetek, a mise véget ért.” Az ite-t a római parancsnokok használták, mikor útnak indították a csapataikat, nagyjából azt jelenti: menetel, masírozik, vonul. A missa est pedig annyit tesz: az Egyház ’küldve van’. Vagyis a diakónus azt mondja: „Az eucharisztiát össze kell kapcsolnunk a küldetéssel. Induljunk.”

Előfordul, hogy a diakónus megérkezik mise előtt, és a pap azt mondja: „Ma nincs rád szükségem.” De igen, szüksége van rá. Odamenne a pap Kovács nénihez, és azt mondaná neki: „Ma nincs szükségem rá, hogy maga olvasson, majd én megcsinálom”? Nem menne oda, nem mondaná. Ugyanúgy, ahogy szükség van világi hívekre, hogy jelen legyenek és aktívak legyenek, szükség van a diakónusra is. Így teljesedik ki közösségünk katolikus önazonossága.

Miért van az, hogy az Egyesült Államokban általában idősebb férfiak a diakónusok?

– Az eredeti javaslat a II. Vatikáni Zsinaton az volt, hogy érett, 40 év körüli házasemberek legyenek diakónusok. Aztán amikor megvitatásra került a sor, a püspökök úgy ítélték meg, az túl sok, és levitték a korhatárt 35-re. Az elképzelés egyértelműen az volt, hogy olyan házasembereket szentelnek diakónussá, akik gyerekeket nevelnek, munkába járnak, aktívak a világban.

Ehelyett az Egyesült Államokban úgy alakult, hogy a diakonátust afféle második karrierlehetőségnek tekintik. Valahányszor Európába megyek diakónusokkal találkozni, mindig el is hangzik a tréfás megjegyzés: „Miért csináltatok nyugdíjasklubot a diakonátusból?” Nálunk a diakónusok átlagéletkora 64 év. 15 % 70 év fölötti, és csupán 2 % van 40 év alatt. A világ egyéb részein 40 év körül jár a diakónusok átlagéletkora.

Az Egyesült Államokban sokan, akik fontolgatják a diakonátust, azt gondolják: „Nem akarom fiatalkoromban elvégezni a diakónusi képzést, mert nem akarom a feleségemet egyedül hagyni a gyerekekkel, amíg én az órákra járok.” De hogy oldják meg ezt Európában? Az egész család részt vesz. Gyerekvigyázók fogadják a családot az ajtóban. A gyerekek az életkoruknak megfelelő foglalkozásokon vesznek részt, amíg a szülők a képzésen vannak, az étkezésnél és a szentmisén pedig együtt van a család.

Mi a házas diakónusok feleségének a szerepe?

– A diakónusfeleségek olyan asszonyok, akik sok mindenhez értenek. Egyikük elmesélte, milyen végzettsége van, milyen könyveket írt, milyen tapasztalatokat szerzett a plébániai munkában, jóval azelőtt, hogy a férje bekapcsolódott volna. Majd hozzátette: „És most egész hátralévő életemben úgy fognak emlegetni: a diakónus felesége”.

Más nők azt mondják: „Azért vagyok itt, mert a férjem erre érez elhivatást, és én mellette állok, de a közéletben nem szeretnék részt venni.” És van a középutas csoport, akik azt mondják: „Most rögtön nem szeretnék bekapcsolódni, talán majd ha felnőnek a gyerekek.”

Nincs kimondott feladatköre a diakónusfeleségeknek. Sokan a hívek közül, különösen azok, akik nem katolikus háttérből származnak, a diakónus feleségét más keresztény felekezetek lelkészfeleségeihez hasonlítják.

És időnként maguk a papok is így látják. Megkérdezik a diakónust: „Miért nem vezetitek ti a feleségeddel ezt a bizottságot?” A diakónus esetleg így felel: „Megkérdezted a feleségemet? Lehet, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli.”

Azt szoktam tanácsolni a feleségeknek: ne hagyd, hogy belekényszerítsenek olyasmibe, amire nem érzel elhívást. Nem létezik olyan pozíció, hogy „a diakónus felesége”. Ez egyáltalán nem olyan, mint lelkészfeleségnek lenni. Tiszteletben kell tartanunk a feleség életét.

A diakónusfeleségek is elvégzik ugyanazt a képzést, mint a diakónusok?

– Általában igen. Nem szabad erőltetni. Ugyanakkor vannak jogos érvek mellette: mivel házastársak vagytok, együtt szeretnétek növekedni. A férj órákra fog járni és lelkigyakorlatokra, több oldalról ösztökélik a lelkiéletét. Ha a felesége nem vesz részt ebben valamennyire, fennáll a veszélye, hogy a házaspár külön irányban fejlődik tovább.

Hogy lehet egyensúlyban tartani a családi életet és a szolgálatot?

– Minden diakónus tisztában van a fontossági sorrenddel. Legfontosabb az Istennel való kapcsolatod. Második a házastársaddal és a családoddal való kapcsolat. Harmadik a munkaadóddal való kapcsolat. Utána jön az egyházzal/plébániáddal való kapcsolat.

Ez így nagyon szép, de nem mindig működik. Mit tegyek, amikor este 7-kor felhív a hívek egyike, miközben épp a kislányom születésnapját ünnepeljük, és nekem mennem kéne, hogy valaki másnak segítsek? És ez csak egy példa.

Van, aki azt mondja erre: „Természetesen nem mész el, mert fontosabbak az apai kötelességeid, fontosabb, hogy otthon legyél.” De nem vagyok biztos benne, hogy ez ilyen egyértelmű.

Ezeket a kérdéseket megbeszélik a házastársak a képzés alatt, de egyértelmű válasz nincs rájuk. Elkötelezted magad a kettős szentségi élet mellett. Ez zűrzavaros helyzet, és kezelned kell ezt a zűrzavart.

Magyar Kurír
(vn)