Az ebola a lelki segítségnyújtást is megnehezíti

Nézőpont – 2014. november 18., kedd | 9:55

Bár az elmúlt napokban a bejelentett ebolás megbetegedések száma valamivel csökkent Libériában, továbbra is nagy a feszültség az afrikai országban. Nicholas Ciarapica szalézi atya Libéria fővárosában teljesít szolgálatot, Monroviából írt helyzetjelentését a Szaléziak.hu alapján közöljük.

Néhány nappal ezelőtt a matadi szalézi plébániaközösség egyik tagját elveszítettük – számol be Ciarapica atya. – A nő vendégül látta barátját, aki azért ment segítséget kérni a házába, mert nem érezte jól magát, de azt nem mondta, hogy vérzéses lázban szenved. Pár napon belül mindketten meghaltak. Immár nemcsak az ő családja él elszigetelten, hanem az egész közösség és a negyed is megfigyelés alatt áll.

Jótevők pénzügyi támogatásának köszönhetően a szaléziak és a hozzájuk kötődő fiatalok házról házra jártak, és több mint ötezer emberrel vették fel a kapcsolatot a környéken. Informálták őket a betegségről és megelőzéséről, fertőtlenítőszert és a megelőzést szolgáló eszközöket osztottak szét. Ezenkívül ötszáz zsák rizst és ötezer liter olajat is szétosztottak a családok, az elkülönített vagy karaténban élő közösségek és a rászorulók között.

Jóllehet az utóbbi időben sokat javult a helyzet az ebolajárvány által sújtott területen a nyugati országok segítségének köszönhetően, de továbbra is hiány van orvosokból, egészségügyi dolgozókból és alkalmazottakból, akik működtetnék az egészségügyi központokat. 2012-es adatok szerint egyébként Spanyolországban 370 orvos jutott 100 ezer lakosra, az USA-ban 245, viszont alig több mint kettő Sierra Leonéban, alig több mint egy Libériában, és csak egy Guineában. Az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint Libériában 3000 ágyra volna szükség az ebolás betegek kezelésére, a jelenlegi kapacitás pedig mindössze 620.

Emellett szükség van azoknak a képzésére, akik egészségügyi szolgáltatásokat végeznek a fertőzések megelőzése és ellenőrzése terén; elengedhetetlenek olyan központok, ahol felállítják a korai diagnózist, lehetővé teszik az elkülönítést, a fertőzöttek kezelését; és szükség van arra is, hogy lelki segítséget nyújtsanak az ebolából kigyógyult túlélőknek és hozzátartozóiknak. Az egyház élen jár ebben a munkában, hét egészségügyi központjukban oktatják az egészségügyi személyzetet és képzik az orvosokat, és azt tervezik, hogy a lehető leghamarabb újból megnyitják a tavaly júliusban bezárt katolikus kórházat.

„Nagyon fájdalmas számunkra, hogy lelkipásztorokként nem lehetünk az emberek mellett ilyen pillanatokban” – mondja Sony Pottenplackal atya, aki a monroviai Don Bosco-szakiskola vezetője. „A betegség és a halál pillanatai olyan idők, amikor az emberek úgy érzik, hogy szükségük van a papra.” Ám ha valaki olyan ragályos betegségben haldoklik, mint az ebola, ez a pap számára, aki kapcsolatba kerül a beteggel, azt jelenti, hogy ő is megfertőződhet és megfertőzhet több embert – így csökkenhet a papok száma, akik képesek kiszolgálni a közösséget. Emiatt a papok leginkább telefonon tartják a kapcsolatot az emberekkel, különösen azokkal, akik kezelés alatt állnak.

Mivel a járvány megakadályozta, hogy az iskolákban megkezdődhessen a tanév, így a korábban tanított fiatalokkal kevés kapcsolatuk van jelenleg a szaléziaknak. Ha a körülmények engedik, az iskola időről időre foglalkozik a fiatalok csoportjaival, amelyek elég kicsik ahhoz, hogy mindenki biztonságos távolságban lehessen másoktól. Emellett Pottenplackal atya a közelmúltban elment az ország katolikus rádiójának stúdiójába, hogy ötleteket adjon a szülőknek, hogy megbetegedés esetén mit tudnak tenni otthon a gyermekükkel.

A plébánia szervezett egy negyvenöt fiatalból álló ifjúsági csoportot, akiket arra képeztek ki, hogy elmenjenek Monrovia különböző városrészeibe és a környékre, oktassák az embereket, és a figyelemfelkeltés segítségével megelőzzék az ebolafertőzést. Jeleneteket adnak elő az utcákon, olyan énekeket énekelnek az eboláról, amelyeket maguk szereztek, beszédeket mondanak, plakátokat és szórólapokat terjesztenek, tisztítószereket, klórt, vödröket osztanak. Mindenekelőtt pedig imádkoznak, akcióik előtt és után, sőt vannak külön imanapok és szentmisék a csoport tagjai számára.

A fertőzöttek mellett azonban azok sincsenek könnyű helyzetben, akik meggyógyultak az ebolából: őket a megbélyegzés, a kirekesztés fenyegeti. Libériában sokan hisznek abban a babonában, hogy ha valaki egyszer már volt ebolás, de kigyógyult, annak ellenére a vírus hordozója marad. A túlélők így egyes városrészek páriái lesznek, olykor még élelmet sem tudnak vásárolni a helyi piacon, mert a kereskedők attól tartanak, hogy a pénzük fertőzött. Sajnos még néhány olyan gyereket is kiutasított a saját közösségük, akik elvesztették mindkét szülőjüket, mert meghaltak ebolában.


A szaléziak templomi előadásokkal igyekeznek megértetni az emberekkel, hogy meg lehet gyógyulni a betegségből. Ez azért is fontos, mert tömegesen félreértelmezik az országban azt a jelenséget, hogy sok ember megy be a kórházakba, és onnan nem jön vissza. Ezért a családok a saját otthonukban tartják a betegeket, ami viszont oda vezet, hogy egész családok kapják meg a kórt és halnak meg.

A libériai szalézi közösségekben élő külföldi misszionáriusok, bár hazamehettek volna, hogy elkerüljék az esetleges fertőzést, egytől egyig az országban maradtak. „Ez az egyik módja annak, hogy kifejezzük a közelségünket az emberekhez. Tanúságtételünkkel azt akarjuk kimutatni, hogy mi velük vagyunk, még ebben a válságos helyzetben is” – mondják.

Fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria