Az élet igéje – 2016. október

„Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.” (Sir 28,2)

Nehéz a megbocsátásról beszélni egy olyan erőszakos társadalomban, amilyenben ma élünk. Vajon meg lehet-e bocsátani annak, aki tönkretett egy családot, aki szörnyű bűncselekményeket követett el, vagy egyszerűen személyes kérdésekbe avatkozott, visszaélt a bizalmunkkal és tönkretette előmenetelünket?

Az első ösztönös lépés a bosszúállás lenne, hogy rosszal fizessünk a rosszért. Ezzel a gyűlölet és az agresszivitás örvényét indítanánk el, amely durván elzüllesztené a társadalmat. Az is lehetne, hogy megszakítunk minden kapcsolatot, haragot és gyűlöletet táplálunk magunkban, és ez megkeseríti az életünket, megmérgezi a kapcsolatainkat.

Isten Igéje nagy erővel tör be a lelkünkbe ezekben a konfliktushelyzetekben, nem félmegoldást kínál, hanem a legnehezebb és legbátrabb lépést, hogy megbocsássunk.

Ez a felszólítás, az életige, most egy zsidó bölcstől, Ben Szirától származik. Leírja, hogy milyen ellentmondásba ütközik az az ember, aki Isten bocsánatát kéri, ő viszont maga részéről nem tud megbocsátani. „Kinek bocsátja meg bűneit [az Isten]? – olvassuk egy korai zsidó szövegben. – Annak, aki maga is meg tud bocsátani.” (vö.: Babiloni Talmud, Megillah28a.) Jézus is ezt tanította abban az imában, amellyel az Atyához fordulunk: „Atyánk… bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (Mt 6,12)

Mi is vétkezünk, és szeretnénk, ha mindig bocsánatot nyernénk! Könyörgünk, és reméljük, hogy ismét lehetőséget kapunk az újrakezdésre, hogy továbbra is bizalommal lesznek irántunk. Ha ez így van a mi esetünkben, akkor másokkal nem lehet ugyanígy? Vajon nem úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat?

Továbbra is Chiara Lubich segítségével szeretnénk megérteni az Igét. Ő így ír: a megbocsátás „nem felejtés, ami gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. A megbocsátás nem gyengeség, nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe a sérelmet, ami az erősebb részéről ért, mert félünk tőle. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy csekélységnek tüntetjük fel, ami súlyos, vagy jónak azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség. A megbocsátás akarat kérdése, átgondolt és világos döntés, tehát szabad tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, a rossz ellenére, amit ellenünk elkövetett, ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, a hibáink ellenére. A megbocsátás azt jelenti, hogy a sértésre nem sértéssel válaszolunk, hanem Pál szavai szerint: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.« (Róm 12,21)

A megbocsátás abban áll, hogy aki megsértett, annak lehetőséget adunk, hogy új kapcsolat épüljön közöttünk, neki is, nekünk is lehetőség ez arra, hogy újrakezdjük az életet. A jövő reménye, ahol nem a rosszé az utolsó szó.

Az Élet Igéje segít majd, hogy ellenálljunk a kísértésnek, ne vágjunk vissza, ne akarjuk visszaadni az elszenvedett sértést. Segít, hogy új szemmel tekintsünk ellenségünkre, meglássuk benne a testvért, akkor is, ha rossz, ha szeretetre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon változni. Ez lesz részünkről a szeretet bosszúja.

Azt mondod: »Ez nagyon nehéz« – folytatja Chiara a magyarázatot. – Érthető. De ez a szép a kereszténységben. Nem véletlen, hogy egy olyan Isten követői vagyunk, aki a kereszten haldokolva bocsánatot kért Atyjától azoknak, akik halálra adták. Bátorság, kezdjük el! Biztosítalak benneteket, hogy soha nem tapasztalt béke áraszt el és sok, eddig még ismeretlen öröm.”