Christus vivit – III. rész: Karikatúrák helyett sokszínű keresés

2019. április 17., szerda | 14:04

Április 2-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa „Christus vivit” (Krisztus él) kezdetű, fiataloknak szóló apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Görföl Tibort, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben adjuk közre.

A 2018. október 3. és 28. között a fiatalok, a hit és a hivatás kérdéseiről tanácskozó püspöki szinódus után Ferenc pápa Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén, 2019. március 25-én a loretói kegyhelyen írta alá Christus vivit, azaz Krisztus él kezdetű apostoli buzdítását, amelyet főként a fiatalokhoz, de természetesen Isten egész népéhez is intézett.

Annak köszönhetően, hogy a Christus vivit kezdetű apostoli buzdítás a kendőzetlen valóságot állítja olvasói elé, s egyensúlyt tud teremteni a szokatlanul felrázó erejű intések és a nyugodt szemlélés (főként Jézus szemlélése) között, nem elképzelhetetlen, hogy lesznek fiatalok, akik az utolsó három fejezetet is készek lesznek áttanulmányozni. Ugyanakkor a fiatalok pasztorációjáról (202–247), a hivatásról (248–277) és a szellemek megkülönböztetéséről (278–298) szóló fejezetek már inkább felelős egyházi tevékenységet végző felnőttekhez szólnak, s ritkábban is szólítják meg közvetlenül a fiatalokat.

A három fejezet egyszerre tanúskodik Ferenc pápa valóságérzékeléséről, jezsuita identitásáról és a néphez való közelségéről – három olyan vonásról, amely látszólag nehezen egyeztethető össze, ebben a sok szempontból formabontó pápában mégis meggyőző egységbe kerül egymással. A 7. fejezet nyomban a valósággal szembesít minket. Nem csak azzal, hogy a bevett struktúrákban a fiatalok sokszor nem találnak választ a kérdéseikre, s ezért inkább új közösségeket hoznak létre maguknak, de azzal is, hogy az alapvető intézményeknek számos tekintetben önkritikát kell gyakorolniuk, főként a katolikus iskoláknak (221), mert a lelkipásztori tevékenységet hajlamosak a hitoktatásra korlátozni, elzárkózó „bunkerré” változnak, s nem nyújtanak lehetőséget a hívő tapasztalat elsajátítására. Ugyanilyen probléma, hangsúlyozza a pápa, hogy az Egyház ügyének nagy nehezen megnyert fiatalok kezdeti lelkesedését sokszor lehűti, sőt kioltja az a tanítás, amelyen kívül mást nem mindig tudnak kínálni nekik: az Egyház társadalmi tanítása, a házasság előtti tisztaság, a házasságkötés és a családtervezés hamar „unalmassá” (212) válik a fiataloknak. Ezek természetesen fontos témák, de ha elszakadnak a hívő élet nagy egészétől, elvesztik életerejüket, és ugyanúgy az ifjúsági lelkipásztorkodás „karikatúrája” (221) lesznek, mint a steril iskolák.

A 7. fejezetnek több csúcspontja is van. Az egyik a 216. pont, ahol Ferenc pápa korunk árváiról beszél, azokról a gyermekkorú, fiatal és felnőtt árvákról, akik nem részesülnek szeretetben és figyelemben. Olyan emberekről, akik a szüleik és nagyszüleik ellobbant álmai után hátramaradó hamvak között nőttek fel, s ezért nincs erejük ahhoz, hogy elviseljék a nagy célok és eszmények lobogását. Nekik olyan új helyekre van szükségük, ahol szívélyes befogadást élhetnek át. A másik csúcspontot a „népközeli” lelkipásztorkodásról szóló pontok alkotják (230–238). Ferenc pápa arra int, hogy a fiataloknak sokszor már eleve megvannak a saját vezetőik, akiket az Egyháznak nem szabad korlátozásokkal és megkötésekkel sújtania, hanem teret kell adnia a Szentlélek karizmáinak. Az ilyen fiatalok olyan nyitott tereket tudnak létrehozni, ahol helyet találhatnak maguknak a nyitott szellemű (és nem feltétlenül katolikus identitású) fiatalok, mert nem bezárkózó körökre lelnek, hanem a fiatalok számára vonzó életre. Az ilyen fiatalok számára pedig sokszor vonzóak a népi vallásosság formái, például a zarándoklatok (238), amelyekkel érdemes élni.

A dokumentum mindeközben kiegyensúlyozottságra törekszik. Lehetetlen nem észrevenni, hogy miközben arról beszél, mennyire nem kérnek a fiatalok a pasztorális tervekből és a kiszámítható menetrendekből (204), számba veszi azokat a területeket, ahol életszerű lehet a fiatalok pasztorációja (212); miközben a fiatalok karizmáit dicséri, a felnőtt kísérés fontosságát is hangsúlyozza; s miközben a hívő tapasztalat nélkülözhetetlenségére mutat rá, a kulturális képzést is középpontba állítja. Sokat elárul Ferenc pápáról, hogy milyen sorrendben szól azokról a területekről, amelyeken növekedni tud a fiatalok keresztény érettsége: csend és imádság, mások szolgálata, művészet, sport, természet (224–228).

Egészen természetes, hogy a hivatásról és a megkülönböztetésről szóló két utolsó fejezetben már Ferenc pápa jezsuita látásmódja is nagymértékben érvényesül – de nem csak az. Kifejezetten szóba kerül ugyanis az ifjúsági szinódusra beérkezett vélemények összeredménye a hivatással kapcsolatban: a fiatalok szerint a legégetőbb kérdést e téren a család és a munka jelenti. De a II. vatikáni zsinat szellemisége is eleven erővel jelentkezik, hiszen a dokumentum az életszentségre szóló egyetemes keresztény hivatásra, a zsinat egyik nagy és üdítően friss témájára helyezi a hangsúlyt, mégpedig a Christus vivit korábbi jézusi szakaszaival összhangban a Jézussal való barátság formájában. Ebben a fejezetben nem találunk olyan szakaszt, amelyben Ferenc pápa tekintete türelmesen elidőzne Jézus alakjánál, találunk viszont egy különösen szép pontot, amelyben magáról Jézus tekintetéről esik szó: Jézus ma is közöttünk jár, mint egykor Galileában, a mi utcáinkon sétál, meg-megáll, és sietség nélkül a szemünkbe néz – mi viszont állandó sietségünkben csak nehezen tudjuk viszonozni a tekintetét, s csak bajosan halljuk meg a hívását (277).

Jóllehet érdemes hallgatni rá, mert útmutatásával nem tönkretenni akarja az embert, hanem a valódi élethez segíteni. A fiatalokhoz intézett szavaiban Ferenc pápa rendkívül szerencsésen ötvözi a modern élet kifejezéskészletét és a teológiai nyelvezetet. Figyelmeztetése szerint az emberhez intézett isteni hívás nem letölthető program, nem applikáció, hanem a szeretet jegyében álló isteni történetben kíván részt adni, egy olyan történetben, amely összefonódik az ember saját élettörténetével (252). Mivel történetről van szó, nem lehet minden részletét előre tudni, inkább egyetlen nagy irányt kap annak az élete, aki követni meri Isten hívását, s olyan folyamat kezdődik meg, amelynek során ki tudja bontakoztatni egész valóját (254).

A „karikatúrák” ismeretében az olvasó fellélegezhet, amikor látja, hogy a családdal kapcsolatban a szexualitás dicsérete csak kevés helyet foglal el (261), és igazi erő inkább azokat a mondatokat tölti meg, amelyekben Ferenc pápa a szeretet és a szerelem szenvedélyességéről beszél. Az igazi szeretet és az igazi szerelem mindig szenvedélyes, kiáltja szenvedélyes szavakkal a Christus vivit, merjetek hát házasságot kötni, fiatalok, ne hagyjátok, hogy a zabolátlanság vagy a tunyaság elorozza tőletek a nagy szerelmet, legyetek forradalmárok, és ússzatok szembe az árral, azaz merjetek hűségesek lenni és kitartani egyetlen ember mellett (263–264). De a munka világában se adjátok fel álmaitokat, s bár nem gondolhatjátok, hogy munka nélkül is lehet élni, ne temessétek el vágyaitokat, ha nem kapjátok meg azonnal azt a munkakört, amit szeretnétek (272). Szintén a nagy eszmények vállalására biztató bölcsesség nyilatkozik meg abban a figyelmeztetésben, mely szerint minden keresztény fiatalnak el kell gondolkodnia a papság és a szerzetesség lehetőségén – más szóval minden fiatalokkal foglalkozó keresztény felnőttnek fel kell tennie azt a kérdést az ifjaknak, nem kellene-e papi vagy szerzetesi életet élniük (274). E nélkül nyilván csonka és torz lenne a keresztény hivatásról rajzolt kép.

A mindössze húsz pontból álló 9. fejezetben igazi „jezsuita” témához, a szellemek megkülönböztetéséhez érkezünk. A fejezet részben azért rövid, mert a Gaudete et exsultate már alkalmat adott Ferenc pápának arra, hogy kifejtse idevágó elgondolásait, részben pedig azért, mert a következő püspöki szinódus ezen a vonalon fogja folytatni a reflexiót. Ennek ellenére a szöveg lendülete nem törik meg. Az előző fejezethez visszakapcsolódva kiemeli, hogy a hivatás nemcsak magát az egyént érinti, hanem elsődlegesen másokra, mások javára irányul, s ezért nem pusztán arra a kérdésre kell választ találnia a hivatását kereső fiatalnak, hogy „ki vagyok én”, hanem arra is, hogy „kiért vagyok én” (286). Az egész dokumentum jézusi lehorgonyzásának megragadó jele, hogy Ferenc pápa kiemeli: a jézusi hívás mindig egy barát hívása, aki azzal, amit adni kíván az embernek, belsőleg boldoggá akarja tenni és mindennél nagyobb lelkesültséggel akarja eltölteni (287–290). Azért, mert a hivatás mindig az ember egész életéhez van szabva. Végül a jezsuita hagyomány gazdag eszköztárából olyan megfontolások kerülnek egymás mellé, amelyek arra mutatnak rá, mire kell figyelnie azoknak, akik segíteni próbálnak a fiataloknak hivatásuk megtalálásában.

„Kedves fiatalok, örülni fogok, ha látom, hogy gyorsabban haladtok, mint azok, akik lassúak és félelmekkel teltek. […] Az Egyháznak szüksége van a ti lendületetekre, intuícióitokra, hitetekre. Szükségünk van minderre! És ha eljuttok oda, ahova mi még nem érkeztünk meg, kérlek, várjatok be minket türelmesen.” Így fejeződik be a Christus vivit hosszú okfejtése. A buzdításokból és lelkesítő bátorításokból, a türelmes szemlélődésekből és teológiai fejtegetésekből, a korunk tényleges állapotát bemutató leírásokból és a nagy valóságismeretről tanúskodó figyelmeztetésekből olyan fiatalok eszményi képe rajzolódik ki, akik Jézus barátságában gyökerezve, az egyoldalú és hatalomra törekvő propagandától védve, a világ tényleges helyzetét ismerve szeretnek élni, szenvedélyesen szeretnek élni, s tudnak támaszkodni az idősek bölcsességére. Sokszínű útkeresésük nem pasztorális terveket kíván, hanem önálló karizmák éltetik, s csak így járulhatnak hozzá ahhoz a „csodálatos poliéderhez” (207), amely maga a Katolikus Anyaszentegyház.

A Christus vivit teljes szövege a Vatikán hivatalos honlapján több nyelven elérhető.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
hirdetés
Vezető híreink – olvasta már?
-nem-rovidultem-meg-folszenteltsegemben-beszelgetes-biro-laszlo-puspokkel-hivatasrol-betegsegrol
„Nem rövidültem meg fölszenteltségemben” – Beszélgetés Bíró László püspökkel hivatásról, betegségről

Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) családreferense, május 21-én ünnepli püspökké szentelésének 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból felkerestük őt a Zsigmondy Vilmos Harkányi Gyógyfürdőkórházban.

2019. május 21., kedd
megindito-kepek-es-tanusagtetel-fogvatartottak-adtak-elo-szent-adorjan-legendajat
Megindító képek és tanúságtétel – Fogvatartottak adták elő Szent Adorján legendáját

Családok ülnek kis körökben a balassagyarmati volt vármegyeháza dísztermében; lelkesen beszélgetnek, mosolyognak, nevetnek, már-már idillinek tetsző a pillanat. Csakhogy ez egy rendkívüli találkozás a városi börtön fogvatartottjai és családtagjaik között.

2019. május 20., hétfő