Darren Aronofsky: Noé

Kultúra – 2014. április 12., szombat | 8:59

A közelmúltban egy újabb nagyszabású vállalkozás került a hazai mozikba. Darren Aronofsky Noé történetét adaptálta filmre. A filmről Baranyai Béla, az Új Ember munkatársa írt recenziót.

Az Ószövetségben megannyi műfajjal találkozhatunk. Köztük rövidebb-hosszabb történetekkel is, amelyek általában egy fontos személy működését mesélik el. Bár ezeknek nem a szórakoztatás a céljuk, azt senki nem tagadhatja, hogy egyik-másik rendkívül érdekes, dramaturgiai szempontból is. Talán ezért is találnak rájuk a filmrendezők időről időre. Példaként csak Roger Youngot említeném, aki Mózes (Ben Kingsley) és József (Paul Mercurio) életét vitte filmvászonra. A minap egy újabb nagyszabású vállalkozás került a hazai mozikba. Darren Aronofsky Noé történetét adaptálta filmre. A címszerepet Russell Crowe játssza.

Az amerikai rendező eddigi munkássága rendkívül sokszínű. A Rekviem egy álomért (2000), A forrás (2006) vagy a Fekete hattyú (2010) annyira különböznek egymástól, mintha nem is ugyanazon rendező filmjei lennének. Egy közös pontjuk mégis van: mindegyik felkavaró, művészi szempontból kifogástalan alkotás. Sajnos a Noéról mindez már nem állítható teljes bizonyossággal.

A bárka és az özönvíz történetét jól ismeri mindenki, nem csak azok, akik rendszeresen forgatják a Bibliát. Mindössze néhány fejezet, ám az emberi kultúrába szervesen beivódott. De vajon hogyan lehet megfilmesíteni, hiszen igazából nincs is cselekménye. Noé megépíti a bárkát, az állatok beköltöznek, jön az áradat, majd a bárka fennakad az Ararát hegyén. A víz lassan visszahúzódik, az élőlények újra elfoglalják a szárazföldet, Isten pedig szövetséget köt Noéval.
A problémát Aronofsky egyszerűen oldotta meg. Ha nincsen bonyodalom, akkor majd létrehozunk. Így lesz a film első felében az alapkonfliktus az, hogy a többi ember is fel szeretne jutni a bárkára. Itt kaphattak helyet az elengedhetetlen csatajelenetek is. A második rész azonban már nagyobb fejtörést okozott, hiszen a Biblia szerint százötven napig hánykolódó bárkában csak az állatok és Noé családja utazik. A rendezőnek ezért alaposan át kellett írnia a történetet. Az eredeti szöveg megemlíti Sém, Kám és Jáfet feleségét is, ám a filmben csak az idősebbnek van párja (Emma Watson), ő is meddő. Ezen kívül egy potyautas is feljut a fedélzetre, aki szintén alkalmas arra, hogy viszályt szítson.

Nem tudom, hogy Aronofsky mit tud arról, vajon hogyan viselkedik az, aki Isten akaratát szeretné végrehajtani. Ő mindenesetre Noét sokkal inkább megszállottként mutatja be, nem pedig egy Istennel együttműködő emberként. Az első részben ez még elfogadható – praktikus szempontból –, hiszen Noénak egy, addig soha nem ismert építményt kell létrehoznia. Ez pedig csak elszántan lehetséges. Ám Noé – a rendező interpretálásában – úgy gondolja, hogy az Úr csak az állatok megmentését jelölte ki feladatául, az embernek pedig ki kell halnia. Ezért amikor – Metúselah (Anthony Hopkins) ezt megelőző ráolvasásának köszönhetően – Sém felesége állapotos lesz, Noé előre jelzi, hogy végezni fog a gyermekkel.

Darren Aronofsky filmje igen látványos. A néző ezért is juthat arra a megállapításra, hogy az igazi cél az özönvíz bemutatása volt, hiszen ma már a technikával gyakorlatilag bármit meg lehet filmesíteni úgy, hogy egy percig sem fogunk a látottak valódiságában kételkedni. Ez azonban kevés. Egy bibliai történetnél hatványozottan. Bár a rendező megpróbálkozott a lehetetlennel, és igyekezet drámaiságot becsempészni filmjébe, a vízözön általa bemutatott története így valami egészen más lett, mint amit a Szentírás lapjairól ismerünk. A cselekmény több, a mondanivaló viszont kevesebb.

Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa

Kapcsolódó fotógaléria