Buhfai Tham – egy maroknyi rizs

2017. október 22. vasárnap 11:11

Benvin Sebastian SVD, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója írását közöljük a missziós világnap alkalmából.

Lalva harminckét éves négygyermekes édesanya. Kevesebb mint egy dollárt keres naponta. Azokhoz az asszonyokhoz tartozik, akik megújulást hoztak a mizorami Egyház életében. Az India északkeleti részén fekvő Mizoram államban rengeteg keresztény él, az Egyház növekszik. Ugyanakkor ez India legszegényebb államainak egyike, az emberek nagyon nehezen élnek itt. Néhányan létrehoztak egy mozgalmat, amelynek a Buhfai Tham nevet adták, ami annyit jelenti: egy maroknyi rizs. Ez a gyakorlat évtizedek óta él itt a keresztények körében. A lényege: minden alkalommal, amikor rizst főznek, egy maroknyit félretesznek egy kosárba. Ha egy nap háromszor főznek rizst, akkor hárommaroknyit tesznek félre. Az így összegyűlt gabonát elviszik a templomba, az Egyház pedig eladja, és így bevételre tesz szert. Az elmúlt egy évben mintegy másfélmillió amerikai dollár gyűlt így össze, amelynek segítségével ezernyolcszáz misszionáriust támogattak.

Az Egyház missziójára gondolva az ilyen gyakorlatok is eszembe jutnak. Az ott élő embereknek nehéz a sorsuk. Nem tudnak nagy dolgokat tenni, de a szegénységük ellenére is megvan bennük a jóakarat, s ezáltal nagy dolgokat visznek végbe. Nehéz elképzelni egy négygyermekes édesanyát, aki csupán egy dollárt keres naponta, mégis félre tud tenni egy maroknyi rizst minden alkalommal, amikor főz a családjának. Ha megkérdezzük az ott élő embereket, kivétel nélkül mindegyikük azt feleli: „Szívesen és szeretettel adok, mert így tudom kifejezni hálámat Istennek.” Egy másik azt mondja: „Ha van mit ennünk mindennap, akkor Istennek adnunk is van mit mindennap.” Másvalaki a következőket mondja: „Amikor félreteszek egy maroknyi rizst, azzal az Úrnak is főzök egy adagot.” Megint másvalaki szavaival élve: „Ahogy gyarapodott a vagyonom, egyre többet adtam. Nem egy maroknyit adtam, hanem mindig háromszor annyit, és soha nem lettem szegényebb tőle.” „Az édesanyámtól tanultam ezt, és érzem, a keresztény misszió része ez a cselekedet” – fogalmazott közülük valaki.

Ezt a gyakorlatot ma már a rizsen kívül más dolgokra is kiterjesztették: a hívők adnak például zöldségeket, tűzifát, gabonát is. Mindenki visz valamit a templomba. És nemcsak a missziós vasárnapon, hanem mindig. Mára Indiában a mizorami Egyház önellátóvá vált. Nem kér külső segítséget. Pedig a hívők csak szegénységből és jóakaratból segítenek másoknak. Milyen nagyszerű példa számunkra ezeknek az embereknek a hitélete, amikor az egyetemes Egyház misszióját ünnepeljük. Ha Mizoramba utazunk, egy nagyon élő egyházzal találkozunk. A missziós lelkület élteti belülről a hitet és készteti cselekvésre az embert.

A múltban nagyon sokat segítettük a különböző missziókat a világban, különösen Afrikában és Ázsiában. Hála a Jóistennek! Ezt azért tudtuk megtenni, mert felelősséget éreztünk egymásért. Mára kissé eltávolodtunk ettől a lelkülettől. Nem él bennünk elevenen, hogy egy missziós Egyházhoz tartozunk. Amikor pedig hitünkből elvész a missziós lelkület, akkor olyanná válik, mint a lélek nélküli test. Természetesen így a közösségeink is élettelenné válnak. A mostani Európát látva ez világossá válik számunkra. Elmélkedjünk ezen a missziós vasárnapon: Milyen bennünk a missziós lelkület? Tudunk-e olyan nagyszerű dolgokat kezdeményezni, mint a Buhfai Tham? Minden alkalommal, amikor asztalhoz ülünk, vagy mielőtt főzünk, gondolunk-e egy éhező emberre, aki a Föld másik részén él valahol? És tudunk-e tenni érte valamit, akár csupán egy kis áldozat vállalásával?

Teréz anyaörményországi nővérei mesélték el ezt a történetet: Egy téli éjjelen zajt hallottak a házban. Az egyik nővér kiment a folyosóra, hogy megnézze, honnan jön a hang. Egy álarcos férfi jött vele szemben. Megragadta a nővért, és egy nagy kést a nyakához szorítva ezt kiáltotta: „Ide minden dollárt!” „Nincs dollárunk” –  mondta a nővér. „Akkor ide a rubelekkel!” „Rubelek sincsenek.” Erre az ember azt mondta: „Akkor csomagoljon valami ennivalót!” A nővér összecsomagolt neki spagettit, konzerveket, még sót és evőeszközöket is adott mellé. A történet végén azt olvashatjuk, hogy a betörő szívét megérintette valami. Az éhező ember bármire képes. Lehet, hogy egy olyan összefogás, mint az „egy maroknyi rizs” kezdeményezés megváltoztatja egy bűnöző ember életét, vagy éppen megakadályoz valakit abban, hogy bűnös útra térjen. Ez is misszió.

Fotó: Pixabay.com

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2017. október 22-i számában jelent meg.

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
keletrol-jon-lux-nyugatrol-luxus-kiss-rigo-laszlo-magyar-puspokok-ad-limina-latogatasarol
Keletről jön a lux, nyugatról a luxus – Kiss-Rigó László a magyar püspökök ad limina látogatásáról

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai november 20. és 24. között ad limina látogatáson vesznek részt Rómában. A küldöttség tagjaként Rómában tartózkodó Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök a Vatikáni Rádió magyar adásában beszélt eddigi tapasztalatairól, élményeiről.

14:28
ferenc-papa-misen-belepunk-golgota-esemenyeibe-es-nem-szinieloadasra-megyunk
Ferenc pápa: A misén belépünk a Golgota eseményeibe, és nem színielőadásra megyünk!

A Szentatya november 22-én folytatta katekéziseit a szentmiséről. A mise emlékezet jellegéről elmélkedett, a szentmise ugyanis Krisztus húsvéti misztériumának emlékezete.

2017. november 22. szerda