„Együtt síeltem II. János Pállal” – Lino Zani emlékei a pápáról

Megrendítő volt látni, micsoda erő van a pápa által végzett liturgiában, amikor a hágón épített gránitoltár mellett misézett, tízezer láb magasságban. „Minden szónál jobban kifejezi ezt az a fénykép, amelyen a pápa a vakító fehér hó fölött felemeli a hófehér ostyát – írja Zani új könyvében. – Valami megfoghatatlan csend ereszkedett köréje, amelyet csak a szapora szívdobbanások törtek meg. Mennyire boldog volt aznap a pápa! Előtte néhány percet csendben töltött a teraszon, a gránitkeresztet szemlélve.”

Órákon át tudott elmélkedni, imádkozni, s akik vele voltak, érezték ennek az erejét. A boldoggáavatáskor, amikor Zani a szentség megnyilvánulásait kereste, a pápával közös imádságok pillanatai jutottak eszébe. „Mintha megragadta volna a szíveket, mintha megváltoztatta volna a tér és az idő szerkezetét. Lehet, hogy néhány perc volt, lehet, hogy néhány óra, de utólag az ember úgy érezte, minden villámgyorsan, egy szempillantás alatt történt.”     

„Február 11-én, a betegek világnapján – írja Zani – észrevettem valamit, amit nem tudok megmagyarázni. Némelyik beteghez másmilyen tudatállapotban közeledett. Egészen sajátos módon mérte fel a szenvedőket, mint egy radiológus, aki képes pusztán szakmai tapasztalatai alapján diagnosztizálni valakinek az állapotát. Egyes betegeket titokzatos módon 'kiválasztott', főleg olyanokat, akiknek a szemében valami különös fájdalmat vagy szenvedést látott. Nemcsak reményt és biztatást adott nekik, hanem valahol mélyen megéreztette velük a szenvedésben való részesedés érzését.”

Zani könyvében leírja a pápa és egy helybéli kisfiú találkozásának kedves jelenetét, amelynek a sípályán lehetett tanúja. „Télen a pápa időnként elment síelni, akár csak egy napra az abruzzói hegyekbe, Pescasseroliba, Ovindoliba vagy a közeli Terminillo-hegyre. Volt, hogy elkísértem. Mindjárt felcsatoltuk a sílécet, és órákon át síeltünk különböző iramban, hatalmas élvezettel. Az a kevés ember, akivel találkoztunk, általában nem ismerte fel a pápát síruhában, napszemüveggel. Időnként azonban történt egy-egy igazán mulatságos eset. Emlékszem, egyik délelőtt többször elmentünk egy nyolc év körüli kisfiú mellett a sífelvonónál. Nézte, nézte a pápát, aki kedvesen rámosolygott. Aztán két vagy három menet után a gyerek egyszer csak odajött, és nekiszegezte a kérdést: 'Te vagy a pápa?' – 'Igen; jössz velem síelni?' – Többször együtt mentek föl, egymás mögött ültek a felvonón, én meg távolról mulattam a hihetetlen jelenet láttán. Egy idő múlva a fiú odament az anyjához, aki a felvonó alján, a völgyben sütkérezett egy széken, és odakiáltotta neki: 'Anyu, képzeld, a pápával síelek!' Az asszony csak csóválta a fejét... II. János Pál igen jól szórakozott magában. Később odament hozzá köszönni... Sose felejtem el az asszony döbbent arckifejezését – szerintem máig azt hiszi, hogy csak álmodott!”     

Zani nemcsak az önfeledt sportolás, hanem az elmélyült imádság pillanatainak is tanúja volt. „Sokszor láttam ezt, mindig a hegyekben, mindig hirtelen elhatározással. Ha előtte vidám, feldobott volt is a síeléstől, egyszerre elborult az arca, mintha valami nagyon nyugtalanítaná. Ilyenkor szokása szerint lengyelül szólt Don Stanislaóhoz [titkárjához, Dziwiszhez], aki hozzám fordult: 'Lino, keressünk egy jó helyet, János Pál szeretne kicsit egyedül lenni.' Az olyan helyeket szerette, ahonnét jó kilátás nyílt, egészen a horizontig, ahol a Végtelen jelenlétébe tudott helyezkedni. Mindig visszatért nála ez a nyugtalanság és az aszketikus összeszedettség; soha senkit nem láttam olyan tartósan megmaradni ebben az állapotban, mint őt. Hiszem, hogy ezekben a pillanatokban – amelyeket csöndben és mélységes tisztelettel szemléltem – igazi prófétai látomásai voltak. Előfordult, hogy egészen gondterhelt arckifejezéssel tért vissza ezekből az elmélkedésekből, mint akit nagyon nyomaszt valami. Ilyenkor Don Stanislao mindjárt odalépett hozzá, és halkan beszélgettek lengyelül.”

„Egy megdöbbentő eset különösen megmaradt bennem – folytatja Zani. – Azt láttam, hogy egy ilyen 'eksztázisból' nagyon felzaklatva, teljesen megrendülten tér vissza. Hosszan beszéltek négyszemközt Don Stanislaóval, majd azonnal visszatértünk a szálláshelyünkre. Nyár volt, ott töltötték a szabadságukat, én is ott csatlakoztam hozzájuk. Mire visszaértünk, tudtam, hogy valami rossz dolog fog történni. Néhány órával később az iraki hadsereg százezer katonával és háromszáz tankkal lerohanta Kuvaitot, és néhány óra alatt megtörte az emirátus minden ellenállását. A kuvaiti emír családjával Szaúd-Arábiába menekült; bátyját és még kétszáz embert megöltek. Megkezdődött az öbölháború.”

„Akkor nem sokat kérdeztem, hanem természetes módon és hívő lélekkel megfigyeltem és elfogadtam mindazt, aminek szemtanúja voltam. Most, hogy számos csodát elismertek és az ő közbenjárásának tulajdonítottak, nincs bennem kétség: azokban a pillanatokban az az ember, akihez nagy szeretettel kötődtem, több volt, mint ember; a szenttéválásban gyakorolta magát. A jövőbelátás pedig a szentek egyik erénye” – írja Lino Zani II. János Pál rejtett élete című könyvében.

Magyar Kurír (mk)

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!