Fények a sötétségben

Nézőpont – 2015. március 28., szombat | 19:00

Virágvasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 14,1 – 15,47)

A virágvasárnap tartalma nemcsak gazdag, de ívelt is az öröm és a szenvedés, az ünneplés és a gyász, a „Hozsanna!” és a „Keresztre vele!” kiáltások között. Az egyház ma odaáll a tömeg mögé, és maga is pálmaágak lengetésével ünnepli a Jeruzsálembe szamárháton érkező Krisztust, barkát szentel a bevonulás emlékére, de a felcsendülő szenvedéstörténet gyászát és fájdalmát is átéli.

Ami hasonlóan ívelt az az, hogy Jézus szenvedésének voltak pozitív szereplői, voltak olyan személyek, akik szinte ragyognak a körülöttük lévő sötétségben, akik szeretetet, segítséget és figyelmet tudtak árasztani magukból ott, ahol óriási volt a gyűlölet, a harag és a szeretetlenség. Hadd vegyük szemügyre kicsit közelebbről őket, és erősödjük a példájuk által, hogy mi is ezt tehessük!

A Szűzanyát követően a szenvedéstörténet egyik legpozitívabb szereplője Veronika. Minden vallásos ember jól ismeri őt. Odalép a tömegben Jézushoz, és kendőjével letörli az arcát. Alakját a hagyomány őrizte meg számunkra, a Szentírásban nem olvasunk róla. Ám míg Júdás elárulta Mesterét, a tanítványai elfutottak, Péter háromszor megtagadta Őt, ez a nő bátor, szembefordul a környezettel, a csőcselék dühöngésével, a közhangulattal, és letörli Jézus arcáról a véres verejtéket. Az igaz vallásos cselekedet ilyen bátorságból születhet, és nem egyszer szembemegy a közvéleménnyel és közhangulattal. Veronika tette hangosan hirdeti, hogy a rossz legyőzhető, hogy az „úgyis hiába” felfogás téves. A nagy hit kis tetteivel legyőzhetem az életemben a rosszat. Jézus hálája igen figyelemre méltó, a legkisebb jóért nagy jóval viszonoz, saját arcának lenyomatát hagyja a kendőn. Biztat és buzdít hasonló cselekvésre, „amit egynek a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek” (Mt 25,40).

Cirenei Simont kényszerítik, hogy vigye Jézus keresztjét, tette nem olyan egyértelmű, mint Veronikáé, hiszen kezdetben kényszerből segít az Üdvözítőn, de annál inkább elgondolkodtató. Jézus egyszer azt mondta: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és az élet terheit hordozzátok, én felüdítlek titeket” (Mt 11,28). Így mutatkozik be itt mint minden idők Cirenei Simonja, aki az ember mellé áll a kereszt hordozásában. Azonban itt az ember veszi vállára az Üdvözítő keresztjét, és kell is tennie, ahhoz azonban, hogy ez sikerüljön, egy nagyon fontos dologra van szükség: az önzést kell elhagynunk. A fáradtság, a betegség és a szenvedés sokszor olyan önzővé tesz bennünket, hogy azt várjuk el, mi emberek, hogy körülöttünk forogjon a világ, pedig a világ központja Isten, nem pedig én. Nekem oda kell állni, és az életemet oda kell adni Isten szolgálatára, vállamra kell vennem a keresztet, amelyet Jézus hordoz mellettem, és vele kell hordoznom, ahogy az Úr tanította: „Aki követni akar engem, vegye fel a keresztjét!” (Lk 9,23) – úgy a sajátját, mint a másét.

A harmadik ilyen biztató személy a jobb lator. Jézust hangosan sértegetik, gúnyolódnak és szitkozódnak. „Mentsd meg magadat és minket is” (Lk 23,39), kiáltja oda az egyik elítélt, akit Krisztussal együtt feszítettek keresztre. Milyen szomorú szórakozása az emberiségnek a védtelen gyengén való csúfolódás. A nép vezetői elérték céljukat, megszabadultak Jézustól, aki szerintük a zavart okozta vagy okozhatta volna. Jézus pedig imádkozik értük: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34) – s ők valóban nem tudták. A gyűlölet, az indulat hamis vélekedést hoz magával, aki nem szeret, nem lát igazán jól, aki nem szeret, az vak, és így nem tudja, mit cselekszik. Egy valaki tudta csak, mit tesz, és ez a Jézus jobb oldalán felfeszített elítélt volt, akit mi csak „jobb lator”-nak nevezünk. Ez rászól a bal oldalról felfeszítettre: „Nem félsz az Istentől? Hiszen te magad is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi ugyan joggal szenvedjük tetteink méltó büntetését, de ez semmi rosszat sem tett” (Lk 23,40–41). És még azt fűzi hozzá a lator: „Ha majd országodba érsz, emlékezzél meg rólam!” (Lk 23,42) Hittel teli, alázatos és esdeklő is volt. Nem gúnyos, lekezelő, ellenséges. Ez az ember soha nem volt követője Jézusnak, nem azért lóg itt a fán. Rablógyilkos volt, de az egyetlen, aki itt tudta, hogy mit csinál. Jézus meg is ígéri neki a paradicsomot.

Jézus a világ világosságaként jött el a világba, a sötétségbe. Az ő igazi követői, a szentek, szintén világítanak a sötétségben, mint a csillagok a mindenségben. A virágvasárnapi szenvedéstörténetben is megvannak ezek a fényes emberek, csillagok, akik világítanak. Épüljünk a példájukon, és legyünk hozzájuk hasonlóak.

Pék Sándor/Magyar Kurír