Ferenc pápa: Az anyák könnyei gyakran reményt fakasztanak!

Ferenc pápa – 2017. január 4., szerda | 18:13

A 2017-es esztendő első általános kihallgatásán a szentatya a gyermekeit sirató Ráchel alakjáról elmélkedett, és arra emlékeztetett, hogy a sírásból, a szenvedésből remény és új élet fakadhat. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai katekézis során egy olyan női alakot szeretnék veletek együtt szemlélni, aki a sírásban megélt reményről beszél nekünk. A sírásban megélt reményről. Ráchelről van szól, Jákob feleségéről, József és Benjámin édesanyjáról, aki – ahogyan a Teremtés könyve elbeszéli – meghal, amikor világra hozza második gyermekét, Benjámint.

Jeremiás azért utal Ráchelre, mert a fogságban lévő izraelitákat akarja megvigasztalni, meghatottsággal és költőiséggel teli szavakkal, vagyis Ráchel sírásáról beszél, de reményt is hirdet: „Ezt mondja az Úr: »Jajszó hallatszik Rámában, sírás és keserves jajgatás: Ráchel siratja fiait és nem akar vigasztalódni fiai miatt, hiszen már nincsenek többé«” (Jer 31,15). Ezekben a versekben Jeremiás fájdalom és sírás közepette mutatja be népének asszonyát, törzsének kimagasló női alakját, ugyanakkor egy nem remélt, új élet távlatában.

Ráchelt, aki a Teremtés könyvének elbeszélése szerint szülés közben meghalt, és aki azért vállalta a halált, hogy fia élhessen, a próféta úgy mutatja be, amint aki Rámában él, ott, ahol az elhurcoltak gyülekeztek: siratja fiait, akik bizonyos értelemben meghaltak azáltal, hogy száműzetésbe mentek; fiait, akik – ahogyan ő maga mondja – „nincsenek többé”, örökre eltűntek.

Ráchel ezért nem akar vigasztalódni. A vigasznak ez a visszautasítása fájdalmának mélységét és sírásának keserűségét fejezi ki. Gyermekei elvesztésének tragédiájában egy anya nem tud elfogadni vigasztaló szavakat vagy gesztusokat, amelyek sosem megfelelőek, sosem képesek enyhíteni egy olyan seb fájdalmát, amelyet nem lehet és nem tudunk begyógyítani. Ez a szeretettel arányos fájdalom.

Minden anya tudja ezt, és sok anya van ma is, aki sír, aki nem nyugszik bele gyermeke elvesztésébe, vigasztalhatatlan egy elfogadhatatlan halál láttán. Ráchel magában foglalja a világban, bármely korban élő valamennyi anya fájdalmát, és minden, pótolhatatlan veszteség miatt síró ember könnyeit.

Ez a vigasztalódni nem akaró elutasítás Ráchel részéről arra is tanít minket, hogy mekkora tapintatra van szükségünk mások fájdalmával szemben. Hogy reményről beszélhessünk egy kétségbeesett embernek, osztoznunk kell kétségbeesésében, hogy letörölhessük egy szenvedő ember könnyeit, társulnunk kell sírásához. Szavaink csak így tudnak ténylegesen felcsillantani egy kis reményt. Ha pedig nem tudok ilyen szavakat mondani, amelyek tudniillik a sírásban, fájdalomban osztozásból fakadnak, akkor jobb a hallgatás; simogatás, egy mozdulat, de semmi beszéd.

Isten pedig – a maga gyengédségében és szeretetében – őszinte, nem hamis szavakkal válaszol Ráchel sírására. Jeremiás szövege ugyanis így folytatódik: „Ezt mondja az Úr – válaszol a sírásra –: »Ne jajgass tovább, és szemed ne hullasson több könnyet, mert van vigasztalás bánatodra; visszajönnek az ellenséges földről. Szülötteidnek van még reményük: fiaid visszatérnek a saját földjükre«” (Jer 31,16–17).

Épp az anya sírása miatt van még remény a fiak számára, akik ismét élni fognak. Ez az asszony, aki elfogadta, hogy meghaljon a szülés közben, hogy fia élhessen, most a sírásával új élet kezdetévé válik a száműzetésbe hurcolt, fogságban, hazájuktól távol élő fiaknak. Ráchel fájdalmára és keserves sírására az Úr olyan ígérettel válaszol, amely valódi vigasztalásul szolgálhat most neki: a nép visszatérhet a száműzetésből, és szabadon megélheti Istennel való kapcsolatát a hitben. A könnyek reményt fakasztottak. Nem könnyű ezt megérteni, mégis igaz! Életünkben igen sokszor a könnyek reményt vetnek el, a remény magvaivá válnak.

Miként tudjuk, Jeremiásnak ezt a szövegét felhasználta Máté evangélista, és az ártatlan csecsemők leölésének eseményére alkalmazta (Mt 2,16–18). Ez a szöveg védtelen emberi lények legyilkolásának tragédiáját, az életet megvető és elnyomó hatalom borzalmát állítja szemünk elé. A betlehemi gyermekek Jézus miatt halnak meg. Ő viszont, az ártatlan bárány, mindannyiunkért fog meghalni. Isten Fia belépett az emberi fájdalom világába. Ezt nem szabad elfelejteni! Amikor valaki hozzám fordul, és nehéz kérdéseket tesz fel, például így: „Atya, mondja meg nekem, miért szenvednek a gyermekek?”, tényleg nem tudom, mit válaszoljak. Csak annyit mondok: „Nézz a megfeszítettre: Isten nekünk adta Fiát, ő szenvedett; talán ott majd válaszra lelsz!” De innen [a fejére mutat] származó válaszok nincsenek. Egyedül csak az mutathat valami utat a reményre, ha Isten szeretetére nézünk, aki odaadja Fiát, aki pedig életét adja értünk. Ezért mondjuk, hogy Isten Fia belépett az emberi fájdalom világába; osztozott a halálon, és elfogadta azt; az ő szava végérvényesen vigasztaló szó, mert sírásból fakad.

A kereszten ő, a haldokló Fiú lesz az, aki új termékenységet ad anyjának azáltal, hogy rábízza tanítványát, Jánost, s így a hívők népének anyjává teszi. A halál legyőzetett, és így beteljesedik Jeremiás jövendölése. Mária könnyei is, mint Rácheléi, reményt és új életet fakasztottak.

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió angol, olasz és spanyol nyelvű oldala

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria