Ferenc pápa: Csak a szegényekkel, a rászorulókkal együtt élhetjük meg hitünket!

2018. november 18. vasárnap 19:18

November 18-án, a szegények világnapján a Szentatya a Szent Péter-bazilikában mutatott be szentmisét, amelyen mintegy hatezer szegény, valamint sok karitatív szervezet munkatársa és önkéntese vett részt. Beszédében Jézus három mozdulatát állította követendő példaként: elhagyni, bátorítani, kezünket kinyújtani.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes egészében közöljük.

Vizsgáljuk meg Jézus három cselekedetét, melyeket az evangéliumban hallottunk.

Nézzük az elsőt: elhagy. A nap közepén, a siker csúcspontján elhagyja a tömeget, akkor, amikor az emberek ünneplik őt a kenyér megszaporítása miatt. Miközben a tanítványok sütkérezni akartak a dicsőségben, ő kényszeríti őket, hogy elmenjenek, majd elbocsátja a tömeget (vö. Mt 14,22–23). Az emberek keresik, ő mégis eltávozik, teljesen egyedül. Miközben körülötte minden és mindenki „leereszkedőben” volt, ő felfelé megy, fel a hegyre, hogy imádkozzon. Aztán az éj kellős közepén lejön a hegyről, és utoléri övéit a szél által felkorbácsolt vízen járva. Jézus mindenben a várttal ellentétes módon cselekszik: először elhagyja a sikert, aztán pedig a nyugalmat. Az elhagyás bátorságát tanítja nekünk: hagyjuk el az önteltté tevő sikert és a szívünket elaltató nyugalmat.

De miért? Hová kell mennünk? Istenhez imádságban, a rászorultakhoz a szeretet tetteivel. Ők az élet igazi értékei: Isten és a felebarát. Felmenni Istenhez és lejönni a testvérekhez: ezt az utat mutatja nekünk Jézus. Nem engedi, hogy az élet kényelmes, zöld legelőin zavartalanul legelésszünk, hogy a mindennapi kis örömök között lustálkodva éldegéljünk. Jézus tanítványainak nem egy szokványos élet kiszámítható nyugalmát kell keresniük, hanem az Úr Jézushoz hasonlóan kell járniuk útjukat, könnyedén, készen arra, hogy elhagyják a pillanat dicsőségét, figyelve arra, nehogy hozzátapadjanak a múló javakhoz. A keresztény ember tudja, hogy hazája máshol van, tudja, hogy már most – amint Pál apostol emlékeztet a szentleckében – „a szentek polgártársa és Isten családjának tagja” (vö. Ef 2,19). A lét mozgékony vándora. Nem azért élünk, hogy gyűjtögessünk: dicsőségünk az, hogy elhagyjuk a mulandót, és visszatartsuk a maradandót. Kérjük Isten segítségét, hogy az olvasmányban bemutatott egyházhoz hasonlítsunk: mindig mozgásban van, ért az elhagyáshoz és hű a szolgálatban (vö. ApCsel 28,11–14)! Urunk, mozdíts ki bennünket a nyugodt semmittevésből, biztonságos vackunk langymelegéből! Oldozz ki bennünket az életünket terhelő önmagunk körül forgás kötelékeiből, szabadíts ki sikerhajhászásunkból! Uram, tanítsd meg nekünk az elhagyás művészetét, hogy életünket a te életvezetésed szerint éljük: Isten felé és a felebarát felé fordulva.

A második cselekedet: az éj közepén Jézus bátorít. A „tengeren” járva (Mt 14,25) sötétségbe merült tanítványaihoz megy. Igazából tóról van szó, a tenger viszont mélységes sötétségével abban a korban a gonoszság erőire utalt. Más szóval Jézus az ember gonosz ellenségeit eltaposva megy övéihez. Ez tehát a jelentése ennek a jelnek: nem a hatalom látványos kinyilvánítása, hanem annak a biztonságot adó bizonyosságnak a feltárása, hogy Jézus, egyedül ő győzi le nagy ellenségeinket: a sátánt, a bűnt, a halált, a félelmet, a világiasságot. Ma nekünk is mondja: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27).

Életünk hajóját gyakran dobálják a hullámok, tépázza a szél, és amikor egy időre le is csendesül minden, a hullámok tombolása hamar újrakezdődik. Akkor megharagszunk a pillanatnyi viharra, mely egyetlen problémánknak az tűnik. A probléma azonban nem a pillanatnyi vihar, hanem az, miképpen irányítsuk életünk hajóját. A jó irányításnak az a titka, hogy hívjuk a fedélzetre Jézust! Adjuk az ő kezébe életünk kormánylapátját, hogy állítsa be haladásunk irányát. Ugyanis egyedül ő ad életet a halálban, reményt a fájdalomban, egyedül ő gyógyítja be szívünket megbocsátásával, ő szabadít meg félelmeinktől bizalmával. Hívjuk ma Jézust életünk hajójába! A tanítványokhoz hasonlóan megtapasztaljuk majd, hogy ővele a fedélzeten alábbhagy az orkánerejű szél (vö. Mt 14,32), és sosem ér bennünket hajótörés. Ővele a fedélzeten sosem ér bennünket hajótörés! És csak Jézussal együtt leszünk képesek arra, hogy mi magunk is bátorítsunk. Nagy szükség van olyan emberekre, akik tudnak vigasztalni, de nem üres szavakkal, hanem éltető szavakkal, éltető tettekkel. Jézus nevében adhatunk igazi vigasztalást. Nem a formális, kipipálható buzdítások, hanem Jézus jelenléte üdít fel. Önts lelket belénk, Uram, és általad megvigasztalva leszünk igazi vigasztalók mások számára!

Jézus harmadik cselekedete pedig: a viharban kinyújtja kezét (vö. Mt 14,31). Megragadja Pétert, aki félve, kételkedve és süllyedve kiáltotta: „Uram, ments meg!” (Mt 14,30). Péter helyébe képzelhetjük magunkat: kishitű emberek vagyunk, és azért vagyunk itt, hogy megmentést kolduljunk. Szegények vagyunk az igazi életben, és rászorulunk az Úr kinyújtott kezére, hogy kihúzzon bennünket a rosszból. Ez a hit kezdete: fel kell adnunk azt a gőgös meggyőződésünket, hogy a helyünkön vagyunk, magunktól is boldogulunk, és el kell ismernünk, hogy megmentésre szorulunk. A hit ebben a légkörben növekszik, melyhez akkor szokunk hozzá, ha együtt vagyunk azokkal, akik nem ünnepeltetik magukat, hanem szükséget szenvednek és segítséget kérnek. Ezért mindannyiunk számára fontos, hogy a rászorulókkal együtt éljük meg hitünket. Ez nem szociológiai lehetőség, nem egy pápaság divatja, hanem teológiai szükséglet. El kell ismernünk, hogy a megmentés koldusai vagyunk, mindenkinek, de főképpen a szegényeknek, az Úr kedvenceinek fivérei és nővérei vagyunk! Így tesszük magunkévá az evangélium szellemiségét: „Krisztus Egyházának ugyanis – mondja a zsinat – a szegénység és a szeretet szelleme a dicsősége és a megkülönböztető jegye” (Gaudium et spes konstitúció, 88).

Jézus meghallotta Péter kiáltását. Kérjük a kegyelmet, hogy meghalljuk a viharos hullámok között élők kiáltását! A szegények kiáltását: azoknak a magzatoknak néma sikolyát, akik nem születhetnek világra, az éhező kicsinyek könyörgését, a bombazajhoz és nem a közös játék vidám ricsajához szokott gyermekek kiáltását. Az eldobott és magukra hagyott öregek kiáltását. Azoknak az embereknek a kiáltását, akiknek baráti segítség nélkül kell megküzdeniük az élet viharaival. Azoknak az embereknek a kiáltását, akiknek menekülniük kell, és a célba érkezés bizonyossága nélkül kell elhagyniuk otthonukat és földjüket. Azoknak a teljes népeknek a kiáltását, akiket saját hatalmas természeti erőforrásaiktól is megfosztottak. A megannyi Lázár kiáltását, akik sírnak, miközben a kevés dőzsölő lakmározik abból, ami jog szerint mindenkinek a tulajdona. A jogtalanság a szegénység perverz gyökere! A szegények kiáltása minden nappal erősödik, mégis minden nappal kevésbé hallatszik. Napról napra erősebb az a kiáltás, mégis napról napra kevésbé hallatszik, mert elnyomja a kevés gazdag lármája, akik egyre kevesebben vannak és egyre gazdagabbak.

A sárba tiprott emberi méltóságot látva gyakran csak karba tett vagy kitárt kézzel állunk, tehetetlenül a gonosz sötét erőivel szemben. A keresztény ember azonban nem állhat karba tett kézzel, közönyösen, vagy kitárt kézzel, megadóan, nem! A hívő kinyújtja kezét, ahogyan Jézus teszi velünk. Istennél a szegények kiáltása meghallgatásra talál. Kérdezem: és nálunk? Van-e szemünk látni, fülünk hallani, kinyújtott kezünk segíteni, vagy azt ismételgetjük, hogy „gyere vissza holnap”? „A szegényekben maga Krisztus mintegy fennhangon kéri tanítványai szeretetét” (ugyanott). Kéri, hogy ismerjük fel őt az éhezőben, a szomjazóban, az idegenben, a méltóságától megfosztottban, a betegben és a bebörtönzöttben (vö. Mt 25,35–36).

Az Úr kinyújtja kezét: ez ingyenes, nem kiérdemelt mozdulat. Tudja ezt, aki megteszi. Nemcsak azokkal kell jót tennünk, aki szeret bennünket. A viszonzás helyénvaló, Jézus azonban többet kér ennél (vö. Mt 5,46): adjunk annak, aki nem tudja azt visszaadni, vagyis szeressünk ingyenesen (vö. Lk 6,32–36). Gondoljunk csak napjainkra: megannyi teendőnk között teszünk-e valamit ingyenesen, olyasvalakinek, aki nem tudja azt viszonozni? Az lesz a mi kinyújtott kezünk, a mi igazi kincsünk a mennyben.

Uram, nyújtsd ki kezed felénk, és ragadj meg bennünket! Segíts, hogy úgy szeressünk, ahogy te szeretsz! Taníts meg minket arra, hogy elhagyjuk a mulandót, bátorítsuk a mellettünk élőt, ingyen adjunk a szükséget szenvedőnek! Ámen.

Az ünnepi szentmisén a Szent Péter-bazilikában mintegy 6 ezer szegény, hajléktalan, beteg vett részt, akik az egész világból, de főleg Európából és Olaszországból érkeztek a Vatikánba a Szentatya vezette világnapra.

A szentmise után 1500 rászoruló vett részt a vatikáni VI. Pál teremben rendezett közös ebéden, amelyet az egyik római luxusszálloda és szociális alapítványok ajánlottak fel. Sokan egy asztalnál ültek Ferenc pápával. Több római és más olasz plébániákon is ebéddel várták a környék szegényeit.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
adventi-imaestet-tartott-nyolc-boldogsag-kozosseg
Adventi imaestet tartott a Nyolc Boldogság Közösség

Advent elején minden évben megrendezik a budapesti Nyolc Boldogság Közösség imaestjét. Idén december 8-án, szombaton dicsőítéssel, szentségimádással készültek Krisztus születésének ünnepére a budapesti Örökimádás-templomban.

18:48
csillagtestverek-ejszakaja-kaposvaron-92719
Csillagtestvérek éjszakája Kaposváron

Az elhunyt gyermekekre emlékezve imádkoztak advent második vasárnapján, december 9-én este a kaposvári Kossuth téren, a csillagtestvérek éjszakáján.

19:59