Ferenc pápa katekézise: A megpróbáltatásban mi is szólítgassuk az Atyát!

2019. április 17., szerda | 18:51

Április 17-én a délelőtti általános kihallgatáson a Szentatya először arra mutatott rá, hogy a dicsőség fogalmának különleges jelentése van a Szentírásban; majd Jézusnak arról a három imájáról elmélkedett, amelyeket szenvedése előtt és közben mondott.

Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ezekben a hetekben a Miatyánk imáról elmélkedünk. Most, a húsvéti szent három nap előtt, időzzünk el kicsit azoknál a szavaknál, amelyekkel szenvedései közben imádkozott Jézus az Atyához.

Az első fohász az utolsó vacsora után hangzik el, amikor az Úr „tekintetét az égre emelve így szólt: »Atyám, eljött az óra! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú megdicsőítsen téged, […] most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett” (Jn 17,1.5). Jézus dicsőségért imádkozik. Ellentmondásosnak tűnik ez a kérés, hiszen a szenvedés már a küszöbön áll. Miféle dicsőségről van itt szó? A dicsőség a Szentírásban Isten önfeltárulását jelzi, a dicsőség az ő emberek közti megmentő jelenlétének megkülönböztető jele. Most Jézus az, aki végérvényes módon kinyilvánítja Isten jelenlétét és megmentését. Ezt húsvétkor teszi: felmagasztaltatik a kereszten, s ezáltal megdicsőül (vö. Jn 12,23–33). Ott Isten végre feltárja dicsőségét: elveszi az utolsó fátylat, és úgy lenyűgöz bennünket, mint soha korábban. Azt fedezzük fel ugyanis, hogy Isten dicsősége csupa szeretet: tiszta, őrült, képtelen, minden határt és mértéket meghaladó szeretet.

Testvéreim, tegyük magunkévá Jézus imáját: kérjük az Atyát, vegye le a fátylat szemünkről, hogy ezekben a napokban a megfeszített Jézusra nézve meglássuk, hogy Isten szeretet. Hányszor előfordul, hogy parancsoló úrnak és nem Atyának, hogy szigorú bírónak és nem irgalmas üdvözítőnek képzeljük! De húsvétkor Isten áthidalja a távolságokat, és egy olyan szeretet alázatában mutatja meg magát, amely a mi szeretetünket igényli. Mi tehát akkor dicsőítjük meg őt, amikor mindent, amit teszünk, szeretettel élünk meg, amikor mindent szívből, mintegy őáltala teszünk (vö. Kol 3,17). Az igazi dicsőség a szeretet dicsősége, mert egyedül ez tud életet adni a világnak. Nyilvánvalóan ez a dicsőség ellentétben áll a világias dicsőséggel, amikor csodálnak minket, dicsérnek minket, éljeneznek minket: amikor én vagyok a figyelem középpontjában. Ezzel szemben Isten dicsősége paradox: nincs taps, nincs közönség. A középpontban nem az én, hanem a másik áll: húsvétkor azt látjuk ugyanis, hogy az Atya megdicsőíti a Fiút, a Fiú pedig megdicsőíti az Atyát. Egyikük sem önmagát dicsőíti. Ma feltehetjük magunknak a kérdést: „Én milyen dicsőségért élek? A sajátomért vagy Istenéért? Másoktól csak kapni akarok, vagy hajlandó vagyok adni is másoknak?”

Az utolsó vacsora után Jézus a Getszemáni-kertbe megy; és ott is az Atyához imádkozik. Miközben a tanítványok nem bírnak ébren maradni, és Júdás katonákkal érkezik, Jézus „félni és szorongani” kezd. Rendkívüli szorongás tölti el mindattól, ami vár rá: árulás, megvetés, szenvedés, kudarc. „Szomorú”, és ott, a mélységes mélyben, a vigasztalanságban mondja ki a leggyengédebb és legkedvesebb szót az Atyának: Abba, vagyis papa (vö. Mk 14,33–36). A megpróbáltatásban Jézus arra tanít bennünket, hogy öleljük át az Atyát, mert a hozzá intézett imában nyerünk erőt ahhoz, hogy a szenvedésben előre tudjunk haladni. A fáradozásban az imádság felfrissülés, ráhagyatkozás, megerősödés. Amikor mindenki magára hagyja Jézust, belső vigasztalanságában nincs egyedül, együtt van az Atyával. Mi ellenben Getszemáni-kertjeinkben azt választjuk, hogy egyedül maradunk, ahelyett, hogy „Atyát” mondanánk, és rábíznánk magunkat, mint Jézus, ahelyett, hogy akaratára bíznánk magunkat, amely a mi igazi javunk. De amikor a megpróbáltatásokban magunkba zárkózunk, alagutat ásunk magunkban, egy befelé haladó, fájdalmas utat, melynek csak egyetlen iránya van: mind mélyebbre önmagunkba. A legsúlyosabb probléma nem a fájdalom, hanem az, hogy miként nézünk szembe vele. A magány nem kínál kiutat; az imádság igen, mert az kapcsolat, magunknak a másikra bízása. Jézus mindent az Atyára bíz, egészen rábízza önmagát, eléje viszi azt, amit érez, őrá támaszkodik a küzdelemben. Amikor bemegyünk saját Getszemáni-kertjeinkbe – mindannyiunknak megvannak a Getszemáni-kertjeink, vagy megvoltak, vagy meglesznek –, emlékezzünk arra, hogy így imádkozzunk: „Atyám!”

Végül Jézus egy harmadik kérést is intéz az Atyához, mégpedig értünk imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Jézus azokért imádkozik, akik gonoszul bántak vele, akik megölték. Az evangélium kiemeli, hogy ez az ima Jézus keresztre feszítése közben hangzik el. Vélhetően a legnagyobb fájdalom pillanatában, amikor a szögeket beverték csuklójába és lábfejébe. Ekkor, a szenvedés csúcspontján éri el a szeretet is a csúcspontját: érkezik a megbocsátás, vagyis a legmagasabb fokú ajándék, mely megtöri a rossz ördögi körét.

Amikor ezekben a napokban a Miatyánkot imádkozzuk, kérhetjük ezek közül valamelyik kegyelmet: hogy napjainkat Isten dicsőségére éljük, vagyis szeretetben éljünk; hogy tudjuk rábízni magunkat az Atyára a megpróbáltatásban, és tudjunk „papát” mondani az Atyának, s végül hogy az Atyával való találkozásban megbocsátást nyerjünk és bátorságra leljünk a megbocsátásra. E két utóbbi összetartozik. Az Atya megbocsát nekünk, de bátorságot is önt belénk, hogy meg tudjunk bocsátani.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Vezető híreink – olvasta már?
-miert-csak-szakallas-embereket-latni-templomi-kepeken-derus-egyuttlet2-gyori-szeretetnapon
„Miért csak szakállas embereket látni a templomi képeken?” – Derűs együttlét a győri Szeretetnapon

Május 25-én ismét szeretetnapot rendeztek Győrben, amelynek minden bevétele Böjte Csaba Szent Ferenc Alapítványát illeti. Nagyszalontai sportközpontra gyűjtenek.

2019. május 26., vasárnap
a-keresztenyseg-hetkoznapokban-dol-el-interju-szilvasy-laszlo-uj-piarista-tartomanyfonokkel
A kereszténység a hétköznapokban dől el – Interjú Szilvásy László új piarista tartományfőnökkel

A Piarista Rend Magyar Tartományának káptalanja Szilvásy Lászlót, a tartomány ökonómusát választotta tartományfőnökké márciusban. Hogyan tölti be hivatását az egyén, a szerzetesközösség, az iskola életében? Sok egyéb mellett ezekről a kérdésekről beszélgettünk a provinciálissal.

2019. május 26., vasárnap
Útravaló – 2019. május 26., húsvét 6. vasárnapja

Útravaló – 2019. május 26., húsvét 6. vasárnapja

Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Májusban Seregély István nyugalmazott egri érsek útravalóit olvashatják.

Korábbiak »

hirdetés
hirdetés
hirdetés
Rádióhallgatás élőben
Szent István Rádió
hírlevél feliratkozás
Hírbeküldés
Linkajánló

MKPK   

Új Ember  

Szent István Rádió Szent István TV Mária Rádió Bonum TV  Evangélium 365Vatikáni Rádió  Katolikus Karitász 

Máltai SzeretetszolgálatSzent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat Szent István társulat Szent Adalbert Központ  A Szív Keresztény Szó Vasárnap Párbeszéd háza    Szemle