Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőgép fedélzetén, visszaúton Kolumbiából

A sajtótájékoztatón Ferenc pápa több aktuális témát érintett: a kolumbiai nép példamutatása, mit lehet tenni a korruptokkal, konfliktusok megoldása közvetítőkkel, felelősség az éghajlatváltozásért, a társadalmi élet ellentmondásai, Észak-Koreánál érdekharcról lehet szó, a fiatalok helyzete, teendők a bevándorlókkal, ne zsákmányoljuk ki Afrikát, humanitárius válság Venezuelában.

Greg Burke:
– Szentatya, köszönjük az időt, amelyet ma ránk szán, egy programokban gazdag, megerőltető, némelyek számára nagyon megerőltető, de egyben gyümölcsöző út után. Ön többször is köszönetet mondott az embereknek azokért a dolgokért, amelyeket Önnek tanítottak; e találkozások során mi is sokat tanulunk a találkozás kultúrájáról, és köszönjük ezt Önnek. Rátérve Kolumbiára: a közelmúltjával – de nem csak azzal – nagyon erős tanúságtételekkel ajándékozott meg minket, megható tanúságtételeket hallhattunk megbocsátásról és kiengesztelődésről. De leckét kaptunk az állandó örömről és reményről is – ezt a két szót Ön sokszor használta ezen az úton. Valószínűleg most szeretne mondani nekünk valamit, aztán pedig áttérünk a kérdésekre. Köszönjük!

Ferenc pápa:
– Jó estét kívánok, és szívből köszönöm munkátokat! Egészen meghatott a kolumbiai nép öröme, gyengédsége, fiatalsága, nemessége. Tényleg nemes ez a nép, mely félelem nélkül megmutatja, hogyan érez, nem fél az érzésektől, kimutatja azt, amit érez. Ezt érzékeltem. Ez a harmadik alkalom [hogy Kolumbiába megyek], legalábbis emlékeim szerint, de egy püspök azzal fordult hozzám: „Nem, Ön negyedszer is járt nálunk, de csak kis összejöveteleket tartottunk.” Egyszer La Cejában voltam, kétszer vagy háromszor pedig Bogotában. De nem ismertem Kolumbiát közelebbről, azt, amit az utcákon lát az ember. Köszönetet mondok e nép tanúságtételéért az örömről, a reményről, a szenvedés során megélt türelemről. Nagyon jó hatással volt rám. Köszönöm!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya. Az első kérdést César Moreno teszi fel, a Caracol Radiótól.

César Moreno, „Caracol Radio”:
– Köszönöm, Szentatya, jó estét kívánok! Az első, hogy szeretnék köszönetet mondani Önnek az összes kolumbiai hírügynökség nevében, akik kísérnek minket ezen az úton – ők mind társaink és barátaink –, amiért eljött hazánkba, amiért sok remek és mély üzenetet fogalmazott meg számunkra, azután azért a nagy, kézzelfogható szeretetért, közelségért, amelyet a kolumbiai nép felé tanúsított. Szentatya, nagyon köszönjük! Kérdésem a következő: Ön, Szentatya, egy megosztott országba érkezett, a békefolyamatot illetően, vannak ugyanis, akik elfogadják, és vannak, akik nem fogadják el ezt a folyamatot. Mit tegyünk konkrétan, milyen lépéseket tegyünk, hogy közelebb kerüljenek a felek, hogy hagyjanak fel a gyűlölködéssel, hagyjanak fel a haraggal? Szentatya, ha Ön visszatérhetne országunkba pár éven belül, hogyan látná szívesen Kolumbiát? Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Azt szeretném, ha legalább a jelmondat az lenne: „Tegyük meg a második lépést!” [A pápa mostani útjának jelmondat az volt, hogy „Tegyük meg az első lépést!” – A ford.] Több volt, mint gondoltam, hatvan évet számoltam, de azt mondták, körülbelül ötvennégy évnyi gerillaharc folyt, és ezalatt sok minden összegyűlt, sok-sok gyűlölet, sok harag, sok beteg lélek, és a betegség nem hibáztatható, az jön, ahogy elkap a kanyaró, a betegség elkap… Bocsánat, [hogy spanyolul beszéltem], áttérek az olaszra. A beteg lélek… a betegség nem hibáztatható, jön. És ezekkel a gerillaszervezetekkel, akik elkövettek – akár a gerillák, akár a paramilitáris szervezetek, akár a helybeliek, és sokszor a korrupció is az országban – szörnyű bűnöket követtek el, előidézték a gyűlölet betegségét… De történnek előrelépések, amelyek reményre adnak okot, vannak előrelépések a tárgyalásokon, az utolsó a tűzszünet a Nemzeti Felszabadító Hadsereggel: nagyon köszönöm, nagyon köszönöm ezt nekik. De van ennél több is, amit észleltem: ez a vágy az előrehaladásra ebben a folyamatban, ami túlmutat a mostani, szükséges tárgyalásokon. Ez egy ösztönös vágy, és ebben rejlik a nép ereje. Én remélek ebben. A nép „fel akar lélegezni”, nekünk pedig segítenünk kell ebben, segíteni a közelségünkkel, az imánkkal, de főképpen annak megértésével, mennyi fájdalmat hordoz magában sok ember.

Greg Burke:
– Szentatya, most José Mojica következik, az El Tiempótól.

José Mojica, „El Tiempo”:
– Szentatya, megtisztelő, hogy itt lehetek Önnel. A nevem José Mujica, az El Tiempo – egy kolumbiai kiadó – újságírója vagyok, szeretném összes kolumbiai kollégám, országom összes tömegtájékoztatási szervezetének nevében köszönteni Önt. Kolumbia sok évszázados erőszakot szenvedett a háború miatt, a fegyveres konfliktus miatt és a kábítószer-kereskedelem miatt is; de a korrupció által okozott pusztítás a politikában legalább olyan káros volt, mint maga a háború; még ha nem is új a korrupció – mindig tudtuk, hogy létezik, tudjuk, hogy mindig létezett korrupció –, ma láthatóbbá vált, mert most nincsenek híradások háborúról, fegyveres konfliktusról. Mit tehetünk e csapással szemben, mit tegyünk a korruptokkal, hogyan büntessük meg őket, és végül, nem kellene-e kiközösíteni a korruptokat?

Ferenc pápa:
– Olyan kérdést teszel fel, amelyet én sokszor feltettem már magamnak, mégpedig a következő formában: Van-e bocsánat a korrupt számára? Így tettem fel magamnak. Akkor fogalmaztam meg így, amikor történt egy eset a catamarcai tartományban, Argentínában: egy visszaélésről, egy kislány bántalmazásáról, megerőszakolásáról volt szó, és egy tehetős ember követte el, aki szorosan kapcsolódott annak a tartománynak a politikai és gazdasági vezetőihez. [A Szentatya innentől olaszul folytatja. – A ford.] Nagy szomorúsággal olvastam [Rogelio] Frigerio egyik cikkét, amelyet a „La Nación” tett közzé abban az időben. Én pedig írtam egy kis könyvet, amelynek a címe: Bűn és korrupció. Mindig mindannyian bűnösök vagyunk, de tudjuk, hogy az Úr közel van hozzánk, és nem fárad bele a megbocsátásba. A különbség a következő: Isten soha nem fárad bele a megbocsátásba, a bűnös időnként erőt vesz magán, és bocsánatot kér; a probléma az, hogy a korrupt belefárad a bocsánatkérésbe, elfelejti, hogyan kell bocsánatot kérni: ez súlyos probléma. Érzéketlenné válik az értékekre, nem okoz neki lelkiismeret-furdalást, hogy más embereket tönkretesz, kihasznál. Nem képes bocsánatot kérni. Mintha erre lenne ítélve, s ezért nagyon nehéz segíteni egy korrupt emberen, nagyon nehéz. De Isten meg tudja tenni. Én ezért imádkozom.

Greg Burke:
– Szentatya, Hernan Reyes következik, a Télamtól.

Hernan Reyes, „Télam”:
– Szentatya, a spanyol nyelvű újságírók csoportjának kérdését szeretném megfogalmazni. Ön beszélt az első lépésről, amelyet megtett Kolumbia. Ma a misén azt mondta, hogy nem volt elég párbeszéd a szembenálló felek között, ezért több szereplőt is be kellett vonni a párbeszédbe. Úgy látja, alkalmazható ez a kolumbiai modell más konfliktusok megoldásában is a világon?

Ferenc pápa:
– Bevonni más szereplőket… Ma is beszéltem erről, a homíliában, az evangéliumi szakaszból kiindulva. Bevonni más szereplőket: nem ez volt az első alkalom. Sok konfliktus megoldásánál vontak már be másokat. Ez az egyik módja az előrelépésnek, ez egy bölcs, politikai tett… Bölcs dolog a segítségkérés. Azt hiszem, amint utalni akartam rá a mai szentbeszédben – mely inkább volt üzenet, mint homília –, azt hiszem, hogy ezek a technikai-politikai eszközök segítenek; időnkét az ENSZ közbeavatkozására van szükség a válságból való kilábaláshoz. Egy békefolyamat azonban csak akkor halad előre, ha azt a nép veszi kezébe. Ha a nép nem veszi kezébe, akkor legfeljebb egy kicsit lehet előrelépni, talán elérhető valamilyen megegyezés. Ez az, amit érzékeltetni akartam e látogatás során: vagy a nép lesz a megbékélés főszereplője, vagy pedig csak egy bizonyos pontig lehet eljutni. Amikor viszont egy nép kezébe veszi saját sorsát, azt eredményesen tudja tenni. Ez a jobb út. Köszönöm!

Greg Burke:
– Most Elena Pinardi jön.

Elena Pinardi, EBU-UER:
– Jó estét, Szentatya! Mindenekelőtt szeretnénk megkérdezni, hogy érzi magát. Mindannyian láttuk, hogy beütötte a fejét. Hogy van? Megsérült? Mindenekelőtt azt szeretnénk hát kérdezni: Hogy van? Megsérült-e?

Ferenc pápa:
– Kicsit oldalra hajoltam, hogy üdvözöljem a gyerekeket, és nem vettem észre az üveget, aztán „bumm”.

Elena Pinardi:
– Akkor a kérdésünk a következő: míg repülünk, közel haladunk el az Irma hurrikánhoz, amely több tucat áldozattal járt, és hatalmas pusztítást végzett a Karib-szigeteken és Kubában, és attól tartani, hogy Florida jelentős részei víz alá kerülnek. Hatmillió embernek kellett elhagynia otthonát. A Harvey hurrikán után szinte egy időben csapott le másik három hurrikán a térségre. A szakemberek azt mondják, hogy az óceánok felmelegedése az egyik oka annak, hogy az időszaki viharok és hurrikánok erősebbek lesznek. Van-e erkölcsi felelőssége azoknak a politikai vezetőknek, akik elutasítják az együttműködést a többi nemzettel az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának ellenőrzésében, mert tagadják, hogy az éghajlatváltozás az ember tevékenységének is a következménye?

Ferenc pápa:
– Köszönöm! Az utolsó témánál kezdem, hogy el ne felejtsem: aki tagadja ezt, annak el kell mennie a szakemberekhez, és meg kell kérdeznie őket. Ők teljesen világosan beszélnek. A tudósok pontosak. Minap adtak hírt arról az orosz hajóról – ha jól tudom –, amely Norvégiából Japánba vagy Tajpejbe hajózott az Északi-sarkon keresztül jégtörő nélkül, és a fényképeken jégdarabokat lehetett látni… Ma keresztül lehet hajózni az Északi-sarkon… Teljesen nyilvánvaló, teljesen világos. Amikor ez a hír megjelent, azzal egy időben egy egyetem is kiadott egy közleményt – már nem emlékszem, hol –, amelynek a lényege: „Három évünk van arra, hogy visszaforduljunk, mert ha nem, annak végzetes következményei lesznek.” Nem tudom, igaz-e a „három év”, vagy nem, de az biztos, hogy ha nem fordulunk meg, akkor megállíthatatlanul „lejtőre” kerülünk. Az éghajlatváltozásnak látszanak a következményei, és a szakemberek világosan megmondják, melyik a követendő út. De mindannyiunknak van felelőssége ebben, mindannyiunknak. Kisebb vagy nagyobb, de erkölcsi felelősség: hogy elfogadjuk, vélemény nyilvánítsunk, vagy döntéseket hozzunk. Ezt komolyan kell vennünk! Úgy vélem, ez nem tréfadolog, ez nagyon komoly kérdés. Ön azt kérdezi: milyen erkölcsi felelősségünk van? Mindenkinek megvan a sajátja. A politikusoknak is megvan a sajátjuk. Mindenkinek megvan a sajátja. Aszerint, hogy milyen választ ad.

Elena Pinardi:
– Van, aki azt gondolja, hogy ezekkel a légköri történésekkel közeledik a világvége…

Ferenc pápa:
– Nem tudom. Én azt mondom: mindenkinek megvan a maga erkölcsi felelőssége, ez az első. A második: ha valakiben vannak kételyek, hogy tudniillik ez nem is annyira igaz, az kérdezze meg a tudósokat – ők egészen nyíltan beszélnek; nem légből kapott véleményekről van szó: ők egyértelműen beszélnek –, és aztán döntsön. A történelem majd megítéli a döntéseket. Köszönöm!

Greg Burke:
– Enzo Romeo következik, utána pedig Valentina.

Enzo Romeo, RAI:
– Jó estét kívánok, Szentatya! Ahhoz a kérdéshez kapcsolódom, amelyet korábban a kollégám tett fel, mert Ön a Kolumbiában elmondott beszédeiben sokszor utalt arra, hogy békét kell teremteni a természettel, tisztelni kell a környezetet mint szükséges előfeltételét annak, hogy stabil társadalmi békét tudjunk teremteni. Az éghajlatváltozás hatásait Olaszországban is látjuk: nem tudom, hallott-e róla, sokan meghaltak Livornóban…

Ferenc pápa:
– …Igen, három és fél hónapos szárazság után…

Enzo Romeo:
– …Pontosan. Sok a kár Rómában is… Tehát mindannyian érintettek vagyunk ebben a helyzetben. Miért késlekedünk? Miért nem ébredünk tudatára ennek? Főképp a kormányok, amelyek talán más szektorokban tüsténkednek ennyire – mindig a fegyverkezésről folyik a beszéd: látjuk például Korea válságát. Örülnék, ha erről is hallhatnám a véleményét.

Ferenc pápa:
– Miért? Eszembe jut egy mondat az Ószövetségből: az ember ostoba, fafejű, aki nem lát [vö. Zsolt 92,7]. Az ember az egyetlen élőlény a teremtett világban, aki ugyanabba a gödörbe lép. A ló és más állatok nem lépnek! Gőg és beképzeltség azt mondani: „Nem, nem így lesz…” Aztán ott van a „zseb istene” is, ugye? Nemcsak a természettel vagyunk így, hanem sok dologról, sok döntésről, sok ellentmondásról van itt szó, és ezek közül némelyek a pénztől függnek. A mai napot Cartagenának az egyik felében kezdtem, mondjuk úgy, hogy Cartagena szegény felében. Szegény. Aztán ott a másik rész, a turisztikai, az meg telis-tele luxussal, erkölcsi aggályok nélkül. De azok, akik elmennek a szegény részbe, nem veszik észre ezt az ellentmondást? A társadalompolitikai elemzők nem látják ezt? Az ember ostoba, mondja a Biblia. Így van, amikor az ember nem akar látni, akkor nem is lát. Csak az egyik oldalt nézi. Nem tudom, Észak-Koreával kapcsolatban megmondom őszintén, én ezt tényleg nem értem. Tényleg nem értem a geopolitika világát, félelmetesnek tűnik számomra. De azt hiszem, abból, amit látok, hogy érdekharcról van itt szó, amit nem ismerek, ezért tényleg nem tudok rá magyarázattal szolgálni. A másik szempont viszont fontos: nem ébrednek tudatára. Gondolj csak Cartagenára, ahol ma voltunk. Igazságtalan ez az állapot! Tudatára lehet ébredni? Ennyi jut most az eszembe. Köszönöm!

Greg Burke:
– Valentina…

Ferenc pápa:
– …A „korelnök” asszony…

Valentina Alazraki, „Televisa”: (Kérdezi, hogy van a pápa.)

Ferenc pápa:
– …de nem fáj. Valaki behúzott nekem, ezért van monoklim. [Nevetnek.]

Valentina Alazraki:
– Mindenesetre sajnáljuk. Ha nem fáj is, sajnáljuk! Szentatya, valahányszor találkozik a fiatalokkal, a világ bármely részén, mindig azt mondja nekik: „Ne engedjétek, hogy elrabolják tőletek a remény, ne engedjétek, hogy elrabolják tőletek az örömet és a jövőt!” Az Amerikai Egyesült Államokban sajnos eltörölték a „dreamers”, az álmodozók törvényét: nyolcszázezer fiatalról van szó, köztük számos mexikóiról, kolumbiairól, sok más országból származókról. [Annak a 2012-es intézkedésnek a visszavonásáról van szó, amely a fiatal illegális bevándorlókat védte a kitoloncolástól. – A ford.] Ön nem gondolja, hogy ennek a törvénynek az eltörlésével ezek a fiatalok elveszítik az örömüket, a reményüket, a jövőjüket? És aztán, ha szabad visszaélnem az Ön kedvességével és a kollégáim kedvességével, ha esetleg tudna mondani egy rövid imát, néhány gondolatot a mexikói földrengés és az Irma hurrikán áldozataiért! Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Valóban így van, kérdeztem Öntől, melyik törvényről van szó. Hallottam erről a törvényről; nem tudtam elolvasni a róla szóló cikkeket, és azt sem, hogyan hozták meg a döntést. Tehát nem ismerem jól ezt a törvényt, de először is: elszakítani a fiatalokat a családjuktól, nem olyasmi, ami kedvező következményekkel járna, sem a fiatalok, sem a családjuk számára. Azt hiszem, ez a törvény nem az országgyűléstől, hanem a kormánytól származik, és ha így van, bár nem vagyok biztos benne, akkor van remény arra, hogy ezt a döntést újragondolják egy kicsit. Mert én hallottam beszélni az Egyesült Államok elnökét: pro-life [életpárti] emberként lép fel, és ha ő egy derék pro-life, akkor megérti, hogy a család az élet bölcsője, s meg kell védeni annak egységét. Ezért szeretném jól megismerni azt a törvényt. De tényleg – általánosságban, akár ebben, akár más esetben –, amikor a fiatalok úgy érzik, hogy kizsákmányolják őket, mint sok esetben, végül reménytelennek érzik magukat. És ki rabolja el tőlük a reményt? A kábítószer, más függőségek, az öngyilkosság… Nagyon gyakori az öngyilkosság a fiatalok körében, és ez akkor történik, amikor elszakítják őket a gyökereiktől. Egy fiatal számára nagyon fontosak a gyökerei. A gyökereiktől elszakított fiatalok ma segítséget kérnek: vissza akarnak találni a gyökereikhez. Ezért hangsúlyozom annyira a fiatalok és az idősek [nagyszülők] közötti párbeszédet, egy kicsit átugorva a szülőket. Persze beszéljenek a szüleikkel is, de az idősek még fontosabbak, mert ott vannak a gyökerek, és egy kicsit távolabb vannak, hogy elkerülhessék a konfliktusokat a közelebbi gyökerekkel, a szülői gyökerekkel. Ma a fiataloknak szükségük van arra, hogy visszataláljanak a gyökereikhez. Ha bármi is veszélyezteti gyökereiket, az elrabolja a reményüket. Nem tudom, válaszoltam-e…

Valentina Alazraki:
– Kitoloncolhatják őket az Egyesült Államokból…

Ferenc pápa:
– Pontosan így van, elveszítik az egyik gyökerüket… Ez a probléma. De tényleg nem szeretnék állást foglalni arról a törvényről, mert nem olvastam, és nem szeretek olyasmiről beszélni, amit előbb nem tanulmányoztam. Aztán Valentina mexikói, Mexikó pedig sokat szenvedett, és ezzel az utolsó témával kapcsolatban szeretnék együttérzést kérni mindenkitől a „korelnök” asszonnyal – mert van itt egy „korelnök” úr is –, kérem, imádkozzanak a hazájáért. Köszönöm!

Greg Burke.
– Köszönjük, Szentatya. Most Fausto Gasparroni következik, az ANSA-tól.

Fausto Gasparroni, ANSA:
– Szentatya, az olasz csoport nevében a migránsokkal kapcsolatban szeretném Önt kérdezni, pontosabban arról a tényről, hogy az olasz Egyház egyfajta megértését fejezte ki – mondjuk így – a kormány azon új politikájával szemben, hogy szigorítani kell a Líbiából induló migránsok, vagyis a bárkával érkezők kérdését. Azt is írták az újságok, hogy erről a témáról volt egy találkozó Ön és Gentiloni miniszterelnök között. Szeretnénk tudni, hogy ezen a találkozón ténylegesen szóba került-e ez a téma, hogy tehát volt-e ilyen találkozó, és beszéltek-e erről a témáról, és főképpen, hogy Ön mit gondol erről a politikáról, vagyis arról, hogy már a migránsok elindulását megakadályozzák, figyelembe véve azt a tényt, hogy aztán a migránsok, akik Líbiában maradnak – amint azt a vizsgálatok ki is mutatták –, embertelen, nagyon, de nagyon ínséges körülmények között élnek. Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Először is, a találkozó Gentiloni miniszterelnökkel személyes találkozó volt, és nem erről a témáról szólt. A találkozóra már e probléma felmerülése előtt sor került, az csak néhány héttel, majdnem egy hónappal később merült fel. Tehát a probléma előtt volt. Második: kötelességemnek érzem, hogy kifejezzem köszönetemet Olaszországnak és Görögországnak, amiért megnyitották szívüket a migránsok előtt. De nem elég a szívet megnyitni. A migránsok problémája mindig először a nyitott szív kérdése. Isten parancsba is adta, hogy be kell fogadni őket: „ti is rabszolgák, migránsok voltatok Egyiptomban” [vö. Lev19,33–34], ezt mondja a Biblia. Egy kormánynak azonban ezt a kormányzókra jellemző erénnyel, vagyis megfontoltsággal kell kezelnie ezt a problémát. Mit jelent ez? Először is: hány helyem van? Második: nemcsak befogadni, hanem integrálni is kell őket. Integrálni. Gyönyörű példákat láttam – itt, Olaszországban – az integrációra. Amikor elmentem a Roma Tre Egyetemre, négy hallgató tett fel nekem kérdéseket; az egyik, az utolsó, aki kérdést tett fel, néztem őt [és azt gondoltam]: „Én ismerem ennek a lánynak az arcát.” Egy olyan lány volt, aki kevesebb, mint egy évvel korábban velem együtt jött el repülőn Leszbosz szigetéről. Elsajátította a nyelvet, és mivel korábban a hazájában biológiát tanult, letette a különbözeti vizsgákat, és folytatta tanulmányait. Megtanulta a nyelvet. Ezt hívják integrációnak. Egy másik repülőúton – talán amikor Svédországból tartottunk hazafelé – Svédország integrációs politikáját modellként említettem, de Svédország is azt mondta okosan: „Ennyi a befogadóképességünk, ennél többet nem tudunk fogadni”, mert fennáll a veszélye annak, hogy nem tudnák integrálni őket. Harmadik: van egy humanitárius probléma is, amelyet Ön említett. Az emberiség tudatára ébred az ott lévő lágereknek? Az Ön által említett állapotokról a sivatagban? Láttam fényképeket… Vannak, akik kizsákmányolják őket… Ön az olasz kormányról beszélt: az a benyomásom, hogy mindent megtesz a humanitárius segítségnyújtás terén, de annak a problémának a megoldása terén is, amelyet már nem tud felvállalni… De [összefoglalva]: mindig nyitott szív, megfontoltság, integráció és humanitárius közelség. És van egy utolsó dolog, amit szeretnék elmondani, ez főleg Afrikára érvényes: Kollektív tudatalattinkban létezik egy jelmondat, egy alapelv: „Afrikát ki kell zsákmányolni.” Ma Cartagenában láttunk példát a kizsákmányolásra, ebben az esetben az emberekére [a rabszolgákéra]. Az egyik kormányfő egy fontos igazságot mondott erről: „A háború elől menekülők: az egy másik probléma; de az éhezés elől menekülőket ottani beruházásokkal segítsük, hogy fejlődésüket előmozdítsuk.” A kollektív tudatalattiban viszont benne van, hogy akárhányszor valamelyik fejlett ország – sőt sok ország – Afrikába megy, a kizsákmányolásért megy. Meg kell fordítanunk ezt: Afrika a barátunk, és a fejlődését kell segítenünk. Aztán a többi problémával, a háborúkéval, is kell foglalkozni. Nem tudom, ezzel válaszoltam-e…

Greg Burke:
– Szentatya, mennünk kell! De talán belefér még egy utolsó kérdés. Xavier Le Normand, az I.Media-tól.

Xavier Le Normand, I.Media:
– Jó estét kívánok, Szentatya! Ma, az Angelus után Ön beszélt Venezueláról. Azt kérte, hogy utasítson el minden erőszakot a közéletben. Csütörtökön a bogotai mise után Ön üdvözölt öt venezuelai püspököt. Mindannyian tudjuk, hogy a Szentszék elkötelezetten segítette és segíti a párbeszédet abban az országban. Ön már hónapok óta kéri, hogy vessenek el minden erőszakot. Maduro elnök viszont egyfelől nagyon erőszakos kirohanást intézett a püspökök ellen, másfelől azt mondja, hogy ő Ferenc pápa oldalán áll. Nem lenne lehetséges erősebb és talán világosabb szavakat használni? Köszönöm, Szentatya!

Ferenc pápa:
– Úgy gondolom, hogy a Szentszék erősen és világosan beszélt. Azt, hogy mit mond Maduro elnök, azt fejtse ki ő, én nem tudom, mi van a fejében. De a Szentszék sokat tett: küldött oda, a négy exelnökből álló munkacsoportba egy elsőrangú nunciust; aztán beszélt bizonyos emberekkel, és beszélt nyilvánosan. Jómagam az Angelus elimádkozásakor sokszor beszéltem az ottani helyzetről, hogy mindig keressük a kiutat, hogy segítsünk, ajánljunk fel segítséget a megoldáshoz. Nem tudom… De úgy tűnik, hogy a helyzet nagyon nehéz, és ami még fájdalmasabb, az a humanitárius válság: sokan elmenekülnek, szenvednek… Minden eszközzel segítenünk kell megoldani ezt a humanitárius válságot. Úgy vélem, az ENSZ-nek ott is fel kellene lépnie, segítenie kellene… Köszönöm!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Úgy látom, mennünk kell.

Ferenc pápa:
– A turbulencia miatt?

Greg Burke:
– Igen.

Ferenc pápa:
– Azt mondják, a turbulencia miatt be kell fejeznünk. De nagyon köszönöm, szívből köszönöm a munkátokat! És még egyszer szeretnék köszönetet mondani a kolumbiai nép példamutatásáért. Egy képpel szeretném befejezni, amely leginkább megérintett a kolumbiaiakban: a négy városban tömegek voltak az utcákon, jöttek üdvözölni… Az érintett meg a legjobban, hogy az apukák és az anyukák felemelték gyermekeiket, hogy megmutassák a pápának, és hogy a pápa megáldja őket. Mintha azt mondták volna: „Ő az én kincsem, ő az én reményem, ő az én jövőm. Én hiszek benne.” Ez szíven ütött engem. A gyengédség. Azoknak az apukáknak és anyukáknak a szeme! Csodálatos, csodálatos volt! Ez egy szimbólum, a reménynek, a jövőnek a szimbóluma. Az a nép, amely képes gyermekeket vállalni, és megmutatni, felmutatni őket így, mintha csak azt mondanák: „Ő az én kincsem”, annak a népnek van reménye és jövője. Szívből köszönöm! Köszönöm!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Jó pihenést!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír