Giulio Base: Pio atya – Ég és föld között I-II.

San Giovanni Rotondo, 1918 szeptembere. A harmincéves Pio atya lelki válságban van, mert úgy érzi, Isten elhagyta. Egyedül bolyong a kolostor körüli mezőn, térdre borul: „Istenem, magamra hagytál. Már gondolkodni sem tudok. Nem tudok uralkodni a szívemen. Merre vagy? Kereslek, de sehol nem talállak.” A vigasz gyorsan érkezik, Nicoli atya személyében, aki egy lélekerősítő mondatot olvas fel neki, a Szűzanya képe mellett: „Próbára teszlek, s e próbatétel a kétségbeesésbe taszít majd. De te ne engedj neki.” A következő jelenetben Pio atyát a templomban látjuk, arca gondterhelt, lelkében vívódik, mintha már hosszú ideje gyötrődne, engedjen-e a fentről érkező hívásnak, végül elszánja magát, leborul a feszület előtt, s felajánlja szenvedéseit mások bűneiért: „Az emberiség minden bűnéért, a rengeteg vérért, e szörnyű háborúért, felajánlom magam áldozatul. Felajánlom magam, hogy ez a háború véget érjen. Mérd rám a másokra kiszabott büntetést, százszorosan mérd rám, csak mások üdvözüljenek.”

Közben látjuk az I. világháború pusztításait, Pio atya kezén megjelennek a stigmák, elzuhan, s üvölt a fájdalomtól. A Megváltó sebeit az alázat próbaköveinek tekinti. Azt mondja gyóntatójának, Benedek atyának: „Összezavarnak. Állandóan imádkozom az Úrhoz, hogy vegye el őket. Hagyja meg a fájdalmamat, én elfogadom, de vegye el a sebeket.”

Pio atya élete egyik pillanatról a másikra megváltozik. A hívek tódulnak a templomba, csodát remélnek tőle, azonnali gyógyulást, megoldást minden gondjukra, bajukra. Fanatikus rajongással veszik körül Pio atyát, ő azonban egyetlen pillanatra sem esik a gőg bűnébe. Tisztában van azzal, hogy minden kegyelem forrása Isten. Amikor egy lábára béna férfi azt kéri tőle, hadd járjon újra, így válaszol: „Én nem tehetek csodát. Csak az Úr segíthet. Imádkozom érted.” Egy másik alkalommal megérinti egy vak kislány szemét, aki visszanyeri ettől a látását, ahogy Jézus is gyógyított meg vakokat (Mk 10, 46-52; Jn 9, 1-12). Pio atya mintha maga is megdöbbenne ettől. A hívek őrjöngenek, körbeveszik, csodatevőként ünneplik, de ő kétségbeesetten tiltakozik: „Nem, nem! Hallgassatok! Csak Isten tud csodát tenni!... Hát nem értitek? Nem tudok bármit megtenni! Ha így lenne, szemfényvesztő lennék! Csak egy szemfényvesztő állítja, hogy képes bármire! Nem segíthetek rajtatok, én csak imádkozhatok értetek! Szenvedhetek értetek!”

Teljesen nyilvánvaló ugyanakkor, hogy Pio atyának az Úr megadta a gyógyítás karizmáját, s azt is, hogy tudott olvasni az emberi lelkekben, sorsokban. Az egyik jelenetben egy magas rangú bírósági tanácsos nem hajlandó meggyónni minden bűnét. Pio atya arcáról eltűnik a szelíd, derűs mosoly, de még visszafojtja indulatát. Halkan suttogja: „Annyira vak vagy, hogy nem látod, mily mocskos a lelked? Nincs semmi?” A tanácsos makacsul tagadja, hogy lenne egyéb bűne is, mint amit meggyónt. A bizalmát teljes mértékben Krisztusba vető Pio atya azonban nem tűri a gyóntatószékben a hazugságot, ezért haragosan elzavarja őt. Kérlelhetetlensége abból fakad, hogy gyóntatójával, Benedek atyával együtt vallja, hogy a gyónásnál „Urunk vérét szolgáltatjuk ki.” Ha pedig a bűnös nem ébred tudatára tettének, nem szabad feloldozni, el kell küldeni. Ám Benedek atya arra is figyelmezteti, hogy Pio atyának meg kell tanulnia uralkodni magán, s ő is érzi, hogy alázatosabbnak kell lennie. Amikor pedig az elzavart tanácsos visszajön, s leborul előtte, hogy meggyónja minden bűnét, Pio atya a „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mt 9,12) szellemében fogadja, s boldogan kiált fel: „Nem is tudod, milyen öröm ez nekem! Micsoda vigasz!” Eszünkbe juthat az elveszett bárány példázata, a határtalan öröm afölött, ha a száz juh közül előkerül az egy elveszett (Lk 15, 1-7).

Az életrajzi alapokon nyugvó film bemutatja azt is, hogy Pio atyának rengeteg rosszindulatú támadást, rágalmat kellett kiállnia egyházi személyek részéről is, de ő ezt is úgy tekintette, mint engesztelő áldozatot a bűnösök lelkiüdvéért. Szívében nem érzett haragot irántuk. A mellette mindvégig hűségesen kitartó, de a rágalmak miatt felháborodott Nicoli testvért így figyelmezteti: „Nicoli, szánnunk kell ezeket az embereket. Bocsássunk meg nekik!... én sokat imádkozom értük. Azt mondom az Úrnak: ha úgy gondolod, hogy elvezetheted őket az igaz útra, ha rám méred ezt a csapást, tedd meg. Csak add, hogy ők megmeneküljenek!” Pio atya mélységesen megalázottnak érzi magát a személyét ért, minden alapot nélkülöző rágalmak miatt, de akkor is hangoztatja: „Nem akarok tudni róla, kik vádolnak. Én mindenkit szeretek, mindenkinek megbocsátok. Nem sok, de máshoz nem értek.” A vele gyakran igazságtalan elöljáróihoz pedig mindenkor engedelmes, ahogy mondja: „Amikor az elöljárók kezében vagyok, mintha Isten kezében lennék… A függés és az engedelmesség nekem dicsőség.”

Pio atya csodatevő képessége nem jelentette azt, hogy mindenkivel automatikusan csodát tett. Pontosan tudta, hogy minden Isten akaratától függ, s ha ez az akarat az, hogy magához szólítsa a szenvedőt, akkor az ő kérése nem talál meghallgatásra. Egy Adelmo nevű kisfiú édesapja nem engedi meg, hogy Guglielmo doktor Firenzébe vigye a gyermekét, mert hisz abban, hogy a kisfiút Pio atya kórházában meggyógyítják. Ám komplikációk lépnek fel, s a kisfiú meghal. Utolsó perceiben ott ül az ágya mellett a hitetlen, kétségbeesett orvos, és a mélyen hívő, imádkozó pap. Guglielmo nem hisz Istenben, de átérzi a betegei fájdalmát, próbál harcolni a szenvedés ellen. Pio atya azt mondja neki a kisfiú halálos ágyánál: „Jól teszed, ha harcolsz ellene. De a fájdalom gyümölcsöző lehet.” Guglielmo azonban nem tudja ezt elképzelni, soha nem látta a szenvedés gyümölcsét. Pio atya az isteni misztérium felfoghatatlanságára világít ekkor rá, ami gyakran nem tárul fel előttünk az adott pillanatban, s csak sokára értjük meg talán, hogy mi miért történt: „Itt van ez a kisfiú, aki beteg. Én sokat imádkoztam érte, te pedig megtetted, amit orvos megtehet. De rövidke élete nem a mi kezünkben van. A mi útjaink nem az Úr útjai. E gyötrő fájdalom gyümölcsét mi e percben nem érthetjük meg. Hatalmas misztérium ez.”

E misztérium része, hogy miért nem születhet gyermeke Emíliának és Guglielmónak. Ez életük nagy fájdalma. Ám sorsuk így is teljes, hiszen Pio atya legfőbb segítői lesznek a Szenvedések Enyhítésének Háza nevű kórház felépítésében és működtetésében, csillapítják sokak lelki és testi fájdalmát. Mint említettük, Guglielmo nem hívő, de Pio atyához hasonlóan élete legfőbb küldetésének tekinti, hogy enyhítsen az emberek szenvedésén. Az orvosok többségével szemben számára a pénz semmit sem jelent, s ugyanúgy megvan benne a lelki nagyság, az áldozatra való hajlam, ahogy Pio atyában. „Ha tudnám, én is magamra venném a világ összes szenvedését” – mondja Pio atyának. Guglielmo nem tudja, mi a válasz a világban folyamatosan megmutatkozó, mindig újratermelődő szenvedésre, Pio atya számára viszont a válasz Krisztus szeretete. Hittel vallja: „Mi nem szüntethetjük meg a fájdalmat, de enyhítjük.”

A filmben ábrázolt Pio atyára jellemzőek azok az erények, amelyek a 2000-ben II. János Pál pápa által szentté avatott kapucinus szerzetest az életben is jellemezték:  engesztelhetetlen a bűnökkel, de maximálisan megbocsátó a vétkeit megbánó és megvalló bűnössel szemben, krisztusi szeretet mindenki, még az ellenségei iránt is, legfőképpen pedig a teljes bizalom Istenben, ahogyan híveinek mondta: „Bízzátok magatokat teljesen Isten szívére, mint a gyermek anyja karjaira!”

Pio atya – Ég és föld között I-II.
Olasz film, 180 perc, 2000
Rendező: Giulio Base
Forgatókönyvíró: Franco Bernini
Főbb szereplők:
Pio atya: Michele Placido
Emília: Barbara Bobulova
Guglielmo Sanguinetti: Fabio Camilli
Nicola testvér: Rocco Papaleo
Benedek atya: Marco Messeri
Gemelli atya: Mariano Rigillio
(Etalon Film Kft., 2013.)

(Az Etalon Film Kft. 2007-ben is megjelentetett egy játékfilmet Pio atyáról, Pio atya – A csodák embere címmel. Carlo Carlei alkotásáról 2008. április 26-án közöltünk recenziót – a szerk.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír