Híd – János-Jézus, emberség-istenség, születés-felnőttség között

„Három csodát ünneplünk e napon” – imádkoztuk vízkereszt vesperásában: „Ma a csillag elvezette a bölcseket a jászolhoz, ma borrá lett a víz a menyegzőn, ma a Jordánban Krisztus felvette János keresztségét, hogy üdvözítsen minket.” Vízkeresztkor még a gyermek Jézust láttuk, amint istensége megnyilvánul a nemzetek képviselői, a napkeleti bölcsek előtt. Azonban ez a megnyilvánulás nem ér véget, most és a következő vasárnap ünnepeljük a másik két eseményt.

Jézus keresztségének történeténél Lukács evangélista filmjében hiányzik a vízbe lépő, János kezei közt alámertítkező Jézus képkockája. Helyette egy megelőző és egy követő jelentet látunk.

ÉN: vízzel keresztelek – mondja János. ÉN és Ő: ugyan hasonló dolgot teszünk, de olyan kapcsolatban vagyunk, mint a szolga urához, az előfutár az eljövendőhöz, a jelkép a valósághoz. Ő: Szentlélekben és tűzben fog alámeríteni benneteket. A jelenet híd: a nép várakozására válaszolva János tovább irányítja a figyelmet Jézusra.

Jézus valóságos ember. Nem közömbös, hanem szolidáris. Ülhetne otthon, hiszen a messiásvárásnak ő tárgya, nem alanya. Mégis együtt vár velünk, mert a bűnt kivéve mindenben osztozott sorsunkban. A születése emberként, szegényes körülmények közé: Isten terve. Amint kimegy a Jordán mellé: saját istenemberi döntése, cselekedete. Jóllehet nem bűnös, de a bűnös emberrel érzett szolidaritásból magára veszi a bűnbánat jelét, az alámerítkezést. Jézus jelzi: köze van a bűnhöz. Nem az aktív oldalon, mert maga nem követ el bűnt, hanem azzal, hogy magára veszi a bűneinket és ezzel bennünket újra Istenhez vezet. Ma belép a Jordánba, nagypénteken a keresztre lép fel: ugyanazzal a tudattal: képes kezdeni a bűneinkkel is valamit. Ezért Jézus nem csak „úgy csinál”, mintha bűnös lenne, és beáll a sorba, nem pedagógus, aki a jó példa kedvéért maga is megcsinálja a gyakorlatot diákjaival. Az alámerítkezés pedig nemcsak a bűnbánat jele, hanem Isten országa eljövetelének a jele, a beteljesülés vágyáé, ami végig mozgatja Jézust tanító útján. A sorban álló és alámerítkező Jézusban az emberi szolidaritás és isteni irgalom hídját látjuk, az emberként fellépő Istent, aki mellett az Atya tanúskodik a szolidaritás eme első cselekedeténél, és eltölti a Szentlélek, aki mindvégig híd lesz az Atya és a Fiú között.

A születés gyermeki magatehetetlensége és a felnőtt Jézus első nyilvános tette híd, amelyen megérkezik a hároméves nyilvános működés Jézusa, aki lankadatlanul járja majd az országot, tanít, gyógyít, csapatot épít, és hallgatói számára egyre világosabban mutatja a hidat, amelyen újra szabad utunk van az Atyához az egy Lélekben.

Híd ez az ünnep a mi életünkben is. János „keresztsége” (messiásváró bűnbánati alámerítése) és a mi keresztségünk (szentségi újjászületés az istengyermekségre) között a hidat nem csak a víz külső jele építi, hanem a vágy, amivel Isten országának megnyilvánulását várjuk, és legfőképpen a Szentlélek leszállása. A keresztség szentsége ugyan eltörli a személyes és áteredő bűnt, de még fontosabb, hogy új életre szül bennünket, amelyben fölöttünk is elhangzik az Atya gyermekké fogadó szózata: Isten újra és személyesen igent mond ránk. A Szentlélek pedig, akit a pap a keresztvízre hív le a szertartásban, a miénk lesz, és biztosít egész életünkben arról, hogy Isten nekünk ajándékozott mindent.

Az irgalmasság évében hidat találunk a bűntől az irgalom felé Jézus sorban állásánál. Az irgalom nem egyszerűen az ellenünk elkövetett bűnök kegyes megbocsátása, hanem az a szolidaritás, amelyet nem a bűn közös elkövetése (az cinkosság), hanem a bűntől való sebzettség közössége hoz létre bennünk. Olyan hozzáállás, amelyben ráébredünk arra, hogy mind testvérek vagyunk, esendőségünkben szerethetők, és ha már úgyis egy sorban állunk a Jordán partján Jézussal, akkor egymás mellé is állhatunk, hogy segítsük egymást Isten országa felé.

Füzes Ádám/Magyar Kurír