„Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!” – József Attila a cselédlépcsőn érkezett az irodalomba

Hányszor és hányszor tapasztaljuk József Attila igazát: Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot. A vonat tiporta álmodozó költészetéről, Istent kereső verseiről rendeztek kerekasztal-beszélgetést Jelenits István piarista szerzetes, Molnár Csilla magyartanár és Fándly Csaba színész közreműködésével a kaposvári Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtárban, ahol az elmúlt években az Ars Sacra Fesztivál keretében már premier planba került Pilinszky és Reményik Sándor életműve is.

Az irodalmi asztaltársaság kérdezője Gombos Péter egyetemi docens, a Magyar Olvasástársaság elnöke volt, aki elsőként arra utalt: egyesek szerint az istenhit ugyanolyan szerepet tölt be József Attila költészetében, mint Adynál vagy Dsida Jenőnél, míg Sík Sándor szerint az egész költői életutat végigkíséri. Jelenits tanár úr szerint hol igen, hol nem, jóllehet méltatlanul elfelejtődött, hogy korai verseiben még jelen volt Isten, aztán beleszeretett a marxizmusba, s emiatt igyekezett elfelejteni, majd amikor kiábrándult belőle, akkor meg a freudizmus ateista karaktere aknázta alá istenkapcsolatát. Betegsége szorításában azonban újra előkerült; így születtek rendkívül mély istenes versei, melyek a magyar irodalom legnevezetesebb alkotásai, az anyaversei pedig a legizgalmasabbak…

Molnár Csilla tanárnő úgy véli, 1925 és 1928 között többféle istenkép él József Attilában: szinte tagadó, dacos fiatalkori szembenállás érzékelhető, míg másutt szociális érzékenységgel, a szegények támogatójaként fordul Istenhez. Aztán 1935 után újra megjelenik lírájában az Isten, ezúttal másféleképpen – a Nem emel föl, a Bukj föl az árból című alkotásai valóban a legszebb vallásos versek.

A beszélgetés az úgynevezett „bűnversekre” is kitért. József Attila olykor ugyanis úgy fordul Istenhez, mintha köze sem lett volna hozzá, míg máskor visszatalál hozzá. Jelenits tanár úr megjegyezte: a költőt görögkeleti vallásúnak keresztelték, ám ilyen hittant nem tanítottak az iskolában. Mint mondta, József Attila dudva módon nőtt fel. Az Istenhez eljutás szokásos módja az, ha családon belül történik, ám ő magának fedezte fel Istent. A költészetben és másutt is. Amikor zsidó sógoránál lakott – ahol Lucynek kellett szólítania Jolán nővérét –, akkor talált vissza Istenhez. Verseiben a haszid zsidóság spirituális értékei figyelhetők meg, a szeretet játékosságával közelít az Úrhoz, akinek pajtáskodva is lehet hódolni. Ezeket a verseit közlik is a szerkesztők. Ám az is jellemző a költőre, hogy nemcsak játszik az istenfogalommal, hanem meglehetősen nehezen talál rá a saját hangjára. József Attila Adyt, Kassákot, Juhász Gyulát is utánozta. Jelenits tanár úr meggyőződése: nem a kétségbeesés hajtotta Istenhez, hanem fiatalságának az örömre eszmélése. Szíve szerint már az óvodásoknak szóló könyvekbe is beletenné a Láttam, Uram, a hegyeidet kezdetű verset.

A tanárnő a szeretet mellett magányt, szomorúságot, gyermekkorból hozott hiányt is érez a költeményekben, s ezek állnak hozzá a legközelebb. Elhangzott az Én nem tudtam című vers, melynek első versszaka így zárul: Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Nem lehet, hogy a gyógyulás reményében bevetett pszichoanalízis ártott? – csattant a kérdés, s Jelenits atya válaszából kitűnt: maga is ezt gondolja. A freudizmus egyoldalúságának köszönhető, hogy középpontba állítja a bűntudatot, s ezt akarja gyógyítani. József Attila nem a kiforrott freudizmussal találkozott, hanem csak műkedvelő művelőivel… Nem papok és hittanárok szembesítették a bűneivel, hanem a terapeuták.

Az is elhangzott: egyik tanára, Galamb Ödön szerint a harmónia és a szeretet iránti vágy tartotta távol az öngyilkosságtól. Fándly Csaba ezt követően mondta el az 1924-ben írt, A kutya címűverset, amely így fejeződik be: Egyszer csak előbúvik / Nappali rejtekéből, / Belőlünk,/ Az az oly-igen éhes, / Lompos, lucskos kutya / És Istenhulladékot, / Istendarabkákat / Keresgél.

Molnár Csilla tanárnő úgy véli: József Attilában volt késztetés a nagy összefüggésekre, a rendszeres elemzési-analizálási vágy ezért kapcsolódhatott össze a pszichoanalízissel. Arra törekedett, hogy meglássa a rendszert a rendszertelenségben. A kerekasztal-beszélgetés vezetője Beney Zsuzsára hivatkozott, aki úgy érezte: József Attila legnagyobb problémája egész életén át az istenhiány volt, s elkerülhetetlenül haladt a vég felé. Jelenits tanár úr megjegyezte: a marxizmussal is másként ismerkedett, mint kortársai, s azért állították félre, azért nem osztottak szerepet rá a különféle játszmákban, mert túl mély gondolkodású volt. Arra is utalt: Nemcsak okos és szerető barátokra lett volna szüksége, hanem türelmes emberekre is. Zseniális tehetséggel megáldott – vagy megvert – ember volt, akinek folyamatosan a szegénységgel kellett küzdenie, s ennek nemcsak szégyenét, hanem súlyát is hordoznia kellett. Katasztrófára termett ember volt a nagyság igényével, de kifosztottságával, s a marxizmus iránti hűsége révén veszejtette el Istent.  József Attila olyan gyerek volt, aki nem tanult hittant, de olvasta a Bibliát, és elgondolkodott rajta. Nem tanították mesterek, de nem is akart úgy tanulni, ahogyan a társai, neveltetésének következményei alól nem tudott kibújni.

Ezután hangzott el az 1937 tavaszán fogant verse, a Bukj föl az árból, amelynek első strófája így szól: Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra.” S az utolsó: „Meghalni lélekzetemet / fojtom vissza, ha nem versz bottal / és úgy nézek farkasszemet, / emberarcú, a hiányoddal!

Molnár Csilla tanárnő elmondta: az általános iskolában az úgynevezett „szegényember-versek” révén kedvelte meg a költőt, aki szerette volna jobbá tenni a világot. Jelenits tanár úrnak pedig József Attila volt az érettségi tétele 1951-ben. Mesélte, a piaristáknál csak szőrmentén tanultak róla, ám ő 1948-ban megvette a költő utolsó köteteit, amelyek 1937-ből még ott maradtak a könyvárusok polcain.

– Ugyanolyan menekült gyerek voltam, mint ő, s tulajdonképpen találkozhattunk volna személyesen is – jegyezte meg. – Érzékeltem, hogy a tételt két nap alatt nem lehet élvezhetően feldolgozni, s mivel éppen róla kellett beszélnem, megpróbáltam elhitetni: mindent tudok róla. A bizottság le is állított és jelest kaptam. Már akkor beleszerettem e vergődő szellemi életet élő költő verseibe, aki nem szabályos utakon, hanem cselédlépcsőn érkezett az irodalomba. S ez a szerelem ma is tart.

Fotó: Hegedüs György

Lőrincz Sándor/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. október 7-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.