„Egybeépültök az Isten hajlékává” – Taizé-lelkinap Vanyarcon

Hazai – 2018. április 22., vasárnap | 17:11

Április 21-én cigány és nem cigány magyarok Taizé-találkozóját rendezte a Nógrád megyei Vanyarcon a Ceferino Ház – Lengyel András, a taizéi közösség egyetlen magyar tagja részvételével.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A szentírási bevezetőt Dúl Géza cigány kisebbségi lelkész mondta, a főszervező Gyöngyösi Gyula lelkipásztori munkatárs volt. De mindenki mindent megtett, hogy az érkezők jól érezzék magukat. Egy csupa szív közösséget ismertünk meg, amelynek a nyitottság és a vendégszeretet a legfőbb jellemzői.

Vanyarcra tartva Kálló után szinte autózhatatlanná válik az út. Sőt mintha meg is szűnne: a halmazállapota innét körülbelül másfél-két kilométeren át inkább egy köves útéhoz vagy salakos pályához hasonlít, azzal a nehezítéssel, hogy hol itt, hol ott kisebb-nagyobb mélyedések vannak benne. Nem értjük, mi ez (semmilyen tábla nem jelez úthibákat, építkezést), de aztán egy úthenger, majd újabb munkagépek, például egy csalitost bőszen harapdáló markoló feltűnése nyomán kiderül: útfelújítás és -szélesítés zajlik.

Lengyel András, a taizéi közösség egyetlen magyar tagja krosszozás közben röviden elmondja, mi várható ma. Gyöngyösi Gyulának, a nap szervezőjének az a szándéka, hogy minden úgy történjen, ahogyan Taizében lezajlik egy nap. Dúl Géza evangéliumi bevezetőjével kezdődik, kiscsoportos beszélgetésekkel, majd énekkel, imával folytatódik a program, ebéd után pedig tanúságtételek zárják majd.

Amikor Vanyarcon az egyházmegyei Szamaritánus Szolgálat családi napközijében kialakított imaterembe belépünk, elámulunk: egy kicsi Taizé légköre-hangulata csap meg. A benyomásunk magyarázata első pillantásra a lélekre ható dekoráció, amely Bari József, a Ceferino Ház lelkipásztori munkatársának gondos munkáját dicséri. De valami többről is szó lehet. Talán a nagy vágyról, hogy Taizé egy napra csakugyan Vanyarcra költözhessen. Hogy a két világ összeköthető, sőt titokzatos módon összetartozik.

Gyöngyösi Gyula üdvözli a lelkinap résztvevőit, és elmondja, mi adta az ötletét. 2015 óta minden nyáron elutazott Taizébe egy részben roma magyarokból álló csoport, és idén is lesz ilyen. A mai nap vendégei ezeknek a csoportoknak a tagjai. A fő gondolata pedig az a mondat, amelyről Dúl atya a bevezető előadásban beszélni fog. Az Efezusi levélnek az a gyengédségről tanúskodó mondata, hogy „ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében”. Gyula annak a reményének ad hangot, hogy mai lelkinap és a nyári zarándoklat egyaránt a falak leomlásának tapasztalatával fogja gazdagítani a résztvevőket.

Dúl atya egy beszélgetés felidézésével kezdi. „A hívők gyengék” – mondta neki valaki, hitetlenségét megindokolva. Valóban ez lenne a hitünk mélyén? Miért hiszünk? Milyen az istenképünk? Pál válasza az, hogy Isten a békességünk. Az, aki békét teremt számunkra ellenségeskedés helyett. Efezus a Római Birodalom második legnagyobb városa, félmilliós lakosságú „búcsújáró helye” volt, Kis-Ázsia legnagyobb épületével, az Artemisz-templommal. Kivételesen mozgalmas vallási élet, kegytárgyforgalom, rengeteg „bűbájos” jelenléte jellemezte. A zsidók, majd a keresztények jelenléte nyomán egymással ellenséges csoportokra oszlott a népesség. Ám nagyot változott a helyzet, amikor Pál a pogányokhoz fordult, és sok Artemisz-hívő keresztény lett. Ez fokról fokra véget vetett egymás lenézésének, utálatának.

Dúl atya ezután a kereszténység mai helyzetéről beszél. Arról, hogy míg Európában egyre kevesebb a vallását gyakorló ember, addig Afrikában vagy Ázsiában egyre több a keresztény. Aztán vértanúkról emlékezik meg, akik a halált is vállalták a hitükért. Ismerteti Edith Stein megtérésének történetét, akire egy barátnője, annak a feltámadásba vetett erős hite hatott. A megalkuvás nélküli keresztény élet az, ami a környezetre hatással tud lenni, szögezi le végül. Ezért a kiscsoportos kérdések is erről, a hit gyakorlását veszélyeztető rossz kompromisszumokról szólnak, de „a feszültség falai” is a témák között szerepelnek. A falak, amelyek embercsoportokat választhatnak el egymástól.

Három kiscsoport alakul, mi a kolléganőmmel igyekszünk mindhárom beszélgetéseit figyelemmel követni, ezért ide-oda szaladgálunk. Vanessza három évvel ezelőtti taizéi élményeit eleveníti fel. Noha először még félt a sok ismeretlen embertől, amikor az első imára bement, és körülnézett, a sok elcsendesült résztvevőt látva béke áradt szét benne. „És Jézus száz százalékig ott volt” – mondja. Gréti a kegyetlen munkarendről beszél, amelyben kórházi ápolóként helyt kell állnia. Van úgy, hogy két műszak között csak négy órát tud aludni. „Azért minden este imádkozom, csak közben elalszom” – vallja be kedvesen. A munkáját hitéből fakadóan hivatástudattal végzi. Hálapénzt még soha nem fogadott el.

Szó esik a csoportokban focikonfliktusokról, barátok összeveszéséről és kibékítéséről, a hit megvallásának nehézségeiről is. A legtöbb mégis Taizéről. A taizéi élményekről, az összetartozás, közösséggé válás öröméről.

*

Az ima nekem ma különösen nagy élmény, mert szőnyegen ülve énekelhetünk, hallgathatjuk az olvasmányokat. Az otthonosság, a „jó nekünk itt lenni” érzés miatt. „A jómódúak éheznek és nyomorognak, de akik az Istent félik, nem nélkülöznek” – hallgatjuk a zsoltárt. Aztán az Efezusi levélből azt a részt, hogy „egybeépültök az Isten hajlékává”. Azt hiszem, itt ma valóban sokan éljük meg a legmélyebben, hogy ez lehetséges.

*

Ebéd előtt először Bari Józsival beszélgetek, aki nagyon örülne, ha lenne egy cigány és nem cigány magyarok megbékéléséért rendszeresen imádkozó csoport. Ő is járt már Taizében, és legerősebben éppen az érintette meg ott, hogy a határok, válaszfalak, amelyek idehaza általánosak a többségi társadalom és a romák között, odakint nem léteznek. A külső és a belső válaszfalak egyaránt leomlanak, hiszen senki sem tudja a másikról, honnan érkezett. Szabadok lehetnek.

Gyula a három út különböző élményeiről mesél, amelyek közös élménye a testvérré válás, egymás jobb megismerése volt. Számára a mennyek országának előképei ezek a tapasztalatok. Az élmény, hogy jó együtt lenni. „Ma ugyanez történik itt – mondja. – Azért akartam, hogy ezt a lelkinapot megrendezzük, mert szeretném, ha Taizé lelkisége egyre erősebben élne köztünk.”

*

Péceli Gábor hitoktató soha nem volt előítéletes gondolkodású, de különösebben nem is ismerte a romákat. A 2016-os taizéi közös út nyitotta fel a szemét arra, milyen kedvesek, melegszívűek. Taizében minden érték koncentráltan van jelen, ami Gábor számára fontos: egység, egyszerűség, nyitottság, csend, ima. Taizébe menni: ehhez már eleve nyitottság kell, de az, amit ott tapasztalsz, végképp kinyit. Arra ébreszt rá, hogy sem felekezeti, sem származási különbségek nem választhatnak el többé senkitől, mondja.

*

A nap vége felé Andrást mai élményeiről, Taizé vanyarci jelenlétéről kérdezem – ahogyan ő taizéi szemszögből érzékeli. Azt mondja: Taizé helyett nyugodtan használhatnánk az evangélium szót is. Hiszen Taizé valójában az a lelkület, amelyet egyházi közösségeinkben szeretnénk minél többször megélni. Attól függetlenül, hogy ki hol tart a hit útján, mindannyian gazdagíthatjuk egymást. Akik ma itt voltak, mind nagy nyitottsággal, hitelesen osztották meg egymással a kincseiket. Amelyek így közös kincseinkké váltak.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria