„Őrizd Uram, a lélek útjait” – Vörösmarty Mihály és Szabó Magda halálára

Kultúra – 2017. november 19., vasárnap | 16:02

November a ködök, a kiteljesedő, télbe változó ősz, a halottainkra való emlékezés hónapja. Ezen a napon, november 19-én halt meg irodalmunk két nagy alakja, Vörösmarty Mihály és Szabó Magda. Rájuk emlékezünk.

Két költő, író, két alkotó – mindegyikük neve szorosan összefonódott művészete által a századdal, amelyben élt.

Vörösmarty Mihály – Kosztolányi Dezső szavaival – „szinte színpadiasan-jelképesen születik meg 1800-ban, a század első évében, mint a XIX. század első gyermeke”. És „valóban az is marad véralkatánál, gondolkozásánál fogva, holta napjáig”, 1855. november 19-éig. A lázasan bizakodó, szabadságvágyó, nemzetépítő, reménykedő XIX. század tevékeny, szorgalmas gyermeke volt, aki aztán belepusztult a remények és a szabadság letörésébe, nem élte túl a vesztett szabadságharcot követő megtorlás sötét időszakát.

„De fájdalom ne bántsa hamvadat;
Mulásod könnyü volt, és tiszta, mint
Az égbe visszareppenő sugáré.
A földhöz minket baj s öröm kötöz,
Ohajtjuk és rettegjük a halált:
Te túl vagy már, nincs kétség útadon.”

A költő halála körülményeit Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzából ismerjük. 1855. november 17-én családjával átköltözött a Váci utcai Kappel-házba – abba a házba, ahol huszonöt évvel korábban Kisfaludy Károly élt és meghalt. Ahogy megérkeztek, „Vörösmarty alig indult föl a lépcsőkön, egyszerre csak összerogyott. Hirtelen meghűlés következtében agyszélhűdés érte. Ölbe fogva vitték föl, s lefektették; egész haláláig nem volt eszméletnél. Neje s egy fiatal orvos, Kovács József virrasztottak mellette. A mellékszobák barátjaival teltek meg, a házmestert és cselédeket a hogyléte felől tudakozók csoportjai ostromolták. 19-én reggel Bezerédj István papot hozott, ki feladta a halotti szentséget.”

„… semmi más nem fáj, csak az, hogy amikor néz, akkor se rám néz, hanem mintha befelé látna. Mintha saját magát nézné odabenn. A csolnak elmegy, azt tudom. Nehezen oldódik a kötél, de csak kifut a kikötőből, és körötte a szabad óceán.”

E november 19-i napnak Gyulai Pál által néhány mondatban rögzített eseményeit aztán a XX. századi utód, Szabó Magda gondolta tovább és írta mag a Vörösmarty-bicentenáriumra Sziluett című drámájában. A haldokló költő ágya mellett felesége, Laura, és megelevenedik emlékezetükben a múlt, a tudat embereket, képeket, helyszíneket sodor a felszínre – mindent, ami feledhetetlen –, a távozó lélek utolsó erejével búcsúzik.

*

„Nagyon szeretnék úgy meghalni, ahogy éltem”

Másfél évszázaddal később, 2007-ben Szabó Magda búcsúját hozta el Erzsébet napja. A híradások tíz évvel ezelőtt arról számoltak be, hogy az írónő – akinek születési centenáriumát ünnepeljük idén – csöndesen, olvasás közben örökre elaludt.

„A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet.”

Ő is egy volt a századdal, melyben élnie adatott. Az első világháború iszonyatának közepén született, ifjúkora a két világégés között telt. A második világháború után lázasan vetette bele magát a többi fiatal, induló íróval az újjáépítésbe. De nagyon hamar csalódniuk kellet, és ők – az Újhold nemzedéke – elhallgattak. Lassan nyíltak ki aztán számukra az irodalmi élet terei, műveik megjelenésének lehetőségei a hatvanas évektől. Szabó Magda regényeiben ott lüktet, megelevenedik az egész magyar XX. század.

Különböző interjúkban így vallott:

„… eltelt fölöttem az idő. De boldogan öregedtem. Örültem annak, hogy az idő nemcsak elvesz, hanem ad is. Adja a perspektíva tágulását, adja, hogy minden, ami felesleges, kiesik a poggyászomból, vagy magam önként teszem le…”

„Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe vagy nehézkessé teszi a mozgatást? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe, hajdani eseményeket mérlegel. Mikor a nagy amerikai költőt, Whitmant fordítottam, elbűvölt egyik versének a címe: Az öregség villogó csúcsain. Éreztem a csúcs tiszta hidegét, tárgyilagos villogását, az előttem váratlanul kitáruló horizontot, a teljesen áttekinthető, életem folyamán megtett valóságos és spirituális kilométereket. Nem ijesztett, hanem elragadott.”

„Tudomásul vettem, elfogadtam, hogy meg kell halni. Nagyon szeretnék úgy meghalni, mint a katonák: állva és bátran, ahogy éltem. Úgy, hogy mindennek a birtokában vagyok, aminek ebben a korban az ember még birtokában lehet. Nem kívánhatom vissza a húszéves arcomat, mert azt elvitte az idő, berajzolta az élet.”

*

In memoriam Vörösmarty Mihály. In memoriam Szabó Magda.

Értük is szól az 1944 novemberében meggyilkolt Radnóti Miklós szép verssora, melyet 1936 novemberében írt, Kosztolányi Dezső halálára: „Őrizd Uram, a lélek útjait!”

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria