A szeretet hullámhosszán: Állat és angyal között

Nézőpont – 2014. július 27., vasárnap | 12:00

Szabó Ferenc jezsuita a Vatikáni Rádióban futó sorozatában a családdal foglalkozó októberi püspöki szinódusra készülve a személyesség–szerelem–házasság kérdéseit érinti a keresztény antropológia és teológia szemszögéből. A második részt közöljük.

 

„Az ember se állat, se angyal, a baj ott van, hogy aki angyalt majmol, állattá alakul.” Blaise Pascal híres mondását sokat kommentálták, főleg azok, akik – joggal – a hajdani keresztény (kissé janzenista, puritán) szexuális erkölcsi felfogást és annak gyakorlatát bírálták – akár egyháziak, akár világiak viszonylatában.

Napjainkban, az utolsó fél évszázadban – az ún. „nyugati világban” – az ellenkező végletbe estek, főleg az újabb nemzedékek: egyre inkább a szexuális szabadosság, a házasság nélküli együttélés, illetve a házasságok és a családok szétesése tapasztalható. (Nem is szólva most a „gay-kultúra” és a „gender-teória” terjedéséről.)

Krisztus tanítványai számára egészen csak az a tiszta, akinek a szándéka, szíve is tiszta. A keresztény, mint mindenben, itt is Isten akaratát keresi, Isten jelenlétében jár el, a lélek szerint él. A testet a Szentlélek templomának tekinti, a szexualitást relativizálja, miként minden más földi valóságot. Várja a test feltámadását és az örök életet. A keresztény tehát nem bálványozza a testi élvezeteket: nem istene a has vagy a szex; hiszen „Isten országa:... igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17).

Testben való létünk

II. János Pált idézem (Familiaris consortio, 1982): „A nemiség, mely által a férfi és a nő a házastársakra jellemző cselekedetekkel kölcsönösen odaadják magukat egymásnak, egyáltalán nem biológiai tény csupán, hanem az emberi személy legbensőbb magvát érintő valóság.” Testünk megmutatja nekünk, hogy kik vagyunk, és azt is, kiknek kell lennünk. Keresztény nézőpontból a férfivá és nővé teremtettségünk „szentségi” valóság: transzcendensnek, szelleminek, sőt isteninek a testi jele. (Idézi Christopher West: Boldogságkeresés és szexualitás. A test teológiája. Kairosz, 2014, 20-21.)

A nemiség – amely mindig mindenkit meghatároz – vagy inkább: a nemileg meghatározott test a személy kifejezése a világban, a „nyelvezet” a másokkal való kapcsolatban: az arc, a testmozgás, a férfi és a nő megjelenése „beszédes”, nem is szólva a szerelem különböző, komplementáris, egymást kiegészítő nyelvezetéről. Nem pusztán a szexuális kapcsolatok (szerelem/házasság), illetve a családi és rokonsági viszonyok, hanem egyáltalán pszichénk, magatartásunk, örömeink és fájdalmaink, az életkorok, az öregedés, a társadalmi élet számos szokása és „rituáléja”, „szimbolizmusa” mind-mind különböző a férfi és a női egzisztenciában.

Természetesen mindez áll a cölibátusban élőkre is, hiszen a szexuális kapcsolatokon túl (ami itt hiányzik), a nemiség szinte minden mozzanatban és síkon megnyilatkozik ösztönös vágyaktól a szerelmi vágyakon keresztül, az elfojtott vagy kielégített gyönyörig, a tekintettől és kézfogástól, a flört ezer változatán át, a szublimált szexualitásig vagy az elfojtásból eredő neurózisokig, illetve a kiegyensúlyozott barátságig, a szolgáló szeretetig vagy a kreatív és termékeny, boldogító (házastársi) szerelemig.

Ezeknek a „hálózatoknak” rácsa mögött húzódik meg és „érvényesül” a személyi szabadság. Világos, hogy a – valláserkölcsi meggondolásoktól eltekintve is – az ember a társadalomban számtalan szokáshoz, írott és íratlan törvényhez alkalmazkodik, tabuk és elfojtások korlátozzák szabadságát, még az öröklött hajlamok, a kényszerű helyzetek többé-kevésbé determináló hatásain túl is. Az igazi szabadság a szeretetből fakad és a szeretet felé tendál, irányul; de lendületét számtalan tényező fékezi. Ezt tudatosítanunk kell, ha realisták akarunk lenni.

Valaki szellemesen így jellemezte a modern ember irrealizmusát, aki nem akarja elfogadni korlátait (végességét), és nem akar áldozatot hozni a nagyobb lelki szabadságért: „Keres, anélkül, hogy találni akarna; fogyni akar, anélkül, hogy lemondana a jó ételekről; szeretkezni akar, de gyermeket nemzeni nem; társadalomban akar élni súrlódások nélkül; atyának nevezi magát, anélkül, hogy valakinek fia lenne; próféta akar lenni minden kellemetlenség nélkül. A koffeinmentes kávé lehetne a jelképe.”

Mindez nem idegen témánktól, hiszen az igazi realizmus, vagyis a valódi emberi állapot felmérése elengedhetetlen, amikor a szerelem és a házasság valóságát és misztériumát vizsgáljuk, amely titok – hitünk szerint – végső soron az Isten és ember közötti viszonyba kapcsolódik. A hívő állapota nem tiszta szabadság, éppen mivel testben él; a végesség és a bűn korlátai között tevékenykedik. (Félreértés ne essék: a test nem azonos a bűn forrásával!) Vállalnunk kell az emberi állapotot, testünket, természetünket, végességünket, mindazt, amit a születéssel (teremtéssel) kaptunk, és szabadon befejezve teremtésünket meg kell valósítanunk személyiségünket, illetve emberi és keresztény hivatásunkat.

Előző alkalommal megállapítottuk: A hívő ember Isten Országának a kibontakozását készíti elő a teremtés befejezésével, a világ humanizálásával: tehát azzal, hogy a testet és a szexualitást a szeretet kifejezésévé teszi. Igyekszik gyógyítani a betegséget, enyhíteni a nyomort, előmozdítani az igazságosságot és a szolidaritást. Mindezt az ítélő Krisztus szavaira gondolva teszi: „Amit e legkisebb testvéreim közül egynek is tettetek, nekem tettétek.” (Mt 25-40). A fejlődés előmozdítása elválaszthatatlan az evangelizálástól, hirdetik újabban a pápák; a szeretet gyakorlati kifejezése a szolgálat, a szolidaritás és az igazság előmozdítása.

Mindezt alkalmazhatjuk a testben való egzisztenciára, a munka és pihenés, a sport és az egészségvédelem, a szexuális és a házasélet különböző szempontjaira, egyszóval mindarra, ami emberibbé, szabadabbá, Isten kegyelmével szemben nyitottabbá teszi az embert. Az ember Isten képmása, ezért képes párbeszédet folytatni Vele, vagyis hittel válaszolni szavára (amely kinyilatkoztatásban fejeződik ki, de a lelkiismeret szaván keresztül is hívja az Úr); képes befogadni a feltámadt Krisztus Lelkét.

A katolikus tanítás szerint az ember belső egyensúlya az ősbűnnel megromlott: az értelem elhomályosult, az akarat rosszra hajló lett, amint a katekizmusban tanultuk. Bármint legyen is az „eredeti” (vagy áteredő) bűn teológiai értelmezése, hinnünk kell, hogy a belső meghasonlottság gyökere valami ősi katasztrófa (Róm 5). Az egyensúlyt Krisztus Lelke erejében állíthatjuk helyre: a Lélek az igazság, a Lélek a szabadság és a szeretet, a belső béke és öröm forrása. A Lélek világában (emberekben) való működése révén bontakozik ki Isten országa. A keresztség bekapcsol bennünket Krisztus Testébe (az Egyházba); a bérmálásban a Szentlélek felken bennünket, hogy tanúságot tegyünk a kibontakozó isteni életről. A házasság szentségében maga a szexuális kapcsolat, a házastársi aktus lesz a kölcsönös önátadás jele, a hívők számára pedig Krisztus és az Egyház szeretetkapcsolatát jeleníti meg (vö. Ef 4,21,33; Mt 1,1-12). Az Istennek szentelt szüzesség vagy megtartóztatás (cölibátus) viszont arról tanúskodik, hogy „ez a világ elmúlik” (lKor 7,31), tehát relativizálja a szexualitást, amelynek a végső időkben, a feltámadás után már nem lesz meg a mostani közvetítő szerepe (vö. Mt 22,29-33).

Testi létünket a teremtés és a megváltás fényében kell szemlélnünk, hogy ez az új látás segítsen bennünket a helyes cselekvésben, a világ humanizálásában, a test átszellemiesítésében és „perszonalizálásában”. Mert a kegyelem az emberi személyen (a szellemi-testi lényen) keresztül hat a világra, amely az üdvösség drámájának a színtere. Testemet – jó és fogyatékos „adottságaival” – elfogadom mint a Teremtő ajándékát. Szüleimet, természetemet nem én választottam, kaptam; de az adottságot a hitben Isten ajándékának tekintem és világban való jelenlétem, a másokkal és Istennel való kapcsolatom „kifejezésévé”, szabadságom közvetítőjévé tehetem.

A keresztény aszkézishez tartozik tehát először is, hogy elfogadjuk testünket /nemünket. Testünk egyszerre lehet a gyönyör (élvezet) és a fájdalom forrása. A gyönyörkeresés (evés-ivás, szexuális élvezetek) terén igen gyakori a szélsőségesség, mértéktelenség. Természetesen szükségünk van önfegyelemre, az ösztönök fékezésére, a szenvedélyek mederbe terelésére. A libido (tágabb értelemben vett szexualitás) elsőrendű energia, de nehéz „féken tartani”; aki nem hivatott a házas életre, szublimálhatja, vagyis beállíthatja szellemi célokra, vagyis mások, illetve Isten szolgálatának mozgatójává – az önátadás és a szeretet kifejezésévé – avathatja. Az emberben folyton ösztönös erők, vágyak, félelmek, elfojtott agresszivitások dolgoznak. A keresztény aszkézis célja az, hogy az ember eljusson a szabadságra és egy bizonyos egyensúlyra a „szex” és a „szív” közötti feszültségben is, hogy megtehesse Isten akaratát. Az újpogány hedonizmus és szex-őrület, illetve a másik oldalon egy bizonyos manicheizmus és janzenizmus képviselik a végleteket. „Ni ange, ni bête”, hangoztatta Pascal az angyal és az állat között vergődő emberről. Kétségtelen, hogy a janzenista Pascalt és már korábban egy bizonyos (puritán) protestantizmust erősen befolyásolta a meglehetősen pesszimista Szent Ágoston, a fiatal Ágoston.

A janzenista és puritán nevelés hatásait például Lisieux-i Szent Teréz életében is megfigyelhetjük. Jellemző az a bizalmas közlés, amelyet betegágyán tett nővérének: „Testem mindig zavart engem, nem jól éreztem magam benne… egészen kiskoromban már szégyenkeztem miatta.” Természetesen ez a vallomás nem vet árnyat a fiatal kármelita hősies életszentségére, aki nemcsak a tüdőbaj miatti „kisebbedést” vállalta nagy türelemmel, hanem átélte a hitellenes kísértés éjszakáját is: a „bűnösök asztalához” ült, hogy engeszteljen a hitetlenekért.

A keresztény aszkézis nem puszta tréning, merő voluntarizmus, hanem a hit, a remény és a szeretet gyakorlása is egyben. Az „ingyenesség idején” – az eszmélődés, az ima, a barátság, a pihenés alkalmával – igyekszünk jobban megismerni önmagunkat, elfogadni „adottságainkat” (jó és kedvezőtlen jellembeli tulajdonságainkat egyaránt), vállalni az örömöket és szenvedéseket úgy, hogy egyre nagyobb szabadsággal, Isten akaratát keresve, hivatásunkat teljesítve „testet adjuk hűségünknek”.

Vagyis naponta megküzdünk azért, hogy egy kicsit humanizáljuk önmagunkat és a világot. Ne a test, hanem a Lélek szerint járjunk, írja Szent Pál, reménykedve várva „testünk megváltását”, a végső megdicsőülést (Róm 8).

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria