A ciszterci rend múlt századbeli meghurcoltatásáról rendeztek konferenciát

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A konferencia résztvevőit Varga Lajos váci segédpüspök, az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ igazgatója köszöntötte.

Ezt követően Cúthné Gyóni Eszter tartott előadást Ciszterciek a vádlottak padján a pártállami diktatúra idején címmel. A hallgatóság az 1940-es évektől kezdve követhette nyomon a ciszterci rend férfi ágának történetét és megpróbáltatásait. A ciszterci iskolák államosítása után a szerzetesek elvesztették munkaterületüket, és az útkeresés, a megmaradásra való törekvés ideje kezdődött számukra. Szintén az 1940-es évek végén került sor a ciszterciek elleni első komoly hatósági fellépésre: Baranyay Jusztin perére és letartóztatására. Az 1950-es években a szerzetesek deportálása, elhurcolása, a Zirci Apátság felszámolásának lépései, illetve Endrédy Vendel apát letartóztatása állította próbatétel elé a cisztercieket. Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan folyt a rendi javak mentése és az illegalitás megszervezése.

1951. június 22. és 28. között folyt az úgynevezett Grősz-per, Grősz József érsek és társai, köztük tizenkét ciszterci koncepciós pere. Ezután az 1950-es években még szórványperekről beszélhetünk, a vádak a legtöbb esetben a következők voltak: államellenes szervezkedés, illegális ifjúságnevelés, gazdasági bűntettek. Az egyház üldözése és a bebörtönzések 1956 után, a Kádár-rendszer alatt is folytatódtak. A „Fekete hollók” fedőnéven ismert országos persorozat 1961 és 1962 között folyt, és a cisztercieket is nagyban érintette. A rendtagok megfigyelése ezután is folytatódott, de az 1960-as évektől már némi enyhülés volt tapasztalható. A pártállami diktatúra idején összesen negyvenkilenc ciszterci szerzetest ítéltek szabadságvesztésre.

A következő két előadásban olyan ciszterci nővérek meséltek a rend női ágának sorsáról, akik maguk is megtapasztalták, mit jelentett a kommunizmus idején a szerzetesi élet.

Elsőként a kismarosi ciszterci nővérek apátnője, Horváth Olga OCist beszélt arról, hogyan mutatkozott meg Isten hűsége a kismarosi nővérek hatvanéves történetében. A szerzetesrendek működésének betiltása után, 1955-ben Budapesten, egy albérleti szobában kezdte meg a szerzetesi életet Tímár Ágnes ciszterci nővér és három fiatal lány. Egy házkutatást követően az 1961-es perhullámmal összefüggésben letartóztatták a nővéreket a közösség elöljárójával együtt. Szabadulásukra várva Mónika nővér állt a közösség élére, aki a bebörtönzött nővérekért ajánlotta fel életét. 1962-ben hunyt el, és a következő évben, 1963-ban szabadultak ki testvérei. Mónika nővér naplója és levelezése is megjelent, ezekből ismerhetők meg az üldöztetés évei.

A rendtársak börtönből való szabadulása után szétszóratva éltek a nővérek Budapesten és több vidéki városban. Életüket a „szerzeteséletet élni itt és ma, ahogy lehet” elve szerint folytatták. 1966-ban Tímár Ágnes másodszor is börtönbe került, ahonnan 1968-ban szabadult. Ezután a Börzsönyben kerestek csendes menedéket a nővérek. Az 1980-as években Kismaroson épült fel az első kőépület, amely monostorként szolgált.

A folyamatos politikai enyhülést követően 1987-ben a ciszterci rend saját családjának fogadta el a nővérek közösségét, 1993-ban pedig apátsági rangra emelték a monostort, és beiktatták az első apátnőt, Tímár Ágnest. A jelenlegi monostort 1999-ben szentelték fel. Napjainkban 19 nővér él itt, Horváth Olga apátnő vezetésével. A nyílt diktatúrában helytállók erőfeszítéseinek köszönhetően a kismarosi ciszterci nővérek idén ünnepelhetik hatvanéves fennállásukat.

A ciszterci nővérek Regina Mundi-monostorának kommunizmus alatti életét Bata Irén M. Zsófia OCist mutatta be. A Regina Mundi közösség 1945-ben jött létre, alapítója Naszályi Emil atya, a nővérek elöljárónője pedig Gemma nővér lett, aki a következő vészterhes időkben nagy bátorságról és kitartásról tett tanúbizonyságot. A közösség első öt éve után, 1950-ben kezdődtek a próbatételek. A szerzetesrendeket feloszlatták Magyarországon, sok rendtagot elhurcoltak. A Regina Mundi földjeit elvették, a nővéreket szétszórták, monostorukból távozniuk kellett. 1951-ben Emil atya és Gemma anya Érden vettek egy házat, ide költöztek be az atya édesanyjával és néhány nővérrel együtt, civil ruhában, egyszerű család látszatát keltve. Itt folytatták titokban, rejtettségben, illegalitásban, engedelmességgel szerzetesi életüket, amennyire lehetett. A közösségnek Budapesten is volt két kis lakása, ezekben szintén nővérek éltek. A nővérek dolgozni kezdtek, sokan fizikai munkát vállaltak, a külső kapcsolatokat azonban nem keresték, és nem fedték fel szerzetesnői mivoltukat.

1965-ben Emil atya és Gemma anya megkapták a nyugati útlevelet, ennek köszönhetően VI. Pál pápa fogadta őket Rómában, és bátorította őket, hogy folytassák a megkezdett utat. 1968-ban a hatóságok házkutatást tartottak az érdi házban és a két budapesti lakásban, de összeesküvésre utaló nyomot nem találtak. A nővérek „bűne” a közösségi élet fenntartása volt. A közösség minden tagját kihallgatták, majd az ügyet egy végzéssel zárták le, mely kimondta, hogy nem vehetnek fel fiatalokat a nővérek közé, és a pesti tagok nem járhatnak haza Érdre. Ezt követően is sokáig figyelték még a közösség tagjait, a munkahelyi vezetőjüket is kikérdezték róluk, a budapesti lakásokban pedig lehallgatókészülékeket is elhelyeztek. A helyzet idővel enyhült, a rendszerváltás után pedig ismét legális lett a ciszterci rend, és hivatalosan is elismerték a Regina Mundi közösségét. Az 1990-es években a nővérek monostora is felépült Érden. Az elöljárók hősies helytállásával és Gemma anya jelmondatának – Szentséggel és bátorsággal – megvalósításával a közösség megerősödött az elnyomás idején.

A délutáni program Varga Lajos atya előadásával kezdődött, melyben Kiss Béla irodalmi és történeti értékkel egyaránt bíró Borsodpusztai emlékeim című írását ismertette, részleteket is felolvasva a kéziratból. A munka nem a szétszóratásról szól főként, hanem a monostori életet, a napirendet, a körülményeket írja le, illetve végigköveti a rendtagok életét.

A szakmai nap utolsó két előadója kánonjogi kérdésekkel foglalkozott. Völgyesi Levente az állam és az egyház szuverenitási konfliktusának jogszabályi hátterét ismertette, megalapozva ezzel Lieber M. Katalin előadását, melyben Horváth Richárd ciszterci szerzetesről, kiközösítéséről, a Szentszék 1957-es dekrétumairól és az ezekkel kapcsolatos problémákról esett szó.

Fotó: OKGYK

Magyar Kurír