A maronita püspökök nemet mondanak a Közel-Kelet országainak feldarabolására

A keleti rítusú maronita katolikus keresztények száma napjainkban közel négymillió, akik főként Libanonban, Szíriában, Jordániában, Palesztinában és Cipruson élnek.

Libanon 3,8 milliós lakosságából 1,4 millió maronita keresztény. Ennek a közösségnek a története a Keletrómai Birodalom idejére nyúlik vissza. A 6. században támadt a monofizita eretnekség, amely szerint Jézus személyében nem két természet (az isteni és emberi természet) él, hanem egyetlen természet (monosz – egy, physis – természet). Egy évszázaddal később Heraclius császár (Krisztus után 610–641) kidolgoztatott egy formulát a monofiziták megtérítésére. Ebből az a kompromisszumos megoldás született, hogy Jézusban két természet van, de személyében az emberi akarat és cselekvés az isteni akarattal egyesült. Ezt monoteletizmusnak nevezték (monosz – egy, thelema – akarat). Ám ezt a formulát sem az ortodox keresztények, sem a monofiziták többsége nem fogadta el. A monoteletizmust Krisztus után 680-ban a konstantinápolyi VI. egyetemes zsinat elítélte. Követői, a monoteleta keresztények menekülni kényszerültek az üldözés elől. Libanon északi hegyvidékén találtak menedéket, Szent Máró 6. század óta álló kolostora közelében. A közösség vezetőjévé választottak egy Máró János nevű szerzetest. Ezért nevezték el őket maronitáknak. Saját hierarchiát és önálló maronita egyházat alakítottak ki. Pátriárkájuk egyházi és világi vezetőjük volt.

1182-ben kapcsolatba kerültek a pápával. Róma először eretnekként kezelte őket, de a Krisztus utáni 1215-ben tartott IV. lateráni zsinaton, majd a Krisztus után 1445. évi egyetemes zsinaton megvalósult a teljes egység a pápasággal. Liturgikus nyelvük az ószír, papjaik szentelés előtt nősülhetnek, mint általában a keleti egyházak papjai. A maroniták törekedtek arra, hogy Libanont keresztény állammá tegyék, ahogy azt a muszlim „eretnekek”, a drúzok is akarták. Az Oszmán Birodalom keretei között azonban a 17. századra a drúzok hatalma erősödött, ezért a maroniták a katolikus Franciaország segítségét kérték, hogy a drúz és török támadásokkal szemben területi autonómiával védekezhessenek. Élénk gazdasági kapcsolatok alakultak ki Franciaországgal, amelyet azonban az ország egyre nagyobb iszlám többsége sohasem fogadott el.

2011. március 15-én választotta meg a maronita egyház püspöki szinódusa Béchara Boutros Raï személyében a maroniták antiochiai pátriárkáját, aki a Keleti Kánonjogi Kódex értelmében benyújtotta a pápához az „ecclesiastica communio”-ra, az egyházi közösségre irányuló kérését, amit XVI. Benedek pápa 2011. március 25-én elfogadott.