A szakrális kommunikáció mélységei

Pár héttel a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott Vallás, média, nyilvánosság konferencia után, március 21-én a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rendezett a szakrális kommunikáció területeit, valamint a nyelv és identitás kérdését, illetve a vallási kisebbségeket áttekintő előadás-sorozatot.

Míg a Pázmányon megrendezett, Hans Joas berlini kutató és vendégelőadó jelenlétével fémjelzett konferencia az egyházi kommunikációra fókuszált, hangsúlyozva az egyház médiában betöltött szerepét és reprezentációs lehetőségeit, addig a Sapientiára meghívott professzorok előadásaikban leginkább a kommunikáció liturgikus, szakrális, valamint identitásképző dimenzióit állították a befogadók elé. Az Erdélyből érkezett kutatók filozófiai és teológiai nézőpontból közelítették meg a kommunikáció elméletét, amelyhez olyan kortárs szerzőket (filozófusokat, írókat) hívtak segítségül, mint a Pázmány díszdoktorává avatott francia fenomenológus, Jean-Luc Marion, Visky András, Esterházy Péter, Jürgen Habermas, Martin Heidegger, Emanuel Lévinas és Gianni Vattimo.

A konferencia megnyitóbeszédét Várnai Jakab OFM, a Sapientia rektora tartotta, aki az erdélyi teológusok meghívásának fontosságát emelte ki. Rámutatott, hogy a jelenlegi, a posztmodern fogalmával leírt társadalom kritikusa, Johann Baptist Metz milyen kitüntetett figyelmet szentel a kulturális, történelmi emlékezetnek, amely a keresztény ember szubjektummá válásának folyamatában is elengedhetetlen konstitutív tényező. A továbbiakban a nemzeti identitás kérdésének fontosságáról beszélt, amelyben kiemelt szerepe van a Metz által is elemzett emlékezet-fogalomnak (ld. Memoria passionis – Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban). Várnai Jakab így teremtett kapcsolatot Magyarország és Erdély magyarsága között.

A konferencia első előadója Jitianu Liviu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Teológia Karának dékán-helyettese volt, aki a szakrális kommunikációról tartott előadását Visky András Caravaggio terminál című drámájának elemzési keretébe ágyazta. A Visky-drámában megjelenő festő alakján keresztül, akinek élete nem volt mentes a botrányoktól és a gyilkosság bűnétől sem, arra a transzcendenssel való kapcsolatra irányította a figyelmet, amely éppen ebben az egyházi szempontból perifériára szorult életen keresztül nyilvánulhat meg. Visky András drámáján keresztül rámutatott, hogy a benne leírt és színpadra állított paradox világ valójában arról tanúskodik, hogy a szakralitás nem zárható bizonyos formai keretek közé.

Ez a megállapítás abból a szempontból is fontos volt, hogy kifejeződött benne az arra a mai korban jelenlévő tapasztalatra vonatkozó reflexió, amely szerint a különböző művészeti ágak válnak a szakralitásról és a transzcendensről való gondolkodás területeivé, szemben az egyházi, intézményes keretekkel.

Azzal a szembenállással találkoztunk tehát, amely az intézményes szakrális helyek homályosságát és az erkölcsi periférián felragyogó transzcendencia lehetőségét állította a hallgatóság elé. Ezzel Jitianu Liviu a szimbólumok és a szakrális terek kiüresedésének veszélyére hívta fel a figyelmet, valamint a vallásos illúzióktól való megszabadulás szükségességére. Előadásában Jean-Luc Marion nemrégiben magyarul is megjelent, A látható kereszteződése című kötetének gondolatmenetéhez kapcsolódott, amelyben a francia filozófus a látható kríziséről ír. Ez annyit jelent, hogy a mai világban minden megcsinálható, mindent láthatóvá lehet tenni. Ezzel szemben Marionon keresztül Liviu rámutatott, hogy meg kell keresnünk azt, ami nem „csinálható”, ami önmagától van, ami radikálisan elkülönül tőlünk, és amelyet mint arcot, csakis az „ürességre” vetett pillantással lehet felfedezni.

Nóda Mózes, a kolozsvári egyetem prodékánja, egyetemi docens Szent nyelv, liturgikus nyelv, népnyelv – avagy hogyan kommunikáljunk Istennel? című előadásában a liturgiában használt nyelv kérdését állította a figyelem középpontjába. Előadásának elején kitért a liturgikus nyelv, a szent nyelv vertikális és horizontális dimenzióira, amelyek a liturgiában kiegészítik egymást, amennyiben a leereszkedő, Istentől jövő szó az emberi lélekben válaszra talál, és ha a liturgiában megvalósul a hívek egysége, azaz: az Istennel folytatott személyes kommunikáció kiterjed a közösségre is a szeretet által.

Az előadó a II. vatikáni zsinat tekintetében vizsgálta a nemzeti nyelvek liturgiába való beemelését, amelynek kapcsán megállapította, hogy minden nyelv lehet szakrális és liturgikus egyben, hiszen az anyanyelven keresztül lehet a leginkább Istent dicsőíteni, vele kapcsolatba lépni.

Amint rámutatott, a liturgia Isten és ember között megvalósuló kommunikáció, hiszen abban Istent szólítjuk meg, és Isten szól az emberhez. Ebben a kommunikációban a nyelv ritualizálódik, amely azt is jelenti, hogy befogadja az isteni jelenlétet, és fel- vagy kiemelkedik a hétköznapi nyelvhasználat által megszabott keretek közül. Így tehát az Isten szentsége a nyelvtől is más minőséget követel, amely által út, vagy rálátás nyílik az e világon túli dimenzióra.

Diósi Dávid a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet rektor-helyetteseként A liturgia mint a kommunikáció eszköze címmel tartott, több ponton a korábban elhangzottakhoz kapcsolódó előadást. A kommunikáció filozófiai-teológiai mélységeire vetett pillantást a liturgia tükrében, amelyben kifejeződött, hogy a liturgia a teológia ontológiai feltétele, azaz: a liturgiában a teológia manifesztálódik. A liturgia, amint arra rámutatott, az „itt és most-ban” realizálódó kommunikációs esemény, amelyben a transzcendens és immanens világ találkozása történik meg. Ebben a találkozásban, ahogyan az előtte szóló Nóda Mózes szavaihoz kapcsolódott, olyan feszültség keletkezik, amely nem oldódhat fel. Ezáltal a liturgia határeseménnyé válik, amelyben a megragadhatatlannal szembesülünk.

A továbbiakban a zarándok-lét metaforáján keresztül bontotta ki azt a szüntelen megnyilvánuló emberi tapasztalatot, amelynek alapját a „szent” felé való fordulás szüntelen belső nyugtalansága jellemez. Az Istenhez, mint TE-hez való fordulás a liturgia terében és idejében bontakozik ki talán a legszebben, amelynek feszültségét éppen az adja, hogy soha nem érhető el. A köztesség tapasztalatában tehát állandóan úton vagyunk egy bennünket örökké szerető és szemlélő Arc felé. Ez a zarándoklat azonban, ahogyan Diósi Dávid kifejtette, nem felfedező út abban az értelemben, hogy az első pillanattól kezdve hit-történet, azaz nem öncélú és önmagunkra irányuló keresés. A zarándok az út során önmaga meglepetésévé válik, amennyiben önmagára csak a Másik arcának felragyogásán keresztül tekint. Éppen ezért lehet a liturgia annak a személynek misztériuma, aki a láthatón túlra szegezi tekintetét, egyesülve azzal a Másikkal, aki belülről formálja át.

A délutáni szekcióban az identitás és a nyelv kérdése került előtérbe. Első előadóként Oláh Zoltán gyulafehérvári professzor beszélt a hellenista zsidó diaszpóra nyelvi, kulturális és politikai identitásáról a ptolemaioszi-birodalomban. (A Septuaginta mint identitásőrző a diszpóra zsidóságban) Az epigráfiai és régészeti leletek figyelembe vételével bizonyította a zsidóság jelenlétét, Izajás könyvét véve alapul, amelyben a Kánaán nyelvét beszélő városokról találunk leírást. Ezek közül kiemelkedik Leontopolisz, Herakleopolisz és Alexandria. A városokról szóló történeti iratok, így például Josephus Flavius nyomán elemezte a városokban élő zsidó közösségek társadalmi helyzetét, amelyből a ptolemaioszi-birodalomban élő zsidók jogi helyzetére is lehet következtetni.

Az előadásból megtudtuk, hogy a zsidó közösségek létszáma ezekben a városokban igen magas volt, és önkormányzattal rendelkeztek. Sokáig a zsidók az alexandriai társadalomban adómentességet élveztek (kb. Kr. u. 38-ig, amikor az üldözés következtében társadalmi helyzetük megváltozott), ügyeiket maguk között intézhették, azonban a politikai élet fő sodrába nem léphettek be.

A kulturális és nyelvi integrációval kapcsolatban Oláh Zoltán bemutatta az arámiról a görög nyelv használatára való átállást, a társadalomba való beilleszkedést a foglalkozások tekintetében, valamint a kultúrák „harcában” való szerepvállalást. Az előadás konklúziójában kiemelte, hogy a zsidóság belépett a kultúrák párbeszédébe, ugyanakkor, ahogyan Josephus Flavius leírja, a zsidók nem a technikai vívmányokkal „léptek porondra”, hanem azzal, hogy a népeket a helyes istenismeretre vezették.

Oláh Zoltán után Zamfir Korinna, a kolozsvári egyetem biblikus teológiával foglalkozó tanára Sokrétű identitás címmel tartott előadást. Vizsgálódásának központi kérdése tehát az identitás fogalma köré szerveződött: Ki a keresztény az 1. században? Lehetséges-e a „keresztény” szót mint az identitás homogén kategóriáját használni? – tette fel a bevezető kérdéseket. Amint azt előadása elején leszögezte, a Római Birodalom területén az etnikai-vallási kisebbségek identitása többféleképpen alakult, köszönhetően az asszimilációnak, a hibrid identitásnak és a különböző csoportok (vallási, nemzeti) elhatárolódásának.

Zamfir Korinna egyfelől Pál történelmi alakján keresztül, másfelől pedig egy fiktív nőalak életének bemutatásával elemezte az 1. századi keresztény identitás sokrétűségét. Pál tekintetében kiemelte vallásos zsidó identitását, azon belül a farizeusokhoz való tartozását, és azt a tényt, hogy tarzuszi születéséből kifolyólag sajátosan kapcsolódott a hellén kulturális közeghez. Az előadó egy általa kitalált női alak, Junia személyében pedig azt elemezte, hogy az egyéni élet miképpen forrhatott össze a korabeli társadalmi szokásokkal, és hogy az egyistenhit mennyiben jelenthetett elkülönülést a társadalom többi vallási szokásaitól.

Marton József, a kolozsvári egyetem teológiai karának alapító dékánja az erdélyi magyar katolikusok identitásáról tartott előadást, különös figyelmet szentelve a 18-20. század közötti történelmi eseményeknek. Előadásában kiemelte a katolikus és protestáns felekezetek közötti „villongásokat”, Márton Áron püspök életéből vett példákkal érzékeltetve a felekezetek közötti nyugtalanságokat.

Egyik központi kérdése volt, hogy az erdélyi felekezetek hívő tagjai mennyire ragaszkodnak és ragaszkodtak vallási identitásukhoz olyan helyzetekben, mint az egy faluban jelen lévő felekezeti többség, vagy a paphiány, illetve a vegyes házasság. Különböző megoldási, illetve a vallási párbeszéd területét érintő kísérletet mutatott be, köztük Márton Áron püspök levelét olvasva fel, amelyben Erdély püspöke kéri a református püspököt, hogy tartsák tiszteletben a vegyes házasságot kötött családokban a keresztelési szabályokat. Előadásában emellett kitért a nemzeti identitás és a vallás kapcsolatának elemzésére is.

András István, a gyulafehérvári teológiai intézet filozófiatanárának konferenciát lezáró előadása a posztmodern identitás kérdését járta körül (Posztmodern identitás), amely nagy részben Gianni Vattimo olasz filozófus gondolatai köré épült. Az előadás három kérdéskört vizsgált külön-külön, majd ezek szintézisével zárult az összegzésben.

András István elsőként a „Mi a posztmodern?” kérdésre kereste a választ, Esterházy Péter egy gondolatából kiindulva. Ennek kapcsán olyan fogalmak kerültek előtérbe, mint a játékkényszer, a világ darabokra való hullása (Jacques Derrida), a fogyasztás, illetve a nagy elbeszélések végeként tekintett posztmodern (Jean-François Lyotard). Majd rátért az identitás fogalmának meghatározására. Itt röviden olyan problémák felvetésére került sor, mint egyén és társadalom összefüggése, azaz annak kérdése, hogy mennyire alakítja a személy önmaga identitását, és az milyen mértékben lehet társadalomfüggő? Mi az a változatlan alap, amely az identitást meghatározhatja? E tekintetben az előadás harmadik része, a posztmodern identitás fogalmát elemző vizsgálódás jelentett érdekességet, hiszen a posztmodern identitás meghatározásához olyan további fogalmak kibontására vállalkozott az előadó, mint a nihilizmus, a kisebbség és a virtualitás. Ezeken keresztül mutatta be, hogy milyen sokrétű az az identitás, amelynek alapjait szeretnénk megközelíteni, és amely végső soron a keresztény ember identitásának meghatározásához is vezet.

A konferenciát Várnai Jakab OFM zárta, megköszönve az előadók szellemi felkészültségét és azt a párbeszédre való készséget, amelyet a mai korral, annak tudományos diskurzusaival folytattak előadásaikban.

Fotó: Thaler Tamás

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír