A vértanúk közöttünk élnek

A szentek közöttünk élnek, szokták mondani. Úgy tűnik, ez a vértanúkra ugyanúgy igaz. A kegyetlen terrorcselekmények sora, amely az idei év elején kezdődött, egyelőre nem ért véget. A keresztény áldozatokról szóló hírek talán még inkább fájnak. Nem azért, mintha ők „ártatlanabbul” szenvednének, mint a megölt újságírók vagy az egyszerű bevásárlók, ahogy azt némelyek rendkívül együgyű módon hangoztatják. A keresztény áldozatokkal való nagyobb együttérzés szubjektív: a másik keresztényhez a keresztség révén „testvéri” szálak fűznek, ami sokkal erősebb, mint a bármely ember elpusztítása miatt érzett megrendülés.

S ha a szubjektív megrendültség skáláján vannak még további fokok, akkor bizonyára Kayla Mueller halála újabb fokozatot ér el. Kayla mártíromsága nem a véletlen műve. A huszonhat éves amerikai lány 2012 óta dolgozott a háború sújtotta Szíriában önkéntesként. Őt nem katonai behívó, nem egy hírügynökség megbízása vezényelte e rendkívül veszélyes övezetbe. A saját lelkiismeretében felismert küldetés bizonyossága volt az, ami arra késztette, hogy segítségére siessen a szenvedő embereknek. Előbb Észak-Indiában, Palesztinában és Izraelben, majd végül a szír–török határ közelében végzett humanitárius szolgálatot. Azt vallotta, hogy neki ezeken a helyeken van dolga, mert „amíg élek, nem engedem, hogy ez a szenvedés normális legyen, valami, amit egyszerűen tudomásul veszünk”.


Mióta a halálhíre nyilvánosságra került, többen megfogalmazták, hogy Kayla többet tett a maga huszonhat évében, mint más egy egész élet folyamán. De talán nem pusztán mennyiségileg volt gazdagabb az ő élete, mint sokaké, hanem Isten megismerése és Krisztus követése útján olyan minőségre jutott el, amelyre csak a szentek képesek. Hogy melyik felekezethez tartozott Kayla, nem tudom, de nem is érdekes. Szavaival és tetteivel egyértelműen igazolta, hogy teljesen megértette és magáévá tette az evangélium tanítását.

Még 2011-ben, huszonhárom évesen írta egy levelében az apjának: „Szüntelenül keresni fogom Istent. Némelyek a templomban találják meg Istent. Némelyek a természetben. Vannak, akik a szeretetben találják meg Istent. Én Istent a szenvedésben találom. Már egy ideje tudom, hogy mi az életem feladata, hogy a saját kezemmel enyhítsem a szenvedést.”

A családjának szóló feljegyzéseiben, amelyeket a halála után adtak közre, világos szavakkal és fájdalmas őszinteséggel beszél a rabságban szerzett tapasztalatairól. A fogságban a jézusi tanítás egyik legnagyobb kihívását, az ellenség szeretetét gyakorolta. A szüleihez eljutott hírekből derült ki, hogy az őreinek az origami fogásait tanította meg.

Látva az ő és a más áldozatok pusztulását, sokakban gyűlölet ébred a terroristákkal és általában az iszlám hitűekkel szemben. De nem így Kaylában. A levélben, amelyet a szüleinek írt, és cellatársai juttattak el később nekik, nyoma sincs vádaskodásnak vagy bosszúvágynak. Ehelyett azok miatt a szenvedések miatt aggódik, amelyeket ő okozott a családjának. „Nem kérem soha, hogy bocsássatok meg nekem”, írja, „mivel nem érdemlem meg a megbocsátást.”

„Emlékszem, hogy anyu mindig mondogatta nekem, hogy végső soron az egyetlen dolog, ami igazán a tiéd, Isten. A tapasztalás olyan helyére érkeztem el, ahol a szó valamennyi értelmében megadtam magam a Teremtőnknek, hiszen szó szerint nem volt senki más… Isten és a ti imáitok által azt éreztem, hogy zuhanásban ringatózom el gyengéden” – írta szüleinek.

Kayla halálának körülményei nem tisztázottak. Lehet, hogy a fundamentalista terroristák végeztek vele, de az is lehet, hogy a megtorló erőszak áldozatául esett. Akárhogy is, halála mindenképpen vértanúság volt. Hite indította arra, hogy vállalja azt a kockázatot, ami az elesettek szolgálatával és a szenvedők gyógyításával járt. Mélységesen vágyta, hogy világosságot vigyen a világ e sötét fertályába, de a sötétség nem fogadta be, hanem elpusztította.

Csigi Péter