Ajándékká válik a megajándékozott – Böjte Csaba és a Nemadomfel együttes Gyergyószentmiklóson

Külhoni – 2018. április 22., vasárnap | 15:37

Április 12-én Böjte Csaba testvér és a Nemadomfel nevű, mozgássérült gyermekekből álló zenei együttes volt a gyergyószentmiklósi Szent István-plébánia vendége. A Gyergyói Hírlap írását közöljük a találkozóról.

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

Van, aki kisebb, van, aki nagyobb keresztet cipel a vállán. Mindkét táborból van, aki csüggedt, elkeseredett, és van, aki azt mondja: nem adom fel. Böjte Csaba ferences szerzetes és a Nemadomfel együttes volt a közelmúltban a Belső iránytű vendége. Megtelt a templom, és a jelenlévők megtapasztalhatták, a tánchoz nem tökéletes lábak, az énekléshez nem jó szemek szükségesek, és tolószékből is lehet büszkén mondani: többgyerekes, boldog édesapa vagyok. Mert nem érdemes azt hiányolni, ami nincs, jobb megnézni, mi az, ami megadatott.

Ajándéknak, áldásnak lenni egymás életében, értékelni azt, amit nekünk adott az Isten – erről szólt Böjte Csaba előadása a Szent István-templomban, ahol az állóhelyek sem maradtak üresen.

Isten nem teremt selejtet – fogalmazott ötezer gyermek nem vér szerinti, de mégis édes apja.

Lehetnének másak a stációk

„Most volt a költészet napja, és én azt látom, hogy a mai ember olyan prózai lett, siránkozó, szomorkás. Azt mondják, a 21. század embere identitáskrízissel küzd, és én is úgy gondolom, hogy nagyon sok krízis, ami körülöttünk van, tényleg ehhez a kérdéshez vezethető vissza: vajon én miért is vagyok, mi az életemnek az értelme? A keresztény Jézusnál, a »nagyfőnöknél« keresi a választ, vajon ő miért is jött közénk? Isten ajándékozta Őt, ennyire szerette a világot. Jézus számunkra ajándék, nem dolgoztunk rá a karácsonyra, nem a mi érdemünk Jézus életének egyetlen napja, cselekedete sem. Ajándék volt, holott nem volt neki könnyű ajándékká válni” – fogalmazott a meghívott, arra biztatva a jelenlévőket, képzeljék el, hányszor feladhatta volna, hány esetben lett volna oka másként cselekedni.

Jézusnak már a fogadtatása sem volt tökéletes, aztán szülőfalujában vitték fel egy magas hegyre, hogy letaszítsák, kikezdték, hogy falánk, borissza, ördöge van..., és Ő nem sértődött meg. A legjobb barátja fejét tálcára tették Heródes palotájában, ő mégis vigasztalta a szomorúakat, gyógyította a betegeket, tanított, ott volt az emberek között, akik ha megéheznek, akkor jött a csodálatos kenyérszaporítás. „Jézus Krisztus kap egy óriási sebet, és nem megsértődik, nem bosszúért liheg, hanem kenyeret szaporít, jó étvágyat kíván, ajándékot ad. Most volt húsvét, biztosan önök is átelmélkedték a húsvét előtti napokat, keresztutat jártak. Milyen jó, hogy nincs olyan állomás, hogy Krisztus pofon vágta Heródest, vagy Pilátust elküldte oda, ahová mennie kellett volna. Olyan állomás sincs, hogy felmutat egy kakast Péternek, hogy vajon tudja-e, milyen állat az, és hányszor kukorékol egy éjszaka? Nincsenek ilyen állomások, csak olyan, hogy Jézus megajándékozza Veronikát arcának képmásával, és olyan, hogy elfogadja Cirenei Simon segítségét...” – hangzott el, és Csaba testvér felhívta figyelmünket a székely jellemvonásra: nehezen fogadunk el segítséget, a székely ember mindent egyedül akar megcsinálni. „Pedig a nagy Isten is elfogadja a porszem segítségét.”

Anyát kaptunk ajándékként

Jézusnak köszönhetjük, és így énekelhetjük, hogy van egy égi anyám nékem. Mert amikor nagypénteken Jézustól mindent elvettek, a ruháját, a becsületét, a mozgási lehetőségét, akkor is ki tudta mondani, hogy „Anyám, ott van a te fiad, János.” Ezt minden embernek mondja: íme, a te anyád. Jézus utolsó leheletével megajándékozott bennünket egy mennyei édesanyával, Máriával. Ez nagyon fontos a mi egyházunkban, mert az anyai szeretet egy egészen más dimenziót ad a mi keresztény létünknek. Olyan jó, hogy az anya az, akinek el lehet mondani: Igen, elestem, de ölelj magadhoz! – sorolta a Jézustól kapott leglényegesebb ajándékokat a ferences szerzetes, megemlítve az Oltáriszentséget, a Szentírást, és az embert, aki a másik számára ajándék. „Annyira szerette férjedet a Jóisten, hogy megteremtett téged. Mi lehet tehát a célod: ajándékká, áldássá válj, hogy legyél Isten simogatása családodnak, kollégáidnak, népednek, és ez egy szép hivatás. Jó dolog jót tenni, jó dolog jónak lenni.”

Böjte Csaba elmesélte azt a történetet, amely még dézsi papkorából maradt meg emlékeiben. Egy idős embert gyóntatott, a bácsi haldoklott. Terheiről kérdezte, a férfi pedig elmondta, semmi nem zavarja lelkét, nyugodtan készül a halálra, de azért nagyon szeretné, ha élne még annyit, hogy elmenjen arra a helyre, ahol a feleségét megismerte, hogy megcsókolhassa ott a földet. Több mint ötven évig voltak pedig házastársak. A bácsi meghalt, az özvegye hetekkel a temetés után megmutatott egy levelet. A férj postán küldte el, időbe telt, mag megérkezett hozzá, az özvegy akkor kapta meg, amikor ura már célba ért. Csodaszép szerelmes levél volt, megköszönte a hosszú éveket, amikor az asszony hűségben, szeretetben mellette volt. „Én azt gondolom, ha egész életedben egyetlen ilyen levelet kapsz, akkor már nem éltél hiába. Te arra születtél, hogy a drága férjednek, feleségednek Isten áldása legyél. Milyen jó lenne ezt a hivatásunkat tudatosítani és megélni!”

Sárból és fényből gyúrva

Gyergyóhoz kötődő történetet is elmesélt Csaba testvér, a rendezvény másik meghívottjáról, a Nemadomfel együttesről is szólva. Mint mondta, az együttes Petrozsényben kezdte a turnét, a kápolna felszentelése alkalmával. A kápolna történetét felidézve vitt vissza az időben: a zsögödi hitoktató hívta egyszer Csaba testvért, van egy tízéves fiúcska, nem jár iskolába. Együtt keresték fel a gyermeket a döngölt padlójú kulipintyóban, három testvérével, gyengécske édesanyjukkal élt. Elvitte Dévára, hogy iskolába járhasson, és bevallja, a fiúcska nem volt egy angyal, komolyan vette ugyan Jézus javaslatát, hogy legyetek szentek... egyszer majd. Sok galiba miatt emlékezetes e kisfiú, például ő törte be a szomszéd sportkocsijának ablakát, de a kislány volt persze a hibás, aki félreugrott az elhajított kő elől. Tizenkettedikes korában az osztálytársakkal fogadásból síléccel jöttek le a negyedik emeletről. Igen ám, de a lépcsőházban elütöttek egy nénit, akit a kórházban a zártosztályra tettek, mert senki nem hitt neki, hogy júniusban, éjszaka, síléccel a lépcsőházban elgázolták.

„Ilyenek vagyunk, a Jóisten sárból, fényből gyúrt, és hol a sár könyököl ki a két szemünkön, hol a napfény” – fogalmazott Böjte Csaba, és a történet folytatásából kiderült, a fiú megjárta a külföldet, majd visszajött, hogy nevelő szeretne lenni. Nagy dilemma volt, hogy a többi alkalmazott felmond-e a hírre, de Csaba testvér rábízta Gusztira a becsületét, így került a fiatalember a szentmiklósi házba nevelőnek. Ő volt, akinek végül sikerült megvigasztalnia azt a lányt, aki a párját elveszítette, az esküvőjük helyett temetésre kellett mennie. A lány a gyermekek között talált vigasztalást, akik a legjobb orvosságok tudnak lenni mindenféle búbánatra, teljesen biók, és mellékhatásuk sincs, Csaba testvér szerint. Guszti is a gyászoló mellé állt, míg aztán megesküdtek, és ők vállalták, hogy Petrozsényban a házban dolgoznak, rendbe teszik az öreg kápolnát, amit csak lomtárnak lehetett használni. Tavalyra elkészült a kápolna, a petrozsényi árva gyermekekkel, a Nemadomfel együttessel ezt ünnepelték.

Böjte Csaba úgy fogalmazott: „Mi Guszti számára ajándékok voltunk, és a megajándékozott ajándékká vált. Most Erdély földjén egy kápolnával több van, mert huszonkét évvel ezelőtt vettük a fáradtságot, és az út széléről befogadtunk egy gyermeket, és mikor rossz volt, nem adtuk fel. Azt gondolom, hogy az eső, ami a földre hull, nem tér úgy vissza, hogy meg ne hozná a maga gyümölcsét. Arra biztatlak titeket is, hogy szeressétek egymást, tudjatok ajándékok lenni, ne adjátok fel, Jézus példájára szeressétek azokat is, akik nem érdemlik meg, és egészen biztos, hogy meglesz annak a jutalma. Ha kétezer éve Jézus nem vállalja a kereszthalált, ez a templom most nem állna itt. Mert szeretetből épülnek a templomnak falai.”

Forrás és fotó: Gyergyói Hírlap

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria