Andreas Laun: Örömmel az Isten útján – Isten parancsolatai

Andreas Laun kiemeli: amikor az ember jól vagy rosszul cselekszik, hasonló ahhoz, ahogy egy párbeszéd zajlik. Bensőnkben halljuk a lelkiismeret hangját, amely megmondja, hogy mit kellene tennünk. A szerző példákkal illusztrálja a különböző kategóriákat, így az erkölcsileg jó cselekedetek megvilágításához az irgalmas szamaritánus történetére hívja fel a figyelmet, illetve Teréz anya leányainak példáját állítja az olvasók elé, akik a legszegényebbekről gondoskodnak az egész világon. A szerző a nem-cselekvés pozitív értékére is hoz példát könyvében: Dávid nem ölte meg az alvó Sault, aki többször is az életére tört, mert tudta, hogy nem emelhet kezet az Úr felkentjére. Az erkölcsileg rossz cselekedetek példájaként Káin és Ábel ószövetségi történetét állítja  a középpontba, illetve a 20. század történelmére tekintve kiemeli Sztálin uralmát, aki több millió ukrán parasztnak vette el a kenyerét. Ahogyan létezik erkölcsi értelemben vett „jó nem-cselekedet”, úgy Andreas Laun kitér az „erkölcsi rossz nem-cselekedetekre” is, napjaink politikai helyzetéből merítve annak megvilágításához. Ennek kapcsán kifejti, hogy míg a leggazdagabb államok dúskálnak a jólétben, tétlenül nézik, hogy a világ más részein milliók halnak éhen.

A testi jó és rossz cselekedeteknek azonban létezik szellemi párja is, ahogyan erre a bécsi püspök rámutat: Lélekben jól cselekedni azt jelenti, hogy mint Mária válaszolt Gábriel arkangyalnak („Legyen nekem a te igéd szerint.”), úgy mi is  igent mondhatunk lélekben Isten akaratára. Lelki értelemben rosszat cselekedni pedig a farizeusok elhatározásához hasonlítható, hogy megölik Jézust.

A könyv írója rámutat: a lelkiismeretet sokszor hasonlítják egy hanghoz, mintha Isten közvetlenül szólna az emberhez. Ez persze nem olyan hang, amelyet hangosan hallhatunk és hanghordozóval is rögzíthetnénk, mégis azt mondhatjuk: „A lelkiismeret által Isten szól az emberhez. Mintha Isten egy függöny mögül szólna hozzánk, vagy a távolból. Félre lehet érteni, főként, ha nem akarjuk meghallani, vagy más, erős hangok közbeszólnak.” A lelkiismeret megítéli azt, amit teszünk, vagy éppen nem teszünk meg. Ítéletének mércéjét Isten parancsolatai jelentik. Laun püspök kiemeli: az Úr e parancsolatok alapján ítéli majd meg minden ember életét. Ezért „soha senkinek nem szabad a lelkiismerete ellenében cselekednie. Aki a lelkiismerete ellenében cselekszik, bűnt követ el.” – idézi a szerző Szent II. János Pál pápát, aki úgy fogalmazott, hogy a lelkiismeret a lélek „ragyogó szeme”, mert „látja”, amit teszünk. Annak érdekében azonban, hogy lelkiismeretünk valóban megértse Isten hangját, és ne essen tévedésbe, nevelnünk kell. A lelkiismeret nevelésének eszközei az imádság, Isten törvényeinek megismerése és ismerete és az azokról való elmélkedés, a lelkiismeret-vizsgálat és a szentgyónás. Ezek által megtisztítjuk lelkiismeretünket, „miként a szemüvegünket is megtisztítjuk, hogy jobban lássunk.”

Isten parancsolatait elemezve Andreas Laun kiemeli, hogy amikor Isten megteremtette az embert, minden személy „szívébe” beleírta parancsolatait, ahogy azt Szent Pál apostol írta. Isten parancsolatai „az emberi szív úgymond örökölt információi közé tartoznak.” Isten segíteni akar az embereknek, ezért az Ószövetségben prófétákat küldött népének, hogy a törvény helyes olvasására tanítsák őket, és felügyeljék Isten parancsolatainak megfelelő értelmezését. Majd eljött Jézus, „aki az Isten Igéjével kapcsolatos sok tévedést és kihagyást kifogásolt, helyreigazított és kiegészített.” A jövendő nemzedékek számára Krisztus apostolaira bízta ezt a feladatot. Jézus úgy tanította, hogy miként kell helyesen értelmezni a parancsolatokat, hogy a szeretet követelményeiként magyarázta azokat. A szeretet és a parancsolat szorosan összetartoznak. „Szeretet nélkül nem lehet igazán megtartani a parancsokat. Ne mondd, hogy megtartod Isten parancsolatait, csak mert tíz eurót adtál egy szegénynek. Ha szeretet nélkül teszed, segít ugyan a szegényen, de neked nem használ semmit.”

A szerző kiemeli továbbá, hogy Isten parancsolatai meghagyják szabadságunkat, nem kényszerítenek. „Aki Istennek engedelmeskedik, olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa: akkor sem szárad el, ha hosszú ideig tartó szárazság van.” Ezzel összefüggésben vizsgálja istenkapcsolatunkat is. Megállapítja: azok a keresztények, akik a kegyelemben élnek; istenfélők, ám mégsem félnek Istentől. „Az istenfélők csak attól félnek, hogy elveszítik az Istent.” – fogalmaz. Azok az emberek viszont, akik akarattal átlépik Isten parancsolatait, nem istenfélők, de félnek Tőle, és van is rá okuk. „Lelkiismeretük vádolja őket, és tudják, hogy Isten ítéletet tart majd felettük.” Az az Isten, akitől a bűnös ember fél, ugyanaz az Isten, aki meg tudja és meg akarja szabadítani bűnétől, csak erről a vétkes nem vesz tudomást.

A szeretet és Isten parancsolatai közötti összefüggést vizsgálva a szerző figyelmeztet: az, hogy nem követünk el gonoszságot a másik emberrel szemben, azt jelenti például, hogy nem csapjuk be, nem lopjuk meg, nem csábítjuk el a feleségét. Vagyis a Tízparancsolat által megérthetjük, hogyan kell szeretni Istent (1-3), és hogy miként kell szeretnünk az embert (4-10). Hiszen a szeretethez mindig hozzátartozik, hogy megértjük a másik személyt, tudjuk, hogy mire van szüksége, és mi szerez neki különös örömöt. Szoros összefüggés van tehát az isten- és az emberszeretet között.

Ezért mondja Jézus: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből s teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hozzá hasonló: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták”. (Mt 22,37-40)

(Kairosz Kiadó, 2016.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír