Árkossy István: Ablak az Égre

A kötet írója egyedülállónak és példaértékűnek minősíti Ozsvári Csaba csaknem teljes egészében szakrális ihletettségű művészetét, melyben megtalálhatók a Megváltó szenvedését és a halál fölötti győzelmét szimbolizáló feszületek, áldozati kelyhek, püspöki mellkeresztek és pásztorbotok, misekönyvborítók, ereklyetartók, monstranciák (úrmutatók), krizmatartó edények, paténák, cibóriumok, a szintén egyházi megrendelésre készült, ikonikus tartalommal felruházott és csodálatosan kivitelezett díszkapuk.

Árkossy István Ozsvári Csaba tulajdonságai közül kiemeli a hűséget: ritka az a mély lelki barátság, ami összekötötte őt évfolyamtársával, az ugyancsak kiemelkedő tehetségű egyházművésszel, Kisléghi Nagy Ádám festővel. Hitben fogant művészetük értékvilága felülemelkedik minden divaton. Kisléghi évfolyamtársa, Ramocsai Imri lett Ozsvári felesége és élete szerelme, öt gyermeket neveltek fel. A művész-férj így vallott minderről: „Azt tartom a legfontosabb emberi erénynek, hogy hűségesek legyünk ahhoz a feladathoz, amit ránk bízott az Isten. Ahhoz az emberhez, akihez odakötöttem az életemet, a családomhoz, az Egyházhoz, a hazámhoz.” Ozsvári Csaba meggyőződése szerint „minden művészet egyedüli oka és végső célja csak az lehet, hogy a Mindenható Örök Istent dicsőítse, és ezt az eltorzított arcú emberiséget újra felemelje Istenhez.”

A könyv szerzője kitér az ötvösművész különleges zeneszeretetére is. Kifejti: egy idő után, „mintha csak valamiféle különös fuvallat hullámai járták volna be értelme univerzumát”, egyre gyakrabban merült el a 16. századi spanyol zeneszerző, Tomás Luis de Victoria Requiem című hatszólamú főművének dallamvilágában, amelyet Habsburg Mária királyné halálára komponált Madridban, 1603-ban. „Lehet, hogy sejtelmes hangokat vélt a magasztos zenei akkordok hátterében hallani? Olyasféle hangokat, amelyek a Végzet megmásíthatatlan üzenetével érkeztek el hozzá?” – teszi fel a kérdést Árkossy. Egyúttal idézi a művész özvegyének erre vonatkozó szavait: „Az ötvös, aki életében számtalanszor domborította fémlemezbe Jézus fájdalmas arcát, s aki annyi feszületet készített, olyan kicsinek és méltatlannak érezte magát. Annyira vágyakozott az Isten után, hogy fiatal kora ellenére magához hívta őt a Mennyei Atya.”

A szerző felsorolásából kiderül, hogy Ozsvári Csaba művei a legegyszerűbb templomoktól a római Szent Péter-székesegyházig a legkülönbözőbb helyeken szolgálják a szent liturgiát. Ramocsai Imri szerint férje élete egyik legfelemelőbb momentumaként élte meg azt az időszakot, amikor aranyozott ezüst-domborművű evangéliumos könyvborítót készíthetett a Magyar Katolikus Egyház megbízásából II. János Pál pápának, a Szentatya 1991-es magyarországi látogatásának tiszteletére. Ezt a remekművét XVI. Benedek pápa is használta például a Colosseumnál tartott nagypénteki Via Crusis szertartásokon, Ferenc pápa pedig napjainkban is, kivételes jelentőségű egyházi események alkalmával.

Árkossy István könyve nem egyszerű monográfia egy kivételes tehetségű alkotóművészről, hanem megismertet bennünket az ötvösművészet ősi mesterségének kialakulásával és fejlődésével is. Felhívja a figyelmet, hogy szakrális művek megálmodása, megtervezése, a megidézett képi tartalom érthető, világos üzenete kellő szellemi adottságok és mélyreható tárgyi ismeretek birtoklása nélkül szinte elképzelhetetlen. Az istenáldotta tehetségen túl szükség van a tudást gyarapító könyvekre is. Ozsvári Csaba tisztában volt ezzel, s vallotta: „A teremtés rendjét, tisztaságát és világosságát kell, hogy visszatükrözze a művészet, különösképpen ma, amikor se rendről, se tisztaságról, se világosságról nem tudunk beszélni.” Az ötvösművész sokat forgatott kiadványai között ott sorakoztak XVI. Benedek pápa könyvei és enciklikái, és ezek mellett visszatérő olvasmánya lett John Henry Newman angol teológus, bíboros Breviáruma. Ozsvárit aggasztotta „napjaink mindent elborító szabadelvűsége és szabadossága, élősködőnek, méltatlannak érezte, ősi gyökereket és múltbeli nemes hagyományokat megvető rossznak ítélte.” Az élvezetek birtoklói napjainkban csupán a pillanatnak élnek, ami oda vezethet, hogy a múlt minden értéke feledésbe merül. Erre igyekezett válaszként – Newman bíboros elvei ismeretében – művészetének sajátos nyelvén minél többet megtenni „a hit, a testvériség és a szeretet jegyében fogant embertársi kapcsolatokért, a kölcsönös vallási tiszteleten alapuló, közösségteremtő elvek ápolásáért.”

Ozsvári Csaba világlátását jelentősen meghatározta a protestáns lelkipásztor és orvos, Albert Schweitzer személyisége is, aki az afrikai Gabonban a saját költségén alapított és tartott fenn kórházat a legszegényebbek számára. Önéletírását olvasva az ötvösművészt lelkében érintették meg Schweitzer gondolatai, melyeket magáévá tett, és igyekezett annak szellemiségében élni: „Nem tudom mi a sorsod, de egy dolgot tudok: csak azok lesznek igazán boldogok, akik keresték és megtalálták, hogyan lehet másokat szolgálni. Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, még ha olyan apróságot is – valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted. A legszebb emlékműved embertársaid szívében él.”

A kötethez a Magyar Napló főszerkesztője, Zsiga Kristóf írt ajánlást: az Ozsvári Csaba művészetét bemutató könyv célja „mindenekelőtt az, hogy a szakrális szférába emeljen fel hívő és nem hívő embert egyaránt, hogy szemet gyönyörködtessen és lelket műveljen.”

A kötet tartalmazza Ozsvári Csaba életrajzát és több mint ötven ötvösmunkájának a fotóját. A könyvet az Új Ember Kiadó tördelője, Fábián Attila, a művész jó barátja szerkesztette.

Magyar Napló 2017.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír