Az emberben a jó működésbe hozható – Interjú a Katolikus Karitász vezetőivel

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Nyolcvanöt esztendővel ezelőtt mennyire játszott közre az 1929–33-as világgazdasági válság abban, hogy hazánkban is szervezett formája legyen a szeretetszolgálatnak?

Écsy Gábor: Magyarországon a Katolikus Karitász hivatalosan 1931-ben alakult meg. Ám a történelmi adatokból, dokumentumokból egyértelmű, hogy az előzmények jóval korábbra nyúlnak vissza. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök írásaiban, beszédeiben számos szociális utalást, megoldási javaslatot találunk a szegénység enyhítése érdekében. A szegénygondozás, a felebaráti szeretet gyakorlása az egyház életében mindig nagy hangsúllyal volt jelen, nemcsak akkoriban, hanem korábban is, hiszen az egyház küldetéséhez ez hozzátartozik. Természetesen nagy lendületet adott a hazai karitász megalakulásának a világban 1929-ben bekövetkezett súlyos válság és az itthoni körülmények. Ekkor egy olyan karizmatikus egyéniség lépett föl az Esztergomi Főegyházmegyében, mint Mihalovics Zsigmond herminamezei plébános, aki fölismerte, hogy abban a helyzetben már valóban szükséges tenni a nyomorban élők javára szervezett formában is. Ez nem a semmiből nőtt ki, mert egyéb jótékonysági akciók mindig voltak, de Mihalovics fontosnak tartotta, hogy ezeket az erőket összefogja, és megszervezze. Erre tett javaslatot Serédi Jusztinián bíborosnak, esztergomi érseknek, aki 1931. szeptember 17-én kinevezte őt a Karitász érseki biztosának. Már akkor létrejött a Szent Erzsébet Karitász Központ, és utána hamarosan, már év végére az országban több helyen is megalakultak az egyházmegyei karitászközpontok, a nagyobb városok élére püspöki biztost neveztek ki, a plébániai karitászszervezetek vezetését pedig igazgató látta el. Így megkezdhette működését az egyház országos karitatív szervezete.

Zagyva Richárd: Nagyon lényeges, hogy XI. Piusz pápa két enciklikában is reagált a világban bekövetkezett gazdasági-társadalmi válságra, az egyik a Quadragesimo anno 1931-ben, a másik pedig a Caritate Christi compulsi 1932-ben. Mindkét enciklikában kifejezetten szerepelt a társadalmi felelősségvállalás, a szervezett karitászok megalakulásának szükségessége, a katolikus karitatív tevékenységre való buzdítás.

– 1950-ben a kommunista hatalom a szerzetesrendekkel együtt a Karitászt is feloszlatta. Az egyház azonban az elnyomatás évtizedei alatt sem adta fel teljesen karitatív tevékenységét…

Z. R.: A Magyar Katolikus Karitászt nem egyik napról a másikra szüntették meg, hanem más egyházi szervezetekhez hasonlóan szépen, lassan lehetetlenné tették a működését. Már 1948-tól beépítettek bizonyos politikai személyeket a Karitászba, fokozatosan átvették a fővárosi karitászközpont Hunyadi tér 3. szám alatti központi épületét, ahová beköltözött a belkereskedelmi minisztérium, és hónapok múltán csak azt lehetett észrevenni, hogy a Karitász pecsétje mellett ott van a minisztérium pecsétje is. Két év alatt gyakorlatilag teljesen megszűnt a Magyar Katolikus Karitász, és átvette helyét az államhatalom. Érdekes, hogy egyes hivatalos leveleken, amikor már teljes mértékben a belkereskedelmi minisztérium döntései voltak mérvadóak, helyenként még ott szerepelt a címben a Szent Erzsébet Karitász Központ, és rajta van a pecsétjük is, de az a gyakorlatban már nem a Karitász volt. A kommunisták ezzel is igyekeztek magukat kedvezőbb színben feltüntetni a társadalom szemében. A Karitász hivatalos, intézményi megszűnése azonban nem jelentette azt, hogy az emberi lelkekben is megszűnt volna annak lelkisége. A plébániákon a hívők folytatták a szeretetszolgálatot, még ha nem is „karitász” néven, mert az tilos volt. Éppen ezért a szentmisék után gyűltek össze adakozásra, a keddi napot jelölték ki erre a célra. Az egyházközségekben keddenként Szent Antal-misét tartottak a karitász „munkatársaival”, a keddi kenyeret Szent Antal-kenyérnek nevezték el, és a szegényeknek is vittek belőle. Jótékonykodtak, és időseket is látogattak, emellett „belebújtatták” a karitatív tevékenységet a Rózsafüzér Társulatba és más lelkiségi mozgalmakba. A nyolcvanas évekből származó több fényképen látható például hittantanárok és hívők bizonyos csoportja, akik később – a kilencvenes években, amikor már ismét szabadon működhettek a karitászcsoportok – a vezetői lettek ezeknek a szervezeteknek. Megmaradt tehát a folytonosság, nem szűnt meg teljesen a Karitász, mert ezt a papok és a hívők nem engedték, és ha titokban is, de folytatták szeretetszolgálatukat.

– A rendszerváltozáskor hogyan zajlott az újjászervezés?

É. G.: A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1990-ben elhatározta, hogy a Karitászt és minden más katolikus intézményt, szervezetet megpróbál újjászervezni. Ezért megbízták az akkor Münchenben élő, a Caritas Internationalisban (Nemzetközi Karitász) tevékenykedő Frank Miklós atyát, hogy szervezze újjá a hazai Karitászt, amely 1991 júniusában bejegyzett szervezetté vált Magyar Karitász néven. Ő több évtizedet töltött külföldön, Rómában, majd Münchenben is dolgozott a karitászközpontokban, hatalmas tapasztalata volt arról, hogyan működik a nyugati egyházi segélyszervezet. Egy az egyben ezt nem lehetett megvalósítani Magyarországon, de voltak olyan vezérszálak, amelyek itthon is beépíthetők és alkalmazhatók voltak. Ezért Frank Miklós atya kinevezése erre a posztra nagyon jó döntés volt. Megkezdődött a karitászhálózatok szervezése, párhuzamosan az egyházmegyei zsinatokéval. Elsőként Esztergomban, a helyi egyházmegyei zsinaton mondták ki, hogy minden plébánián jöjjön létre karitászcsoport, melyeket a helyi egyházi karitászközpontoknak kell összefogniuk, amelyek természetesen az egyházmegyei püspök alá tartoznak. Így kezdődött el az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében és ennek alapján a többi egyházmegyében is a karitászcsoportok újjászervezése. A püspöki kar 2001-ben a Magyar Karitász nevét a Katolikus Karitász – Caritas Hungarica elnevezésre változtatta, ezzel is kiemelve azt a tényt, hogy a katolikus egyház hivatalos segélyszervezetéről van szó. 

– Gábor atya lassan húsz esztendeje, 1997-től az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyei Karitász vezetőjeként, majd 2008-tól országos igazgatóként tölt be vezető szerepet a hazai egyházi segélyszervezetben. Mennyiben változott a helyzet 1997 óta?

É. G.: A kilencvenes években energiáink nagy részét a karitászcsoportok újjászervezésére fordítottuk. Mindez szükséges volt ahhoz, hogy ezek a későbbiekben olyan stabil pontok legyenek, amelyekre lehetett számítani, bármilyen szempontból. Ezt követte a problémák felmérése. A kilencvenes években a gyorsan lezajlott privatizáció következtében sok ember vesztette el a munkáját, került utcára. Mindez súlyos következményekkel járt, megindult a családok szétesése, megjelent és tömegessé vált a hajléktalanság, sokan súlyos lelki traumákat éltek át. A rendszerváltás a pozitívumok mellett nagyon sok negatívumot is magával hozott, melyek konkrétan az egyes emberek életében csapódtak le. Mi pedig rajtuk akartunk és akarunk ma is segíteni. Az utóbbi időkben az említetteken túl újabb kihívások, feladatok jöttek, melyeket a katasztrófák okoztak: árvíz, viharkárok, később a vörösiszap-katasztrófa. Kárpátalján ugyancsak az árvizek, nemzetközi területeken a különböző katasztrófák, ahol szintén sok segítséget nyújtottunk. Ma pedig a menekültválság jelent kihívást, amiben szintén megpróbálunk segíteni a rászorulóknak. Minden időszakban voltak olyan események, amelyek megkívánták a különleges erőfeszítéseket. Emellett megmaradt a fő feladat, hogy az egyházmegyei karitászok azokat a plébániai karitászcsoportokat segítik, amelyek az egyes plébániák területén élő rászorultakat támogatják. A plébániai karitászcsoportok tagjai felkeresik ezeket az embereket, rendszeres kapcsolatban vannak velük, amit helyben meg tudnak oldani, azt megoldják, amit nem, abban kérik a karitászközpont segítségét. Mi ebben segítjük őket, képzéseket szervezünk a számukra, illetve olyan központi elosztásokat, melyekben minden plébánia részesül. Igyekszünk úgy segíteni őket, hogy megálljanak a saját lábukon is, hogy szolgálatukat még hatékonyabban tudják végezni.

– Hány munkatársa van a Karitásznak, és mennyi az önkéntesek száma?

Z. R.: A Katolikus Karitászt alapvetően két részre lehet osztani. Az egyik a szervezeti oldala, amelyben az egyházmegyei karitászközpontok és a szociális intézmények működnek, ahol összesen több mint 150 hivatásos munkatárs tevékenykedik. A másik pedig a Karitász mint mozgalom, ennek keretében több mint nyolcszáz csoportban több mint tízezer önkéntest tartunk nyilván. Ők állandó önkéntesei a Karitásznak, nem alkalmilag segítenek, hanem folyamatosan, regisztrált személyekként.

– A korosztályos összetétel milyen képet mutat, kik segítenek elsősorban?

Z. R.: Az önkénteseink nagy része az idősebbek közül kerül ki, de két jellemző korosztály van. Egyrészt az egyetemisták, főiskolások, másrészt az ötven év fölöttiek. Mára azonban oly mértékben kibővült a Karitász tevékenysége, hogy szervezetünkben mindenféle korosztály megtalálható.

É. G.: Jelentősen változik az összetétel azáltal is, hogy a középiskolákban kötelezővé tették bizonyos óraszámban a közösségi szolgálatot, és ennek következtében nagyon sok fiatal keres meg minket, hogy szeretné nálunk teljesíteni ezt a feladatot. Ez nagyon fontos, mert így megismertethetjük velük a karitászmunka lényegét, szellemiségét, és abban is bízunk, hogy ezek a diákok ha nem is most, de a későbbiekben abban az egyházközségben, amelyben találkoznak ezzel a feladattal, építő tagjai lesznek a karitászcsoportnak.

– 2010 volt a Katolikus Karitász történetének talán legnehezebb esztendeje. Kezdődött a haiti földrengéssel, folytatódott a hazai, soha nem látott árvízzel, majd a vörösiszap-katasztrófával. Hogyan emlékeznek erre az emberpróbáló időszakra?

É. G.: A borsodi árvíz nagyobb feladatot jelentett, az érintett településeket felkeresve a kárt szenvedett embereken segítettünk, részben a lakások rendbetétele vagy újjáépítése révén. De segítséget nyújtottunk nekik a napi megélhetésükben is, hiszen voltak, akik szinte mindenüket elveszítették. Hatalmas erőket kellett megmozgatnunk, főleg az Egri Főegyházmegye és a szomszédos görögkatolikus egyházmegye területén. Óriási összefogás volt az önkéntesek és az egész ország részéről is, hiszen a püspöki konferencia országos gyűjtést is hirdetett a károsult emberek megsegítésére, és ennek a bevételéből tudta a Karitász azokat a több száz milliós munkálatokat fedezni, amelyeket ott helyben végeztünk.

Igazából még be sem fejeztük az itteni munkát, amikor október 4-én jött a másik csapás, az ország másik részében, Kolontár és Devecser térségében, ahol hazánkban – és egész Európában – addig ismeretlen ipari katasztrófa történt, amikor az ajkai zagytározó átszakadása következtében kiömlő vörösiszap a környékbeli településekre zúdult. Ez egy addig ismeretlen kihívás volt számunkra, de a hatóságok számára is, melyek az első napokban csak tanácstalanul álltak, és keresték a megoldást. Mi természetesen itt is a bajba jutott embereken segítettünk, hiszen pillanatok alatt oda lett mindenük, csak az maradt meg nekik, ami rajtuk volt. Próbáltuk megoldani a lakhatásukat, elláttuk őket ruhával, élelemmel. Később pedig, amikor kialakult egy elképzelés arról, hogy miként is kezdjék újra az életüket ezek a mindenüket elveszített emberek, akkor ebben segítettünk, több mint egy évig.

Z. R.: A 2010-es esztendőt a katasztrófák évének is szoktuk nevezni. Az ön által említett csapások mellett Észak-Magyarországon volt egy nagyon sok települést érintő viharkár is, egész tetőket szakítottak le a teniszlabda nagyságú jégdarabok, és a Karitász itt, a Sajó folyó környékén fekvő településeken szintén sokat segített a károsultaknak, és hónapokon keresztül vett részt a házak felújításában. Az év elején történt haiti földrengés után pedig mind a Karitász, mind az egyházi közösségek óriási gyűjtésbe kezdtek, és ezt a támogatást a püspöki kar közvetlenül a Karib-térségi károsultak javára fordította, az ottani egyházi szervezeteken keresztül.

– A Karitász foglalkozik a szegényekkel, a szenvedélybetegekkel, a lelki bajban szenvedőkkel, a munkanélküliekkel, a hajléktalanokkal, az idősek gondozásával, van lelkisegély-szolgálata is. A legutóbbi időben segítséget nyújtott a hitelcsapdába került családoknak. Lehet-e sorrendet felállítani az egyes területek között, vagy önmagában is nagyon súlyos probléma mindegyik?

É. G.: Mindig az ember, az egyén oldaláról kell megközelítenünk a kérdést. Azt gondolom, hogy akik hozzánk fordulnak, segítséget kérve, azoknak a saját problémájuk a legfontosabb, szeretnék azt megoldani. Nekünk pedig minden egyes problémát külön-külön meg kell vizsgálnunk, és külön-külön kell mérlegelni azt is, hogy a segítségünk milyen időszakra szól: hosszú távra, vagy csak pillanatnyi tűzoltás. Arra is figyelemmel kell lennünk, hogy mi történik a segítségnyújtás után. Újrakezdődik-e például az adósság halmozása, vagy pedig ki tudjuk emelni a bajba jutottat a mélypontból, ami után már egyedül is képes talpra állni és folytatni normál életvitelét. Ezeket kell mérlegelni, hiszen nagyon jelentős összegekről, kiadásokról, támogatásokról van szó. Döntéseinket nagyban befolyásolja annak mérlegelése, hogy a segítségünk mennyi időre szól. Arra törekszünk, hogy adakozásunkkal hosszú távon is befolyásoljuk a hozzánk forduló életét, hiszen az ő és a családja számára is ez lenne a leghatékonyabb megoldás. Ebben sokan partnerek, úgy állnak a problémához, hogy ők maguk is képesek nagyobb áldozatot hozni, több munkával, lemondással, tudván azt, hogy a segítség öt vagy hat hónap után megszűnik, és akkor már egyenesben lesznek. Sajnos azonban vannak olyanok is, akik nem tudják ezt vállalni, nincs erejük, belefáradtak az élet megpróbáltatásaiba, az ő esetükben másképpen kell a problémát kezelni, és talán egy hosszabb, tartósabb kíséréssel lehet visszavezetni őket a reményteli útra.

– Figyelemmel kísérik az önöktől segítséget kérő emberek további sorsát?

É. G.: Természetesen, hiszen ez az egész támogatási rendszer csak akkor lehet eredményes, ha a mankók ott maradnak, és egy darabig még támogatják őket, így idővel megvan a remény, hogy az egyensúly helyreáll.

– Lelkileg hogyan tudják azt feldolgozni, hogy a társadalom perifériájára sodródott emberekkel foglalkozva folyamatosan találkoznak a szenvedés különböző formáival?

É. G.: A karitászmunkatársak számára rendszeresen szervezünk képzéseket különböző területeken, lelkigyakorlatokat, melyek során ezeket a problémákat megbeszéljük, átadjuk a tapasztalatainkat, megoldási javaslatokat vázolunk fel. Felvértezzük a munkatársainkat olyan útmutatásokkal, amelyek segítségével képesek lesznek feldolgozni azt a sok fájdalmat, szenvedést, amellyel szolgálatuk során találkoznak. Ez nagyon fontos, enélkül könnyen kiéghet vagy kimerülhet az ember, mert a sok probléma, nehézség megterheli nemcsak az elszenvedőt, hanem a segítőt is.

– Amikor úgy tűnik, kilátástalan helyzetbe kerül az ember, mennyire célszerű azzal vigasztalni, hogy a szegények és a sokat szenvedők Isten különleges kegyeltjei?

É. G.: A leghatásosabb gyógymód az, amikor a szenvedő lélek érzi, hogy a segítő valóban mellette áll. Vannak olyan helyzetek, amikor nem tudunk megoldást találni, nem tudunk igazán segíteni. Nem hagyjuk azonban magára a bajba jutott embert, és ez rendkívül fontos. Lehet, hogy még nagyon messze van attól, hogy kikecmeregjen a mélyből, de érzi, hogy nincs egyedül. Aztán, hogy ehhez milyen vallásos hátteret tud elfogadni vagy keresni, ez az egyén dolga. Nem is ezzel kezdjük a segítő munkát és vigasztalást, hogy „neked itt rossz, de majd odaát jó lesz”. Elképzelhető, hogy ez a szolgálat során majd előkerül, de nem ez a belépő.

– Olyan társadalomban élünk, amelyben a verseny, a siker az elsődleges, lemaradni, betegnek és szegénynek lenni pedig szinte szégyenteljes állapot. Ebben a haszonelvű világban mennyire van jelen a szolidaritás a hétköznapokban?

É. G.: A média, a sajtó valóban ezt sugallja, és sok minden mutat ebbe az irányba, de mindennapi munkám során örömmel tapasztalom, hogy az emberek többsége nem ilyen. Amikor valami nagy baj történik, és erre felhívjuk a figyelmet, akkor az emberek érzékenyen reagálnak. Megmozdulnak, és nem a haszonelvűség vezeti őket, hanem a segíteni akarás. Ez örömteli, és azt mutatja, hogy a segítőkészség ott van az ember lelke mélyén, még akkor is, ha sok mindennel elfedte ez a mostani, rengeteg ártalmas dolgot felszínre hozó áramlat. Az emberben meglévő jó azonban bármikor működésbe hozható, különösen katasztrófák, rendkívüli helyzetek esetén. Ezt akkor látjuk, amikor kérjük az embereket, hogy álljanak egy jó ügy mellé. Ilyenkor megmozdulnak a fiatalok, akik sok-sok áldozatot hoznak azért, hogy több órát, akár napot végigdolgozzanak, középkorú vagy idősebb emberek, akik adományokat adnak, vagy megmozdul egy hívő közösség, akik lelki hátteret is biztosítanak, és az imáikkal kísérik a munkánkat, ami legalább olyan fontos, mint az, hogy legyenek anyagi eszközeink, amelyekkel konkrétan is segíthetünk.

– A karitász, vagyis a szeretetszolgálat Jézus Krisztus példája nyomán az őskeresztények kora óta az egyház egyik legfontosabb tevékenysége. Jézus azt mondta, szegények mindenkor lesznek veletek. Hogyan kell ezt értelmeznünk napjainkban?

É. G.: Én ezt úgy értelmezem, hogy a keresztény ember – vagy szélesebb értelemben az egyház – csak akkor lehet hiteles, ha a tanítása mögött ott van ez a tevékenység. Ha meg tudja mutatni azt, hogy amit hirdet, amiben hisz, azért mit tud tenni, és mit tud tenni azokért, akik elesettek, rászorultak vagy bajba jutottak. Ez teszi hitelessé a keresztény embert, ez teszi hitelessé a mi küldetésünket, ha valóban tevékeny szeretetgyakorlatok vannak mögötte. Számos pápai megnyilatkozás szól erről, de már az egyházatyák is figyelmeztettek ennek fontosságára. Enélkül a kereszténység csak elméleti szintű tanítás, ami nehezen követhető. A hiteles karitatív tevékenységünkkel az egyházunkat is vonzóvá tudjuk tenni azok előtt, akik még távol állnak tőlünk, hiszen ezeket a cselekedeteket látván elgondolkoznak, hogy mi is motiválja ezeket az embereket, miért is teszik ezt, hiszen ebből nincs anyagi hasznuk, ez nem jó befektetés, ami pénzt fial. Marketingszemlélettel nézve minden karitatív tevékenység ráfizetés, de a lényeg éppen az, hogy mi nem a pénzért tesszük. Anyagi formában a mi tevékenységünk soha nem térül meg, olyan értelemben viszont igen, hogy látjuk, amikor az az ember, akin segítettünk, kiemelkedett a mélységből, újra képes az önálló életvitelre.

Z. R.: Az egyház kétezer éves történetében folyamatosan jelen van a szegénygondozás, ezt történelmi dokumentumok bizonyítják, már az őskeresztények életében is nagyon fontos volt a szegények, betegek segítése, ápolása. Később létrejöttek a szegénygondozó szerzetesrendek. Az egyház tele van olyan szentekkel, akiknek mindennapi tevékenységük volt a szeretet gyakorlása: például Árpád-házi Szent Erzsébet, Néri Szent Fülöp, Páli Szent Vince, Bosco Szent János, Kalkuttai Boldog Teréz. Mindenképpen megemlítendő a német Lorenz Werthmann, aki 1897-ben létrehozta a Karitászt, és ő alkotta meg a segélyszervezet világszerte ismert jelét, amely a szeretet lángját jelképezi. A „lángoló keresztként” is emlegetett jel körül a „Caritas” szó mellett Pál apostolnak a galatákhoz írt szavai álltak: „Tegyetek jót mindenkivel.” A Karitász létrejötte pontosan azon az elven alapult, amit Jézus adott útmutatásul: közösségünkben gyakoroljuk a szeretet parancsát. A 19. század végén alakult ki a Karitász ma élő gyakorlata is, hogy a plébániai közösségeken belül jöjjenek létre a csoportok. Egyébként ez már az őskeresztények korában is így volt. A híveknek először a plébánián belüli elesetteken kell segíteniük, innen kell kiterjeszteniük a szeretetszolgálatukat. Ha minden plébánia létrehozza a karitászcsoportját, akkor ezek hatalmas hálózatot alkotnak, és így nagyon sok rászorulót elérhet a segítség. 

– A beszélgetés elején szóba került XI. Piusz két szociális enciklikája. Az elmúlt nyolcvanöt évben is több ilyen jellegű pápai dokumentum jelent meg, legutóbb Ferenc pápa figyelmeztetett, hogy „Ez a gazdaság öl”. Ám a világ politikai, gazdasági és pénzügyi vezetői nem hallgatják meg ezeket az intelmeket, változatlanul egy végletekig igazságtalan világban élünk, amelyben egyre nagyobb a szakadék a gazdagok és a szegények között.

É. G.: Sajnos a kép valóban ezt mutatja, ennek ellenére nekünk ezt folyamatosan hangoztatnunk kell, rámutatnunk a világ javainak igazságtalan elosztására. A hatalmas különbségek miatt a társadalom teljesen szétszakad. A kevés gazdag mellett rengeteg a szegény, a nélkülöző ember, akiknek a mindennapi betevő falat előteremtése is gyakran megoldhatatlan feladatot jelent. Ferenc pápa előtt is olyan karitatív érzületű egyházfők voltak, mint XVI. Benedek vagy II. János Pál. Valamennyien szót emeltek ez ellen, ami nagyon fontos. Az egyháznak mindig kötelessége megmutatni, hogy mi a helyes irány, akkor is, ha csak kevesen mennek arra.

– A sokféle karitatív tevékenység mellett újabban a menekültekről is gondoskodnak. Velük kapcsolatban több egymással ellentétes vélemény hangzik el, például sokan félnek attól, hogy Európa a század végére muszlimmá válik. Feltételezem viszont, hogy karitatív megközelítésből más szempontok a lényegesek...

É. G.: Mi kizárólag az ember oldaláról közelítjük meg ezt a kérdést is, ez az egyetlen szempont vezérel bennünket minden tevékenységünkben. Mi azért vagyunk, hogy segítsünk a rászorulókon. Csupán egyetlen dolog számít, hogy be tudjuk-e kötözni annak az embernek a lábát, aki megsérült. Vagy annak, akinek nincsen váltóruhája, tudunk-e megfelelő ruhát szerezni, vagy sátrat annak, akinek nincs fedél a feje fölött. Ezek a kérdések, és ezekben igyekszünk helytállni.

– Mi a legtöbb, amit a Karitász megtehet a rászorulókért?

É. G.: Az, hogy emberszámba veszi és felebarátként kezeli őket. A mi küldetésünk eredménye nem csak abban mérhető – és nem is az az elsődleges –, hogy az illető, akinek segítettünk, anyagilag rendbe jött-e. Sokkal fontosabb az, hogy őt, aki mélypontra jutott, ebben az állapotában is valaki szerette, mellé állt, nem hagyta magára, törődött vele, felemelte. Hogy aztán ennek mi lesz az eredménye, számtalan összetevője van, ami nem is rajtunk múlik. Ám ha ezeket az apró gesztusokat megtettük, abból összeáll valami, amiből az az ember megérzi, hogy nincs magára hagyva. Nem írta le a társadalom, mert valaki megkérdezte tőle: „Hogy vagy?”, „Miben segíthetek neked?” Ez az alapja a dolognak. A másokon való segítség akkor válik szolgáló szeretetté, karitásszá, ha az evangéliumi lelkület mindig ott van benne. A mi munkánkban a másokra való odafigyelés a legfontosabb, az empátia, a lelki együttérzés a másik bajával. A többi pedig jön magától.

– Látva a világ állapotát, azt hiszem, hogy a Karitász tevékenységére mindig szükség lesz. Hogy élik ezt meg: örömként, szomorúságként vagy Istentől kapott küldetésként?

É. G.: Elsősorban küldetéstudatként, mert amit teszünk, az nem munka, hanem küldetés. Olyan lehetőség, amivel mi is gazdagodunk. Nagyon jó érzés az, ha egy emberen tudunk segíteni azáltal, hogy mellé állunk, biztatjuk, bátorítjuk, a nyomorából kiemeljük. Ez számunkra is gazdagodást jelent, örömforrást. És ha így nézzük, ebben a tevékenységben mindig van vonzóerő, olyan kifelé sugárzó erő, ami esetleg másokat is erre a feladatra hívhat, és megismerve ezeket az apró örömöket, amelyeket az elesetteken keresztül kapunk, őket is arra biztatja, hogy tegyék a jót.

Fotó: Thaler Tamás

Bodnár Dániel/Magyar Kurír