Az én szerzetesem: Dauner János SDB

Dauner János szalézi szerzetes éppen száz esztendővel ezelőtt, 1915 februárjában látta meg a napvilágot. A szaléziak nyergesújfalui algimnáziumában ragadta magával Don Bosco lelkülete, s egy életre elkötelezte magát a Jóisten és a fiatalok szolgálata mellett. 1936-ban tette le örökfogadalmát, majd 1942-ben szentelték pappá. Biológia és földrajz szakos tanárnak készült, illetve karnagyi képzésben is részesült. A rendek feloszlatása után nyilvánosan nem végezhetett papi munkát, ezért kántorként helyezkedett el Wekerle-telepen, ahol kórust alapított.

Amikor 1975-ben nyugdíjazták, Khirer Vilmos, a Központi Papnevelő Intézet vicerektora meghívta, hogy az Egyetemi templomban szolgáljon mint kisegítő lelkész és karnagy. Itt hat-hét hittanossal megalapította új kórusát, mely gyorsan bővült, s tíz év múlva már mintegy száz tagot számlált. Ha akadémiai végzettséggel nem is rendelkezett, a zene volt az a „mézesmadzag”, mellyel Istenhez édesgette az ifjúságot.

János atya „javíthatatlan” szalézi volt. Tiszteletre méltó volt ragaszkodása szerzetesi fogadalmához egy olyan időszakban, melyben a hatalom mindent megtett, hogy a szerzetesség írmagját is kiirtsa Magyarországon. A rendek feloszlatása után egyik aktív elöljárója a földalatti szalézi rendnek, novíciusmester és tartományfőnök-helyettes volt, majd amikor megnyílt a lehetőség az újraindulásra, bár már 75. életévén is túl volt, azonnal beköltözött a rend újpest-megyeri rendházába.

Mondják, Isten görbe vonalon is tud egyenesen írni. Ha nem oszlatják fel a szerzetesrendeket és hatvanévesen nem küldik el Wekerléről a nyugdíjas korú kántort, talán soha nem ismertem volna meg János bácsit, aki diákéveim meghatározó személyiségévé vált.

Még nem voltam tízéves, amikor testvéreimmel együtt János atya kórusának tagja lettem. Eleinte talán nagyobb vonzerőt jelentettek a kortársak, a barátok a kórusban, a próbák végén kiosztott frutti, de a közös programokon, a szentmiséken végzett énekes szolgálatok alatt, kirándulások, nyári táborok alkalmával egyre jobban megismertem „János bácsit”, aki mindig végtelen szeretettel fordult a gyermekek és a fiatalok felé. Az ország számos településére vitt el minket, hogy énekünkkel, zenei szolgálatunkkal együtt tegyünk tanúságot Krisztus szeretetéről. Kirándulni és táborozni jártunk vele, ahol a fociból, a kártyacsatákból vagy más játékokból ő sem maradhatott ki.

Végtelen szeretet, elfogadás és nyitottság, fiatalos lendület jellemezte. Lebilincselő volt az egyénisége, ami nemcsak a fiatalokat és a vájt fülű zenészeket ragadta meg: szüleink éppúgy ragaszkodtak hozzá, mint a kórus tagjai. Nem ismertem mást, aki annyi huncutsággal a szemében és annyi szeretettel tudta volna kibontani a lánykák haján a masnit, vagy húzott volna meg egy-egy copfot, mint János bácsi.

Amikor 2002 januárjában elhunyt, nagy űrt hagyott maga után, de mégis itt maradt: fényképét őrzöm az íróasztalomon, és a kórus tagjai minden próbán találkozhatnak portréjával a papnevelő intézet 10-es termében. Az általa ültetett mag szárba szökkent, az általa alapított közösség szebbnél szebb gyümölcsöket terem. Szelleme köztünk maradt, életéből, tanításából meríthetünk. János atya közbenjárónk lett, és kórusa tagjainak biztos égi pártfogója.

Művének sok titka lehet, de az talán nem is titok, miért virágzik ma is a Don Bosco Ének- és Zenekar. Az az Isten és egymás iránti szeretet és szolgálat tartja életben, amit János atya napról napra megélt előttünk. Hála legyen érte neki és a Jóistennek.

Rochlitz Bernadett