Az én szerzetesem: a lányom, Nobilis Anna CJ

Ez a kép sokat elmond Annáról. Köszönet az ügyes fotósnak, Fáth Péternek.

Emlékezetembe idézi az éppen 25 éve történt szerzetesi beöltözést. Negyven évi tiltás után akkor léphetett ki először az utcára apáca rendi habitusban. Az ünnepség után — a noviciátus megkezdése előtt — elmehettünk a családdal kis időre. Ahogyan elindultunk a Váci utcából az Erzsébet hídon át Budára, az emberek megörültek a mosolygó magyar apácának, nevetve mutatták egymásnak, ismeretlenek köszöntötték. Ez az öröm azt is jelezte, a világ vágyik ilyen beszédes jelre. Talán meg is láttak valamit az Istennek szentelt fiatalban.

Pár évvel ezelőtt a zugligeti rendházból naponta biciklizett be a Váci utcai iskolájukba. Akkor is örömmel jegyezték meg az úton: milyen jó látni ilyen modern, sportos, apácát. „Olyan, mint minden más ember!” Itt van velünk, közöttünk a világban.

Szerzetes, de nem ájtatos arccal a föld fölött lebeg, hanem vidáman tekeri a biciklijét.

Az öltözet valami kívülállást sejtet a világtól, a cselekvés a világhoz tartozást bizonyítja.

A habitusban diákjaival focizó vagy a cigánygyerekeket gondozó, a beteget, öregeket istápoló szerzetes Krisztus jele az emberek között!

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn,17,15)

Boldog édesanya vagyok.

Nobilis Dénesné