Az ölelés – A Cenacolo Közösség története

Kultúra – 2016. május 30., hétfő | 9:02

Magyarul is megjelent a reményvesztett, utat tévesztett fiatalokat befogadó közösség alapítója, Elvira anya könyve a Szent István Társulatnál.

Az Olaszországban alapított, mára az egész világon elterjedt Cenacolo Közösség létrehozója elmeséli rendkívüli élettörténetét: hivatását, a fiatalok érkezését, sajátos pedagógiájának kialakulását, a közösség alapértékeit és fejlődését.

Rita Agnese Petrozzi, akit sokan csak Elvira nővérként, Elvira anyaként vagy a „drogosok nővéreként” ismernek, 1937. január 21-én született az olaszországi Sora faluban, Lazio tartományban. A második világháború alatt családja Alessandriába költözik, a háború utáni nyomorúságos körülmények között pedig ő lesz egész családjának „szolgálója”. Tizenkilenc évesen belép a Keresztény Szeretet Nővéreinek kolostorába Borgaro Torinesében, ahol az Elvira nevet kapja. A hetvenes évek közepén erős késztetést érez arra, hogy életét a magukra hagyott, a család melegét nélkülöző fiataloknak szentelje.

Sokáig kell várnia, míg engedélyt kap rá. 1983. július 16-án az észak-olaszországi Saluzzóban megalapítja a Cenacolo Közösséget, amely nemcsak szociális vagy jótékonysági intézmény, hanem elsősorban a hit megélésének helye, ahol Isten irgalmasan átölelő szeretete révén valóságos újjászületések és feltámadások történnek.

Az évek folyamán csatlakoznak Elvira nővérhez fiatal önkéntesek, családok, olyan fiúk és lányok, akiket arra hív meg Isten, hogy életüket egészen a szeretetre szomjas, gyógyulásra szoruló fiatalok kísérésére szenteljék. Az első – egyházmegyei szintű – elismerést 1998 pünkösdjén kapta meg a közösség, a nemzetközivé válást követően pedig a Világiak Pápai Tanácsa a hívők nemzetközi magántársulásaként ismerte el. A Cenacolo Közösségnek jelenleg több mint hatvan testvérisége van, tizennyolc országban: ingyenesen fogadnak be sok ezer rászoruló, sok megpróbáltatást átélt fiatalt. Egy női szerzetescsalád is létrejött körükben: a Feltámadás Misszionárius Nővérei. A nyolcvanéves Elvira nővér a közösség saluzzói anyaházában él, az imádságnak, a fiatal nővérek képzésének és a testvériségek látogatásának szenteli napjait.

„Én csak egy szegény, egyszerű nő vagyok, akit az irgalmas Isten arra hívott, hogy hajoljak le a mai fiatalok sebeihez. Nincs sem tanultságom, sem műveltségem ahhoz, hogy mélyenszántó és nagy ívű beszédet tartsak, de nagy öröm tölt el, amiért igazán tanúsíthatom, hogy én vagyok az első, aki csodálkozik mindazon, ami a mai napig végbement – lépésről lépésre – közösségünk életében. Hogyan találhattam volna ki én egy ilyen történetet? Én vagyok az első, aki ámulva-bámulva nézem, és örülök, hogy élő részese lehetek. Minden anélkül történt, hogy én észrevettem volna, fejest ugrottam Isten irgalmasságába, nekigyürkőztem, hogy szeressek, szeressek, szeressek… és szolgáljak!” – vallja Elvira nővér.

(Szent István Társulat, 174 oldal, színes képmelléklettel; fordította: Tőzsér Endre)

Forrás és fotó: Gratuitas Szerzetesteológiai intézet

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria