Bakos Rafael OCD: Marton Marcell atya élete példa arra, hogyan nyílik meg az ember Isten irgalmára

– Marcell atya életútja nem nevezhető szokványosnak, hiszen gyermekkorának hitét fiatalemberként elvesztette, évekig élt a hittől távol, majd megtért, és ettől kezdve misztikus mélységeket megtapasztalva követte Krisztust, a legnehezebb időkben is.

– Marcell atya lelki fejlődését szinte élete végéig nyomon követhetjük, hiszen megkapta azt a kegyelmet, hogy megírhatta élettörténetét, legalábbis a Kármelbe lépéséig, Szépszeretet címmel, élete utolsó éveiben pedig naplójegyzeteiben számolt be lelki élete alakulásáról. Ez a kármelita rendben nem szokatlan, hiszen Avilai Nagy Szent Teréz és Lisieux-i Kis Szent Teréz is írtak önéletrajzot, illetve lelki feljegyzéseket a Szentlélektől ihletetten, a szentség fényében. Marcell atya szerzetesi elöljárójának engedelmeskedve 1950-ben írta meg élete első harmincnyolc évének a történetét, amelyből megtudhatjuk, hogy Istennel megélt első lelki tapasztalatai után mintegy tizenhat éven keresztül nem gyakorolta a hitét.

Önéletírásából egyértelműen kiderül, hogy gyermekkorában nem érzett magában hívást a papi-szerzetesi életre. Csak arra emlékszik vissza, hogy – a papokat utánozva – időnként misézgetett gyerekkorában. Középiskolásként a keszthelyi premontrei gimnáziumba került, de ott sem érte olyan hatás, amely egyértelműen a papság vagy a szerzetesség felé indította volna el. Keszthelyen a legmélyebb benyomást a Balaton és a természet szépsége gyakorolta rá. Tény, hogy egész életében különleges érzéke volt a szépség iránt, a „szépség szerelmese” volt, akárcsak Keresztes Szent János.

Lelki fejlődésére alapvető hatást gyakorolt aztán Nagyszombat, ahol a gimnázium felsőbb osztályait végezte. Már ekkor misztikus tapasztalatokban részesült. Ennek ellenére, amikor később felkerült Budapestre, „elveszítette” ezt a kegyelmet, s egy ideig nem volt ennek folytatása. Tizenhat éven keresztül nem járult szentségekhez. Megmosolyogtató, hogy amikor tanáremberként az egyik kolléganőjének udvarolt, a hölgy leginkább azért nem neki adta a kezét, mert Marcell atya akkoriban nem járt templomba.

Avilai Szent Teréz írja a Belső várkastélyban, hogy mennyire lényeges, hogy az emberek felismerjék az általuk kapott kegyelmeket, ellenkező esetben azok nem tudnak kellő választ és átalakulást, igazi lelki megújulást provokálni bennük. Marcell atya hosszú évekig élte a maga életét, egyetemistaként óriási lehetőségeket kapott: például beutazhatta Európa nagy részét. Magyar-latin-görög szakos tanárnak készült, ezen felül pedig németül, franciául és olaszul is tanult. Először Erdélyben lett tanár, majd Zalaegerszegen. Közben megjárta az első világháborút is. Önként jelentkezett, hogy elmegy a háborúba egy nála fiatalabb kollégája helyett, mivel ő már családos ember volt.

– Már ekkor megvolt tehát benne az áldozathozatalra való hajlandóság?

– Marcell atyára jellemző, hogy ennek az esetnek a kapcsán önéletrajzában nem áldozathozatalról ír, hanem az önmagától való menekülésről. Vagyis arról, hogy – mivel önmagával nem tudott még kellő mélységben szembesülni – szüksége volt arra, hogy a megszokott életrendjéből kilépjen, új tájakat lásson, kalandokat éljen át. Ilyen naiv módon gondolkodott kezdetben a háborúról, amelyből aztán, megtapasztalva annak borzalmait, hamar kigyógyult. A háborús tapasztalatairól is írt egy önéletrajzot Muzulmán Sírokon címmel, amely 1922-ben meg is jelent. Ebben katonakalandjait meséli el egyes szám harmadik személyben roppant érdekfeszítő módon, s még arról is lírai szépséggel és őszinteséggel vall, hogy miként lett szerelmes egy muzulmán lányba, amiért aztán utólag egyesek gyanakodva néztek rá szerzetesi körökben.

Marcell atya azonban megértette és megélte, hogy az ember megtérése hosszú évek érlelődésének, lelki fejlődésének az eredménye. Minden embernek időre van ehhez szüksége, egyeseknek pedig meglehetősen sok élettapasztalat tanulságára ahhoz, hogy képesek legyenek megnyílni a kegyelem működése előtt. A pillanatnyinak tűnő megtérések soha nem pillanatnyi rövidségűek, csak éppen egy adott momentumban válik láthatóvá és tudatosodik mindaz, amit a kegyelem titokzatos módon előkészít és elvégez az emberben, de aminek beteljesedéséhez az ember igenjére is szükség van.

Marcell atya esetében jól látható ez a folyamat: hogy a kegyelem lassan, fokozatosan miként veszi birtokba a lelkét, hogyan talál ott fogódzópontokat, hogyan világosítja meg, ami aztán lehetővé teszi majd az emberi válaszadást is a kellő pillanatban. Marcell atya mindezt részletesen leírja az önéletrajzában, amely azzal fejeződik be, hogy 38 éves korára megérlelődik benne a szerzetesi hivatás, és 1925-ben belép a Kármelbe. Ezután huszonöt évig élt kolostori körülmények között, majd megint csak a Jóisten gondviselésének különleges fordulata következett: 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatását követően ismét vissza kellett térnie a világba, és ez a „világba való visszaküldetés” egészen 1966-ig, haláláig tartott.

– Ez sem szokványos…

– Egyáltalán nem az. Még a szentek között sem gyakori, hogy valaki harmincnyolc évet töltsön el a világban, huszonöt évet kolostorban éljen, s aztán ismét a világban éljen tizenhat évet. Mégpedig teljesen kitaszított módon, hiszen Marcell atyának nem voltak olyan hozzátartozói, akikhez mehetett volna. Mindszenty József bíboros lelkiatyjaként senkire nem akart bajt hozni jelenlétével. Először egy volt diákja családja fogadta be Budán, de aztán elkövetkezett egy olyan esztendő, 1956, amikor – rendtársai tanúságtétele alapján – szinte hajléktalanként élt. A rendőrség hamis feljelentések alapján kereste, ő pedig nem akart senkire se bajt hozni, ezért parkokban aludt vagy a budai hegyekben, télen pedig a pályaudvarokon próbált „melegedni”. Végül életének utolsó nyolc évében itt, a Huba utcai kármelita templom és rendház hátsó udvarában élt egy korábban épült raktárhelyiségben, amit azért tákoltak, hogy ott tárolják a szerszámokat azok a munkások, akik az 1956-ban szétlőtt templomtorony helyreállítási munkálatait végezték.

– Hogyan alakult Marcell atya papi működése a szerzetesrendek 1950-es feloszlatását követően?

–Mivel Marcell atya több rendtársához hasonlóan hivatalosan nem szerepelt a papi keretben, 1950 után hivatalosan nem mutathatott be szentmisét. Ezért mindig a mellékoltárnál misézett – a Fájdalmas Szűzanya oltáránál, ahol most a sírja van –, a legkorábbi időpontban, reggel 6 órakor. Nem is prédikálhatott, viszont sokat gyóntatott, naponta órákon át, sőt néha az egész napját a gyóntatás töltötte ki. Így a papságát továbbra is gyakorolta, s nem is akárhogy: ahogyan írja, Krisztussal egyre mélyebb egységben élve.

– Honnan tudhatjuk, hogy Marcell atya miként élte meg bensőleg életének ezt az utolsó, rengeteg megpróbáltatással teli időszakát?

– Marcell atya 1953-ban kezdte el feljegyezni különféle kis füzetekbe, mások által eldobott határidőnaplókba a tapasztalatait, az Istentől neki juttatott kegyelmi ajándékokat. Ezek a naplójegyzetek legalább olyan fontosak, mint az önéletrajza, sőt, bizonyos szempontból talán nagyobb is a jelentőségük. Életének utolsó szakaszáról, annak belső vetületéről kapunk ugyanis hű képet általuk. Az utolsó naplóbejegyzései néhány héttel halála előtt, 1966 májusában keletkeztek. Ezek a naplójegyzetek persze olykor nagyon töredékesek, s nem mindig könnyen értelmezhetők: olykor oldalakon keresztül írt egy-egy élményéről, történésről, máskor viszont alig egy mondattal elintézte, hogy valamilyen misztikus kegyelmet élt át. Megint máskor csak az általa olvasott, s az őt megragadó cikkekből vagy könyvekből idéz hosszasan, olykor pedig hónapokon keresztül nem jegyzett fel semmit, mint például 1962-ben, amikor úgy tűnt, nem éli túl a műtétet, melyen átesett, s kórházban feküdt nyár elejétől ősz közepéig.

– Milyen volt a kapcsolata Istennel ebben a szenvedésekkel teli időszakban?

– A naplójegyzeteiből egyértelműen kiderül, hogy ekkor jutott el Istennel megélt kapcsolatának teljességére. Marcell atya boldoggá avatási folyamata során főként e naplójegyzetek alapján állapították meg a Szentek Ügyeinek Kongregációja teológusai, hogy Marcell atya misztikus életet élt. Több teológust mélyen megérintett az a naplójegyzet, amelyben arról vall, hogy a mindennapi élete körülményei között miként azonosul egyre mélyebben Jézussal, s mindezt Máriával egységben éli meg. Így fogalmaz: „Azonosulok Jézussal! Különösen zsolozsmában, szentmisében! És számtalanszor napközben és éjszaka! Azonosulok – a Fővel, az egész Krisztus-testtel –, de mindenekelőtt, először mindig a Szűzanyával, a Kis Szeplőtelennel.” Írásaiból úgy tűnik, hogy megélte a misztikus szívcsere kegyelmét is, de alig utal rá egy-két mondattal. De hát érthető: nem közlésre szánta a naplójegyzeteit, hanem belső késztetésből, s önmagának írt. Ráadásul még rejtegetnie is kellett feljegyzéseit, tudta ugyanis, hogy az őt befogadó atyák azonnal elégetnék, ha megtalálnák az írásokat.

– Miért?

– Azért, mert Marcell atya Mindszenty József gyóntatója volt, s bármilyen feljegyzés egy ilyen embertől rendkívül veszélyes lehetett azokra nézve is, akik őt befogadták. Marcell atya 1956 után is követte Mindszenty bíboros életútját, s a tanúságtételek szerint az amerikai nagykövetségre is bejárt hozzá. Hogy ezt hogyan és miként tudta megtenni, mind ez idáig pontosan nem tudjuk, mert még az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára sem tudott erre vonatkozó dokumentumokat átadni. Mindszenty bíborosnak az amerikai követségen töltött időszakáról az egykori állambiztonsági szervek „Prímás” fedőnéven vezettek ugyan egy négy kötetre rúgó dossziésorozatot, de eddigi tudomásunk szerint ez már a ’70-es években megsemmisítésre kerülhetett.

El lehet képzelni, hogy ha e megfigyelések megőrzése ennyire veszélyesnek minősült, egy Mindszenty bíborossal mély kapcsolatban álló személy bármiféle feljegyzései, naplójegyzetei mennyire veszélyesnek számíthattak. Ezért az isteni gondviselés egyik csodája, hogy Marcell atya tizenkilenc füzete megmenekülhetett. Mindez pedig egy Custodia nevű apáca közvetítésével történt, akire Marcell atya rábízta e feljegyzéseket. Ez a nővér, aki Marcell atyát élete utolsó időszakában rendszeresen ápolta és gondját viselte, mindenki elől féltve őrizte a jegyzeteket, és nem árulta el senkinek azt sem, hogy léteznek.

Ezekből a feljegyzésekből tudhatjuk meg azt is például, hogy Marcell atya miként élte meg az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit. Ekkor már csaknem 70 éves volt, sokféle betegség kínozta. Mégis együtt szenvedett a népével és hazájával. Tudta, hogy veszélyes bármit is leírnia, ami ezzel kapcsolatos, mégsem tudta elhallgatni a forradalom leverése miatti fájdalmát. „Egy börtön Magyarország” – írta. Majd a Szentatyát idézte: „Isten Káinhoz: Testvéred vére kiált az égbe!” Ő, aki annyiszor kockára tette életét az első világháború harcaiban hazájáért, hogyan lehetett volna közömbös azzal szemben, hogy a szovjet hadsereg népére támadt, s hogy a magyarok között is voltak olyanok, akik elárultak hazát, becsületet, igazságot?!

– Marcell atya naplójegyzetei azonban mindenekelőtt az ő Istennel megélt kapcsolatáról vallanak.

– Igen, a szentek írásaival foglalkozó római szakembereink egyöntetűen azt állítják, hogy Marcell atya naplófeljegyzései valóságos igazgyöngyei az Istennel való misztikus együttélésnek. Kármelita szerzetes volt ő, aki valamikor Isten hívására a kolostor magányába jött, majd pedig – ugyancsak Isten hívásának válaszolva – a világban élők sorsát osztotta meg, de immáron Jézussal azonosulva. Marcell atya naplójegyzeteiben elárulja, hogyan találkozott Jézussal az emberekben, olyanokban is, akik látszólag egyáltalán nem gondoltak Istenre. Például: a villamoson megpillantott egy alig felöltözött nőt, akin korábban minden bizonnyal megbotránkozott volna, később viszont úgy tudott rá tekinteni, mint Isten és a Szűzanya gyermekére, akit Isten bűnösként is szeret, s akiért Marcell atya imáját kívánja. Az élet minden helyzetében, a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is képes volt találkozni Istennel. Ahogy Teréz anya, aki a megfeszített Krisztust látta meg a Kalkutta utcáin haldokló elesett emberben... Marcell atya ugyanezt egy kommunista diktatúra fővárosának utcáin élte meg: felismerte a szenvedő Jézust a lelkileg, és olykor testileg is megnyomorított emberekben, s imádkozott, közbenjárt értük, s áldozat kívánt lenni értük.

1955-ben végzett ezüstmisés magán-lelkigyakorlatán a magyar papokért és szerzetesekért ajánlotta áldozatul életét, 1962-ben, amikor kórházba került, a „világrészek vadjaiért és elámítottjaiért” vállalta szenvedéseit, a halála előtti napokban pedig már azt vallotta, hogy kezében tartja mind az öt kontinenst. Ez annak az embernek a tanúságtétele, aki nem kénytelenségből, hanem szeretetből és szabadon mond igent a Keresztrefeszített hívására, és azonosul Vele, testében kiegészítve azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az egyháznak a javára (vö. Kol 1,24). Ő is ki volt feszítve, odakötözve az ágyhoz, alig kapott már levegőt, gégemetszést hajtottak végre rajta, különben még hamarabb megfulladt volna. Mindez azonban nem egy reménytelen embernek a szenvedése, hanem Krisztus igazi tanítványának magatartása, aki mindhalálig tudatosan vállalta a sorsát, mindent Isten kezéből fogadva, és mindenért hálát adva és állandóan azt imádkozva: „Sis benedictus! – Áldott légy!” Amikor 1966 májusában combnyaktöréssel bevitték a kórházba, akkor is azt mondta: ebből nagy jó fog történni! Nem azt remélte, hogy a Jóisten hamarosan meggyógyítja, hanem hogy szenvedései által, melyek által a Keresztrefeszítettel azonosul, még inkább közbenjárhat másokért.

– Marcell atya egészen rendkívüli életútja mit üzen napjaink keresztényei számára?

– Az irgalmasság évében vagyunk, és Marcell atya különleges módon volt Isten irgalmának a tanúja, ahogyan ezt a róla szóló, most megjelent könyv címe is jelzi. Életútja mindannyiunk számára érthetően bemutatja, hogyan nyílik meg az ember Isten irgalmára. Mindez ugyanis egyáltalán nem magától értetődő. Isten egészen ingyenesen szeret és halmoz el kegyelmeivel minket, de erre válaszolni és egészen eszerint élni egyáltalán nem könnyű. Fel kell ismernünk ehhez a mi emberi szeretetünk törékenységét, korlátait az Övéhez képest, s ezzel együtt azt is meg kell engednünk Istennek, hogy kinyilatkoztassa nekünk rászorultságunkat, sőt nyomorúságunkat is. Marcell atyának nagyon sok változáson kellett átmennie, amíg meg tudott nyílni erre: rengeteg hiábavaló próbálkozáson, önmagában, másokban és a világról és Istenről alkotott képzeteiben való csalódásokon. A hitetlenség kísértéseit és kétségeit is megélte olykor. S nemcsak megélte, hanem le is írta, meg is osztotta!

Önéletrajzi írásainak igazában nem ő maga a főszereplője, hanem Isten, s az a mód, ahogyan Isten megjelent és jelen volt az életében. Ezt a jelenlétet két szóval foglalta össze: Isten irgalma. Marcell atya élete és írásai Isten irgalmáról tanúskodnak tehát, s ezzel együtt a reményt hivatottak felébreszteni bennünk. Ez utóbbinak szintén nagy aktualitása van napjainkban. Korunk túltechnicizált világa csupa földi reményhez próbál kötni minket. Ennek a mai világnak a reménysége abban áll, hogy az ember egészen fantasztikus dolgokat képes létrehozni technológiailag, melyek azonban nem teszik őt emberibbé, nem adnak számára vigaszt a szenvedésben, mint ahogy arra is képtelenek, hogy az élet mélyebb kérdéseire, értelmére választ adjanak.

A fiatal Marton Boldizsárt (Marcell atya születési neve – a szerk.) is megtévesztették egy időre kora divatos ideológiái és tudományos eredményei. Önéletrajzában szó szerint leírja: „Ha valaki, én tudom: mit tesz Isten nélkül élni.” Ezért lett később oly sokak által keresett gyóntató, mert meg tudta érteni a kétségektől gyötrődő embereket, akik hozzá hasonlóan átélték a hit botrányának nehézségeit. És Marcell atya nemcsak a hit megélésével együtt járó nehézségeket értette meg, hanem a keresztény reményre okot adó tényt is hirdette: megtapasztalta és megosztotta azt a tényt, hogy Isten utánunk nyúl! Igen, Isten olyan, mint a jó pásztor, aki megkeresi az eltévedt bárányt, és vállára veszi; vagy a tékozló fiát is kitörő örömmel fogadó atya, aki nyakába borul visszatérő gyermekének. Lehetünk tehát a legnagyobb nyomorúságban, bűnben, nem vagyunk elveszve, ha engedjük, hogy Isten megmentsen minket, lehajoljon hozzánk, s így kinyilatkoztassa nekünk az Ő igazi arcát.

– Marcell atya Isten irgalmára való megnyílásában különleges szerepe volt Máriának is.

– Valóban. Márián ragyog fel legláthatóbb módon Isten irgalmának ereje. Amikor Marcell atya – hitének zarándokútján – rátalál Máriára, benne felismeri a legnagyobb szépséget, s általa megnyílik a legnagyobb szerelemre, amely minden más földi vonzalmat legyőzve szabaddá teszi őt Istenre. Ahogyan önéletrajzában írja: „Szerelmese lettem szépségének, egyedül az Ő szépségének, mert tudom, hogy az hiánytalan, az az Isten, Jézus, a Szentháromság szépségét tükrözi, adja, kínálja és elmerít benne. […] Ez az én életem igaz története.”

– Aki mélyebben szeretne megismerkedni Marcell atya lelki üzenetével, milyen forrásokat, módokat találhat?

– A YouTube-on és a Bonum TV kármelita adásain keresztül követhető az a katekézis, amely a lelki életről szól a Kármel nagy misztikusai, valamint Marcell atya tapasztalatának fényében.

Fotó: Fábián Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Magyar Kurír