Erdő Péter: Sorsközösségben vagyunk egymással

Március 6-án és 7-én, majdnem egy hónappal ezelőtt Varsóban tartottak konferenciát a közép-kelet-európai térség bíborosai és püspöki konferenciájának elnökei, ahol az októberi, a családdal foglalkozó rendkívüli szinódusra is készültek. Ezt a pápa személyesen rendelte el, mert a hírek szerint nagyon fontosnak tartja. Mire jutottak?

– Természetesen ilyenkor áttekintjük a saját társadalmainknak a helyzetét, a család, a házasság, az evangelizáció és a család viszonya, a hit és a család viszonya szempontjából. Csupa olyan kérdés, amely Közép-Kelet-Európában mindenütt nagyon aktuális. Természetesen az egyes országok között akár típusokat is fel lehet állítani, például abban a tekintetben, hogy a házasság intézménye mennyire stabil. Mondjuk egy válási statisztika alapján. Vagy fel lehet állítani különböző csoportokat a demográfiai helyzet alapján. Tehát hogy növekszik-e a lakosság száma, stagnál, csökken, mennyire öregedett el a lakosság egy-egy területen, milyenek a kivándorlási és bevándorlási mozgások

Úgy találjuk, hogy a magyar helyzet inkább hasonlít sok szempontból a poszt-szovjet, mint általában a közép-kelet-európai, mondjuk posztszocialista képhez. Tehát sokkal jobban elpusztultak a társadalomban bizonyos értékek, bizonyos életmechanizmusok. Mondok erre példát. Ugye nagyon magas például a válásoknak az aránya, és itt a polgári házasságról beszélünk egyelőre, de az egyházi házasságkötések aránya is alacsony. Nagyon magas a mindenfajta házasság nélkül, tehát polgári házasság nélkül is tartósan együtt élő pároknak az aránya. Ebben is van ugyan egy világtendencia, amely az intézményes valóság ellenében hat, úgyhogy az emberek valószínűleg sok helyen az intézményes formaságoktól igyekeznek menekülni vagy visszahúzódni. Ám ennek a mértéke nagyon nem egyforma.

Aztán fontos kérdés a népességnek az életkori megoszlásával kapcsolatos probléma is. Itt is azt látjuk, hogy a magyar társadalom rendkívül elöregedett, jobban, mint az egyébként aggódó szomszédos országok társadalma. A népességfogyás nálunk abszolút számokban is kifejeződik. Erre természetesen van példa a Baltikumban, Oroszországban vagy más posztszovjet területeken. Romániában is sajnálatos módon. De tudjuk, hogy mindenütt van ennek egy nagyon különös és egyéni háttere is. Magyarországon a kivándorlás eddig nem volt olyan magas, most növekszik valamelyest, viszont az úgynevezett természetes fogyás az átlagnál jóval magasabb.

Tehát valóban, a család erősítése terén sok a teendő. Bízunk abban, és ezt látjuk nyugati összehasonlításból is, hogy egy olyan családpolitika, amely lehetővé teszi az édesanyáknak, hogy viszonylag hamar, de ne teljes munkaidőben kapcsolódjanak be a munka világába, talán segít, ennek talán statisztikailag is megragadható eredménye van a gyerekvállalás tekintetében. Tehát ilyen kérdésekkel is szembenéztünk.

A katolikus egyház hogyan dolgoz ki javaslatokat? És azok a javaslatok, azok iránymutatók lesznek-e azokra az államokra, ahonnan a problémafelvetések érkeztek?

– Természetesen a szinódus címében is azt jelölte meg, hogy a család szerepe az evangelizációban, azaz nem pusztán demográfiai a célkitűzés, nem pusztán az egész társadalom életének az alakítása. Az lehet egy másodlagos, egy későbbi következménye az egyházi munkának. A társadalmi folyamatok is alakulnak, de hát ebben is nagyok a különbségek. Ahol a katolikusok vagy a keresztények egy kicsiny szórványt alkotnak csak, nyilván ott sokkal kisebb a hatása, mint ahol ma is a társadalom nagy többsége kapcsolódik az egyházhoz.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy már most megfigyelhető a családközösségek kialakulása. Ez ebben a közép-kelet-európai régióban egy nagyszerű folyamat, mert 1990-ig ezt nem nagyon volt szabad. Tehát hogy a plébániák körül a hívő meggyőződés alapján fiatal házaspárokból, középkorúakból, családokból közösségek jöjjenek létre, akik rendszeresen találkoznak, együtt imádkoznak, foglalkoznak a hitükkel, de a mindennapi életben is segítik egymást, sőt, magukra vállalnak olyan feladatokat is, ami az egész plébániának a küldetéséhez tartozik. Például foglalkoznak a házasságra készülőkkel, hogy aztán esküvő után legyen egy olyan baráti közösség, amibe be tudnak kapcsolódni, vagy foglalkoznak azzal, hogy miként töltik a kisgyerekes anyukák a szabadidejüket. Játszótereket, játszóházakat szerveznek, vagy foglalkoznak azzal, hogy egymást kölcsönösen segítik szociális problémákban is. Tehát azt hiszem, hogy ez a jelenség, hogy strukturáltabb közösséggé váltunk, és ennek éppen a család az egyik legnagyobb alapja, ez egy nagyon pozitív fejlemény.

Várható a katolikus egyháztól olyan iránymutatás, amely kiemeli ezeket a gyakorlatokat? Ha ezeket például jónak találja?

– Remélem, hogy erről külön is lesz majd szó a szinóduson. Remélem, hogy a szinódus után valamilyen apostoli buzdítás is keletkezik, de az is elképzelhető, hogy majd a másik, a 2015-ös szinódus után gondolja úgy a Szentatya, hogy egy komolyabb, nagyobb horderejű dokumentumot bocsát közre. Tehát nem biztos, hogy már a '14-es rendkívüli szinódus nyomán rögtön születik egy ilyen dokumentum.

Miért rendelt el Ferenc pápa 2014-ben rendkívüli szinódust? Ezt nagy jelentőségű ügyeknél szokták elrendelni, ha valami nagyon sürgető. Ezt nagyon sürgetőnek látja a pápa?

– A történelemben ez a harmadik eset, hogy ilyet elrendelnek, és ennek két oka van. Az egyik az, hogy sürgető legyen a téma, a másik az, hogy fontos legyen. A család, azt hiszem, mind a kettő, mert a család nagy válságban van, tehát gyorsak a társadalmi folyamatok, ugyanakkor az evangelizációban növekszik a szerepe. Tehát ezt a két dolgot valahogy egymással konfrontálni kell, és el kell mélyülnünk abban a kérdésben, hogy hogyan is működnek, akár a hívő családok, hogyan alakulnak házaspárok, mi a házasság társadalmi intézményének szerepe a mai világban? És itt azért nagyon érdekesek a különböző földrészekről érkező adatok. Azt hiszem, vannak globális tendenciák és vannak kisebb régiók, ahol sajátosságok mutatkoznak.
Mondok egy példát: nem lehet a válások arányáról vagy az újraházasodott elváltakról beszélni olyan régióban, ahol nem létezik polgári válás. Ugye, ilyenek is vannak a világon. Azonban a világtendencia kétségtelenül ez.

Változhat-e az egyház hozzáállása például az elváltakkal kapcsolatban vagy nem? Vagy ez korai kérdés.

– Azt hiszem, hogy az elváltakkal kapcsolatban az egyház hozzáállása nagyon is pozitív, tehát természetesen az egyház teljes jogú tagjainak tekintjük őket. Természetesen az egyházközségek életében nagyon sok feladatból is kivehetik a részüket. Külön lelkipásztori programok vannak a számukra, ugyanakkor a házasság szentsége, illetve a házasság fölbonthatatlanságának a hite és meggyőződése alapvető értékek az egyházban. Tehát egyszerre képviseljük a házasság és a család értékét és ugyanakkor azt a Szentatya által is gyakran emlegetett irgalmat vagy realizmust, ami a súlyos konfliktusokhoz, személyi helyzetekhez illik, tehát azokat lelkipásztori szeretettel kell megközelíteni, és ebben nyilván vannak még tartalékok. A szeretet találékony, fel kell fedezni, hogy hol tehetünk többet.

Április 27-én, nemsokára, kettős szentté avatás lesz Rómában. A hírek szerint a pápának ezzel üzenete is van. Mi lehet az üzenet? Találgatják már?

– II. János Pál pápa szentté avatása a világegyház lelkéből fakadó kívánság volt, amikor a temetés után a téren kiabálták, hogy santo subito, vagyis rögtön avassák szentté. Ez egy olyan hang volt, amire egyesek azt mondták, hogy vox populi vox dei. A nép szava Isten szava. Minthogyha egy különleges sugallat lett volna. Az tény, hogy II. János Pál pápa személyisége lenyűgözte az egész világot. Sokan még a nem hívő emberek közül is nagy tisztelettel és szeretettel emlékeznek rá. Tehát az ő személyes kisugárzása meggyőzte az embereket arról, hogy nemcsak jó pápa, nemcsak nagy egyéniség volt, ahogy rögtön elismerték a halála után, hanem szent ember volt. És azt a karizmát, amit ő képviselt, azt szeretnénk, ha elevenen működne az egyházban tovább. XXIII. János pápa esetében pedig: a második vatikáni zsinat az ő bátor kezdeményezése volt, amire sokan nagyon megrendülten emlékeznek.

Ma már az a generáció, aki azt átélte, az idősebbek közé tartozik, ugyanakkor azok a változások, amelyek a lelkipásztori és a szervezeti életben végbementek az egész egyházban azóta, azt mutatják, hogy itt valóban egy nagy, ha tetszik, történelmi folyamattal állunk szemben, amelyik folyamatot mi részben a Szentléleknek is tulajdonítjuk. Tehát nem pusztán emberi elképzelések megvalósulásáról van szó. Ezért hát méltán fedezzük fel XXIII. János pápában Isten emberét, akin keresztül a Szentlélek ösztönzései működtek az egyházban.

Nagy jelentőségű, szerethető egyház, valami ilyesmi lenne az üzenet, ha megpróbálom kívülről nézve megfogalmazni?

– Lehetséges. II. János Pál pápa szerethetőségét mutatja az, hogy meghódította a világ szívét. XXIII. János pápa idején a tömegtájékoztatás még valamivel szerényebb formában tudott csak beszámolni az eseményekről, de az biztos, hogy már akkor is sokan lelkesedtek érte a nem hívő emberek közül is, és úgy emlegették őt, hogy a jó pápa. Most leginkább magnófelvételekből ismerjük a beszédeit. Meghallgattam például azt a híres beszédét, amelyet a Szent Péter téren mondott el, és amelyben megígérte, hogy egyházmegyei zsinatot tart, megújítja az egyházi törvénykönyvet és egyetemes zsinatot hív össze. Ezt a hármat egyetlenegy beszédben hirdette meg.

Az első, ami a legföltűnőbb volt benne, hogy olyan erős olasz tájszólásban beszél, ahogyan ma a médián kicsiszolódott nyelvű olaszok már alig. Tehát nagyon népies, nagyon spontán módon nyilatkozott meg. A másik, hogy miközben mindezt elmondta, nem úgy beszélt, mint egy nagy koncepció képviselője, hanem azt mondta a jelenlevőknek, hogy menjenek haza, és cirógassák meg a gyerekeiket, mert valami nagyon szép dolog kezdődött. Tehát egy nagyon emberközeli, nagyon szeretetteljes megnyilatkozás volt az egész, és nagyon személyes. XXIII. János pápát személyesen nem ismerhettem. Emlékszem, édesapám kitette a fényképét az éjjeliszekrényére. Én magam pedig aztán iskolás koromban...a Jézus Szíve-templom előtt, ott a kapualjban volt egy néni, aki kisasztalról árult egyházi könyveket meg kegytárgyakat, tőle vásároltam egy szentkép formátumú pápa képet, és azt sokáig a Bibliámban tartottam XXIII. Jánosról. Engem is, egy gyerekkorban lévő embert is megérintett az, hogy ott valami nagyszerű dolog történik.

Fontos az, hogy a pápa népszerű legyen az egész világon, a nem hívők körében is?

– Nem mindig mindenki lehet népszerű. Most ünnepeltük virágvasárnapot. Jézus Krisztus népszerű volt? Hát igen is, meg nem is. Egyik nap hozsannát kiabáltak rá, másik nap azt, hogy feszítsd meg. Tehát a közvéleménynek, a gyorsan keletkező népszerűségnek megfelelhet egy ugyanolyan gyorsan keletkező elutasítás is. Nem feltétlenül csak az a jó, ami mindenki számára népszerű. Lehet olyan helyzet, amely valakinek tetszik, van, akinek, nem tetszik. Mégis biztos az, hogy mindenkihez szól Krisztus üzenete. Tehát az egyháznak is mindenkihez fordulnia kell. Hogyha ehhez először a szívét kell elfoglalni, akkor ez az út, ha erre mód nyílik.

Ferenc pápa népszerű, van, aki azt mondja, hogy szupersztár. A világlapok címoldalán szerepel, és mindenkinek van véleménye arról, hogy ő tulajdonképpen mit csinál, és az miért jó vagy miért nem jó. Belülről is szupersztár a pápa?

– Egyéniségére nézve alig hiszem. Őbenne nincs semmi teátrális, ő nem jópofáskodik. Még azt sem lehet mondani, hogy különösebben erőteljes lenne megnyilatkozásainak a hangneme vagy a módja, vagy akár fizikai gesztusai. Azt hiszem, hogy van benne egy nagyfokú személyes figyelem és szeretet az emberek iránt, és hogyha ezt szélesebb körök is megérzik vagy visszhangozzák, az nagyszerű dolog. Ez a szeretetteljes odafordulás az emberek felé, azt hiszem, ez az, ami szimpátiát kelt és ami sok mindenki számára érthető. Egy nagy, kidolgozott tanítást kevesen tudnak végigolvasni. Az enciklikája, ami megjelent, gyönyörű egyébként, de hát elég hosszú szöveg. Nem tudom, hogy a tisztelői és azok között, akik rajonganak érte, hányan olvasták végig? Érdemes, mert attól a tisztelet csak növekszik, csupa nagyszerű dolgot ír. A rövid műfajokban, a szívhez szóló, tömör megnyilatkozásokban csodálatosan erős ez a pápa. És akár a legmodernebb, az interneten működő műfajokban is azt hiszem, hogy igen otthonosan mozog, és az üzenete ilyen úton is jól közvetíthető.

Akárkit kérdeznénk meg az utcán, mindenkinek volna véleménye arról, hogy Ferenc pápa merre vezeti az egyházat éppen. Mit gondol, az emberek ezt el tudják találni, hogy merre vezeti?

– Azt hiszem, hogy ezt nehéz az utca emberének eltalálni, már csak azért is, mert ahhoz valamelyest ismerni kellene az egyháznak a realitását. Az egyházunk nagyon sokarcú. Én magam is itt, Budapesten rengeteg fölfedezést teszek. Minden hétvégén fölfedezéseket teszek, mert egyházlátogatást végzek a plébániákon, és olyan nagyszerű közösségekkel találkozom, olyan karitatív, kulturális, emberi helyzetekkel, hogy örül a szívem, és nem is tudtam róla, mert a nagy statisztikákból ez nem derült ki, meg esetleg a nagy médiában kevesebb szó esett róla. Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy tavaly decemberben a közmédia szólt a Katolikus Karitász munkájáról. Lehet, hogy érdemes lenne néha többet is beszélni ezekről a jelenségekről. Biztos, hogy a szociális szükséghelyzet, a szegénység, a betegség olyan fórumok, ahol az egyház megmutathatja a küldetését, és ahol azok is megértik, akik egyébként távol állnak a hittől.

Ferenc pápával kapcsolatban gyakran emlegetik a reform szót anélkül, hogy ennek a fogalmát pontosan definiálnák. A reform belülről, az egyház szemszögéből nézve miként értelmezhető?

– Az egyház örökké reformálandó. Ecclesia semper reformanda. Így tartotta ezt az ősi mondás. Sokan azt mondják, és helyesen, hogy a legmélyebb lelki értelme az, hogy Krisztushoz kell mindannyiunknak hasonlóvá válni, mert ő az eszményünk. És az egyházról azt valljuk, hogy Krisztus teste, Krisztus művét kell folytatni a világban, tehát hozzá kell mindig szorosan és mindig eleven módon kapcsolódni. Ez az igazi reform. Hogy ennek melyik történelmi korban, például egy kiterjedt intézményes életben, mik a következményei vagy mik a hatásai, arról sokféle elképzelés lehetséges, persze, és hát volt is mindig, a II. Vatikáni Zsinat után is. Nem maga a zsinat, hanem utána, hosszú éveken át születtek különböző apostoli rendelkezések, különböző instrukciók, amelyek például átalakították a liturgia nyelvét, amelyek például az egyházmegyékben különböző testületeket is létrehoztak, a kollektív felelősségvállalás és konzultáció szerveit, amelyek az egyes országokban a püspökök közös cselekvését is jobban segítik.

Szóval sok minden történt, akár a kontinentális szintű püspöki szervezetek létrehozása terén is. Ez mind egyfajta reform, egyfajta alakulás. Legutoljára nagy és átfogó reformot a római kúriában II. János Pál pápa hajtott végre az 1980-as évek végén. Azóta történtek még kisebb igazítások, ilyenek is mindig előfordulnak. Sokféle reform van. Például az egyházi törvénykönyvnek a reformja, így nevezték. 1917-ben kiadták a kánonjogi kódexet, amely az addigi teljes egyházi joganyagnak egy modern törvénykönyvbe foglalása volt. Tehát nem az volt a célja, legalábbis deklaráltan nem az volt a célja, hogy új fegyelmi struktúrákat teremtsen, hanem hogy a meglévőt kezelhetően és áttekinthetően foglalja össze, tehát kodifikált. Ehhez képest 1983-ban az volt a kihirdetett cél, hogy a II. Vatikáni Zsinat útmutatásai alapján, annak a szellemében átalakítsa az egyház fegyelmi életét, átdolgozva a korábbi törvénykönyvet. Tehát ez megtörtént. Megtörtént a keleti egyházak törvénykönyvének a kiadása is először a történelemben egységes egészként 1990-ben. Azóta is folyik a keleti katolikus egyházak liturgikus életének újjászületése különböző irányelvek mentén, amiket a Szentszék segítségével, de ezeknek az egyházaknak a bevonásával fogalmaznak meg.

Nagyon sok minden történik, számos teológiai esemény is, például a testvéregyházakkal folytatott párbeszédben. Beszélhetnénk az evangélikus egyházzal való közös nyilatkozatról a megigazulás tárgyában vagy a különböző keleti egyházakkal megfogalmazott közös nyilatkozatokról, állásfoglalásokról nagyon fontos hittani kérdésekben. Tehát sokféle síkja van ennek a reformnak, ha tetszik.

Ha egy idegennek kellene elmagyaráznia, hogy mit hozott Ferenc pápa első éve, hogy magyarázná el röviden?

– Sok örömet hozott, sok lelkesedést hozott. Sok embernek fölhívta a figyelmét arra, amit János Pál pápa olyan gyönyörűen mondott, hogy az egyház él, az egyház fiatal. Lehet, hogy a Szentatya, pláne II. János Pál élete utolsó éveiben nem volt fiatal, de az egyház fiatal.

Az egyház fiatalsága mit jelent? Mindig megújul? Mindig ugyanonnan kezdi?

– Az egyes ember életében mindig nulláról kezdi. Egyikünk sem születik kereszténynek, de embernek születünk és a lelkünk valamiképpen nyitott az örömhírre. Erre mondta az ősi katolikus mondás, hogy anima naturaliter christiana. A lélek természeténél fogva keresztény, nyitott erre a fajta dimenzióra, és azt hiszem, hogy az örömhírt minden kornak a maga nyelvén kell megfogalmazni, ahogy az egyes korok embere megérti. De az örömhír ugyanaz, nem kell mindig újat kitalálni, akkor az már nem lenne a keresztény hit. Számunkra egy történelmi esemény a létünk kiindulópontja. Tehát a názáreti Jézus, az ő kereszthalála és föltámadása, az az örömhír, amit nekünk tovább kell adni. Ebben nincs változás.

Húsvét előtt megint gyűjtést rendeztek a templomokban, és az előbb mondta, hogy többet kellene beszélnünk a karitászról. Ezt is karitász végzi. 165 tonna élelmiszer gyűlt össze?

– Igen.

Hová kerül?

– Most már 3-4 éve a püspöki kar mindig közzé tesz egy felhívást nagyböjt idején, hogy a hívő katolikusok vigyenek a templomba legalább egy kiló tartós élelmiszert. Miért nem pénzt gyűjtünk ilyenkor? Van az is ősszel, a Szent Erzsébet-napi gyűjtés. Azért, mert az emberek a kiló rizst vagy a liter étolajat azt konkrétan tudják, hogy ez biztosan olyannak a kezébe kerül, aki ezt fel fogja használni. Tehát van egy sajátos emberi dimenziója az adásnak. Másodszor: ezeket elsősorban ott, azon a plébánián osztjuk el, ahol a hívek összeadták. A plébániai karitászcsoportok olyan önkéntesekből állnak, akiknek az a feladata, hogy tanulmányozzák, hogy azon a területen, ott, a lakókörzetükben ki szorul rá az ilyesmire. És vannak, akik rászorulnak. Meg persze, közben találnak más szükséghelyzeteket is, olyat, aki ki tudja ugyan fizetni, de nincs, aki bevásároljon, vagy a betegség miatt van problémája, vagy magányos. De az élelmiszer- és a ruhasegélyeknek a címzettjeit is megtalálják, megismerik, velük kapcsolatba lépnek, és elosztják nekik.

Tehát ez egy nagyon erős közösségépítő tényező embertől emberig. Ezért részesítjük előnyben ezt a közvetlen tárgyi adakozást. Természetesen vannak olyan plébániák, ahol sokkal több jön össze, mint amennyi szükséget szenvedő van. Erre való az egyházmegyei karitászszervezet, amelyik átcsoportosítja, elszállítja, és bizony egy-két évvel ezelőtt voltak olyan plébániák is, még itt Budapesten is, ahol több volt az igény, több volt a rászoruló, mint ahánynak a helyi adakozóktól jutott volna. És egyszer még az is előfordult, hogy már a központi raktárból is kifogytak az adományok, úgyhogy nem mindenkinek jutott.

Most már mindenkinek jut?

– Azt hiszem, hogy az idén talán ezt úgy fogjuk tudni elosztani, hogy jusson.

Többet adakoznak a hívők? Ezért?

– Többet adtak, mint tavaly. Nem tudom, hogy miért adtak többet, az idén valamivel több jött össze.

Mit gondol, erősödött a szolidaritás? Nagyobb bajban érezzük magunkat? Megváltozott belülről a lelkünk vagy lelkük, hogy többet adnak?

– Szerintem egy kicsit a szolidaritás mintha javulna, és talán még annak is van hatása, nem vagyok szakembere a médiának, hogy azért a télen volt egy nagy kampány a karitász mellett. Tehát olyan emberek, akik a templomba nem nagyon mennek el, ők is fölfigyeltek rá. Hát van egy ilyen lehetőség? Szóval el tudom képzelni, hogy ez is valami hatással volt, vagy a hívő ember egyszerűen fölfedezte, hogy jé, amit ez a néni szokott kérni itt a templom közelében, ez tulajdonképpen akkor idetartozik? Akkor most én tehetek valamit?

Ez az akció húsvét előttre van időzítve? Minden évben?

– A nagyböjtben van mindig azért, mert a böjt időszaka bűnbánati idő. Tehát ahhoz, hogy Istennel, a Végtelennel, a Mindenhatóval a lelkünkben találkozzunk, ahhoz az kell, hogy megtisztuljunk. Az ember a Mindenhatóval való találkozás előtt kétféle érzéssel küszködik. Az egyik az elbűvölés, az, hogy milyen nagyszerű dolog lehet, a másik pedig a félelem, hogy hogyan közeledhetek én az emésztő tűzhöz anélkül, hogy megégnék, ahogy a Biblia is ezt sokszor kifejezi. Erre ősi időktől kezdve a bűnbánat az igazi megoldás, ez a válasz. Tehát bűnbánattal kell közelednem, ezért van az is, hogy a templomba, ha belépek, először a szenteltvíztartóba mártom a kezemet és keresztet vetek, mintegy a bűnbánat jeléül. A böjti időszakban a bűnbánat cselekedeteit végezzük. Az egyik a böjt, a másik az imádság, a harmadik pedig a segítő szeretet. Tehát ilyenkor a bűnbánati idő miatt a segítő szeretet cselekedetei különösen is aktuálisak.

Megpróbálnak eljutni ezzel a segítő szeretettel az ország teljes területére? Vagy látnak még fehér foltokat, ahol többre volna szükség?

– Ahol többre volna szükség, olyan mindig van, de a püspökkari felhívás minden egyházmegyéhez, minden egyházmegye minden plébániájára eljut. Magyarországon nincs olyan terület, ami ne tartozna valamelyik plébániához. Lehet azonban olyan település, kisebb települések, ahol nincs katolikus templom egyáltalán, ott tehát távolról kellene valamilyen kapcsolatot tartani. El tudom képzelni, hogy ott a helyi plébániai karitász mondjuk a szomszéd faluban már nem tud segíteni. És vannak problémái a mélyszegénységnek is, amelyek nem oldhatók meg egy kiló liszttel vagy egy kisebb élelmiszer-adománnyal.

És ezen a területen mit tud tenni a katolikus egyház? Hiszen nem szociális segítő, nem ennek a területnek a gyakorlati szakembere.

– Azért szociális intézményeink is vannak természetesen és szociális segítő hálózatok is vannak bizonyos egyházmegyék fönntartásában, néha állami támogatással is, ugyanakkor vannak olyan alapvető társadalmi problémák, amelyek megoldása nem tőlünk függ. Például a munkanélküliség vagy egy egész régiónak a leszakadása, az olyan nagymértékű probléma, hogy ott csak az érzékenységet tudjuk felkelteni. Mondok egy példát erre is: mi próbáltunk Brüsszelben is, az európai püspökök, közösen lobbizni azért, hogy a szlovákiai, magyarországi, romániai és bulgáriai régiókat, ahol nagyon magas a munkanélküliek aránya és ahol egyébként a roma népességnek egy jó része is lakik, ezeket a régiókat megtámogatni abban, hogy munkahelyek keletkezzenek. Így ugyanis az európai átlagbérnél jóval alacsonyabb, stabil fizetés mellett is lehetne biztosítani a lakosságnak a szülőföldjén a helyben maradását, a megélhetését. Remélem, hogy a görög, illetve a szlovák EU-elnökség idején is foglalkozni fog az unió ezekkel a kérdésekkel, és talán egy-két javaslatunkra nyitottsággal fog válaszolni, ahogyan a magyar elnökség idején a roma stratégia kérdésében bizonyos konkrét döntések is születtek. Tehát gondolom, hogy ezen a vonalon tovább kell menni, de itt az értékekre, az emberségre talán nagyobb figyelmet kell fordítani, mint az a gazdasági életben általában szokás.

A társegyházakkal, a környező országok egyházaival ebből a szempontból van együttműködés?

– Természetesen. Például abban a kérdésben, hogy vannak-e a régióban nomádok, tehát, hogy a Nyugat felé történő kivándorlásnak vannak-e olyan résztvevői, akik otthon nomád életmódot folytatnak, ez egy kulcskérdés, mert Nyugaton több országban így kezelték őket. És sikerült regionális összefogással bebizonyítani, hogy az egész régióban ez nem így van, nem ilyen életmódot élnek az emberek, azok sem, akik úgy döntenek, hogy most Nyugaton próbálnak szerencsét. Ezek azért is fontos kérdések, mert a probléma kezelését segítik. Tehát hogyha rossz lakáskörülmények között is, de egy adott régióban laknak az emberek, akkor a kérdés sokkal inkább munkahely-teremtési vagy a régió leszakadásával kapcsolatos kérdés, semmint pusztán a migrációnak vagy a nomádoknak a problémája.

Amikor húsvét környékén van alkalmunk beszélgetni, akkor mindig meg szoktam kérdezni, hogy ennek a húsvétnak most éppen van-e speciális üzenete a nagy általános üzeneten túl. Most van?

– Minden évben van. Minden évnek más az arculata. Azt hiszem, hogy az a kívánság, ami húsvétkor hívő emberek között újra meg újra elhangzik, hogy a feltámadt Krisztus örömét és békéjét kívánjuk, ma is nagyon aktuális. A föltámadás fénye megmutatja, hogy mi, emberek nagyon is sorsközösségben vagyunk egymással. Megmutatja azt, hogy Isten mindannyiunkat boldogságra és örök életre hív. Hát akkor talán próbáljuk meg az egymás közti földi problémáinkat egy kicsit szerényebben szemlélni, ne túldramatizálni, hanem egymásban ezt a méltóságot és ezt a hivatást fölfedezni. Azt hiszem, hogy ez a húsvét nagy üzenete.

Fogjunk egymással kezet? Tegyük félre a problémáinkat? Így kell érteni?

– Próbáljuk a problémáinkat megoldani, vagy legalább emberi módon kezelni, és fogjunk egymással kezet.

Nagyvárosi zarándokutat szentelt meg. Ez saját ötlet volt, vagy újdonság vagy máshol ennek vannak már példái? Mert a zarándokutat úgy képzeli az ember, hogy az valahol messze van és hosszú. Ez közel van és nem hosszú.

– Közel van és nem hosszú, de azért két és fél órát tart körülbelül, amíg a zarándokcsoport bejárja.

Akkor hosszú.

– Jó, a Szent Jakab-út zarándoklathoz képest, amit egy hónapon keresztül lehet járni, nyilván nem hosszú. Ellenben az az élmény, hogy úton vagyunk, hogy megyünk valami felé, hogy ennek az útnak állomásai vannak, az állomásokon megállunk, imádkozunk és gondolkozunk, és egy cél felé tartunk. Ez nagyon fontos. Amikor ma azt mondjuk, hogy az új evangelizációnak a mai ember nyelvén kell történnie, akkor nemcsak arra gondolunk, hogy audiovizuálisan, hogy rövid mondatokban, nem gyakran használva túl hosszú szövegeket, hanem például arra is, hogy a mozgáson keresztül is evangelizálhatunk. A mai emberek közül nagyon sok van, aki inkább vállal egy gyalogos zarándoklatot, minthogy elolvasson egy hosszú könyvet. És ennek a gyalogos zarándoklatnak nemcsak hangulati hatása van, hanem sokszor az életre hosszabb távon is kihat. Tehát igenis, az életrendezésnek, igenis az élet egyfajta elmélyítésének lehet az eszköze. És mi azt látjuk, hogy ez egyre inkább keresett dolog, tehát egyre több ember van, aki szívesen vesz részt ilyenen. És ez független attól is, hogy mennyire iskolázottak, sőt, még az életkortól is.

Ez lett volna a kérdésem, kapnak-e segítséget ahhoz, hogy a zarándoklatot helyesen csinálják, egyáltalán, lehet-e helyesen csinálni a zarándoklatot, vagy a zarándoklat az zarándoklat.

– Természetesen lehet helyesen, vallásos értelemben. Más az, amikor turisztika keretében látogat el az ember különböző helyekre. A zarándoklat az imádsággal kezdődik, ott eleve kérjük Isten segítségét az egész útra, kérjük, hogy hozzá közelebb jussunk ennek az útnak a során. A zarándoklat célpontjában pedig általában kegyhelyek vannak vagy olyan templomok, ahol őrzik az Oltáriszentséget, olyan kegykép vagy kegyszobor, amit különösen is tisztelnek, ahol az ember a saját legszemélyesebb kéréseit is megfogalmazhatja. És akkor kéri Isten segítségét, kéri a szentek közbenjárását, és nem véletlen, hogy ezeken a helyeken a falat sokszor kis márványtáblák borítják, és az van rájuk írva, hogy "hálából". Néha megmondják azt is, hogy miért: a gyerekem meggyógyulásáért, a szüleimért. Nagyon sok személyes kérdésben. Ez azt jelenti, hogy sokan átélik az imameghallgatás élményét, tehát hogy elmennek, keresik Isten akaratát, úgy érzik, hogy életüknek valamilyen nagy problémája Isten előtt is vállalható módon oldódhatna meg. És erre a megoldási kérdésre az események utána később, a zarándoklat után meghozzák a választ. Fölismerik benne Isten segítő szeretetét.

A városokban van az egyház tevékenységének fő célpontja? Emlékszem, évekkel ezelőtt beszélgettünk, nagy városi programokat csináltak, még plázákba is bementek, korábban szokatlan módon. Itt a központ?

– Az egyház útja az ember útja, ahogy János Pál pápa mondta, ahol az ember van. Ha az ember a nagyvárosban van, akkor a nagyvárosban. De, persze, másutt is emberek vannak, oda is szól a küldetésünk. Nem szorítkozhatunk csak a városokra. A városnak, persze nagyon sokféle új problémája van, a missziós módszertant is újra kell gondolnunk. Itt is vannak feladataink, akár a képzésben, papok és világi munkatársak képzésében egyaránt, hiszen változnak például a lakóterületek, új kerületrészek keletkeznek, átalakul egy kerületnek az összetétele, a funkciója, úgyhogy sok mindenre kell nekünk reagálni. És hát azt hiszem, hogy eléggé bátran és eléggé gyorsan kell reagálni ezekre.

És a világ változásaira hogyan tud az egyház reagálni, például a missziós módszertanban, amikor fölfedezi, hogy néhol sokkal rosszabb helyzetbe kerülnek katolikus közösségek? Máshol pedig virágzásnak indulnak.

– Van olyan hely, ahol a nagyon súlyos külső körülmények miatt fenyegeti az eltűnés a keresztény közösségeket, a Közel-Kelet bizonyos országaira gondolok, ahonnan menekülésszerű keresztény kivándorlás történt az utóbbi időben. Tehát nyilván, ahol az emberek nem látják az életüknek szinte semmilyen távlatát a szülőföldjükön, az egy rendkívül szomorú dolog, de ott óriási erők működnek, ott nekünk a módszertanunk sok mindenben állhat, de arra is föl kell készülni, hogy valaki mégis arra az elhatározásra jut, hogy ő másutt próbál meg élni, túlélni, másutt keresi a jövőjét. Ilyenkor az is fontos, hogy a kivándorlóknak a fogadó országban legyenek olyan központjai, ahol megmentik a kultúrájukat, megmentik a közösségi és a vallási életüket.

Például ez is egy feladat, de feladat az is, hogy tartsuk a lelket azokban, akik megmaradnak a szülőföldjükön, akik nem akarnak elmenekülni vagy elvándorolni. És vannak olyan területek, ahova rengetegen érkeznek a világ minden tájáról, akár csak munkát keresve is. És ezeket az embereket, köztük sok katolikus embert, szeretettel kell fogadni. Nekik rendkívül sok jogi, szociális problémájuk lehet, egyéni, egészségügyi, családegyesítési problémáik lehetnek. Lehetnek olyan problémáik, hogy a vallási életüket, a katolikus vallási életüket egész másképp szokták élni otthon, mint ahogyan ez a fogadó országban szokásos. Ebben a tekintetben nekünk bizonyos európai püspöki karokhoz képest kicsit más is a véleményünk itt Közép-Kelet-Európában, mert hát bizony, egyes nyugati országokban azt mondják, hogy alkalmazkodjanak a fogadó ország szokásaihoz, és integrálódjanak be azonnal a helyi plébániai közösségbe, ne alkossanak külön közösségeket. És ezt például afrikai püspökök is sokszor nehezményezik.

Valóban úgy van, hogy a saját kultúrájukat, a saját szokásaikat valahol fontos, hogy megjelenítsék, mert akkor nem érzik magukat egyedül. Tehát erősíti őket az egyéni egzisztenciájukban is. És hát a magyaroknak, de más kelet-európai népeknek is, Amerika-szerte, meg a nyugati világban másutt is megvannak a saját egyházközségei vagy legalább olyan missziós közösségei, ahol akár külön pap áll a rendelkezésükre, akár anyanyelvi prédikációval, szentmisével, közös programokkal, és az a tapasztalatunk, hogy ezek a közösségek 100-150 évig tudnak élni. Ezt látjuk az amerikai kivándorlásokból. Akkor is, hogyha esetleg a második vagy a harmadik nemzedék már nem beszéli jól a nyelvet, de a gyökereit érzi, a közösséget, azt a bizonyos közösséget megbecsüli. Azt látjuk például Amerikában, hogy fiatalok nem tudnak már magyarul, de kezdik fölfedezni azt, hogy ők egy magyar közösségnek a tagjai, és mondjuk nyári vakációban eljönnek megnézni Magyarországot. És büszkék lesznek, hogy ilyen szép, ilyen kultúrhelyről származnak. Elkezdenek foglalkozni a történelemmel, és attól kezdve sokkal aktívabbak a kinti magyar közösségben is. Tehát úgy tűnik, hogy az ember méltósága, az embernek a személyes, jó közérzete, meg talán az életminősége is függ attól, hogy értékeket hordozó közösség tagjának tudja magát. És ebben az egyház is tud segíteni, nekünk is figyelembe kell venni az embernek ezt az alapvető igényét, ugyanakkor, persze azt is, hogy mindannyian összetartozunk, tehát nem lehet, mondjuk egy olyan fajta etnikai szeparatizmust művelni, amelyik a másik etnikumnak a képviselőivel egyházon belül szóba sem áll. Ez teljesen elfogadhatatlan lenne.

Ön is ott volt a náci megszállás 70. évfordulóján rendezett megemlékezésen a zsinagóga előtt március 19-én, és azt mondta, hogy a megemlékezés össztársadalmi kérdés. Hogyan lehet ebből olyan történetet kikerekíteni, amit nyugodt szívvel elmesélhet az áldozat, és az is, aki annak idején elfordította a fejét. Közös történet.

– Én azt hiszem, hogy egyrészt van a történelem, van a múlt, van az eseménysor, ami lejátszódott a maga objektív valóságában, és van az emlékezet, ami lehet egyéni, lehet családi vagy kisebb közösségekben hordozott emlékezet, és lehet a nagy nyilvánosság, a társadalom egészének szintjén jelentkező emlékezet. Illúzió lenne azt gondolni, hogy mi valamilyen tudatos program mentén a múltat egyfajta narratívával helyettesíteni tudjuk. Azt nem lehet, nem szabad. Talán abban is tévednénk, ha azt hinnénk, hogy egyfajta történelmi elbeszélés vagy elbeszélés-együttes kimeríti a múlt helyzeteinek a teljes gazdagságát. Nyilván nem, mert a dolog magában az olyan gazdag és olyan bonyolult, hogy egyetlen történeti elbeszélés se tudja teljesen felölelni.

És mégis, nyilván a sokféle oldalról nézett történelem, ha nagyon sok oldalról nézzük, ha körbejárjuk, akkor talán gazdagabban, igazabbul is kibontakozik. Ilyen szempontból azoknak, akik a múlt nagy öröksége körül különböző oldalakon állnak, beszélniük kell egymással. Meg kell osztani az emlékezeteket és a tapasztalatokat, és le kell vonni a tanulságokat is. Úgy látom, hogy Nyugat-Európában nagyon sok értékes előzménye van már egy ilyen folyamatnak, a történelmi múlt feldolgozásának pont a holokauszt vagy a II. világháború története esetében eléggé érett, eléggé átszenvedett társadalmi tapasztalata van. Mi ebben valószínűleg néhány évtizedes késésben vagyunk. Vannak olyan konkrét teendők, amelyek talán elérhető feladatokhoz is igazodnak. És ugyanakkor van az élet helyzeteinek a nagyon sokféle és nagyon sokarcú gazdagsága. Mindig nyitottnak is kell lenni, hogy a saját magunk vagy a saját közösségünk történeti emlékezetén túl más emlékeket, más tényeket is beengedjünk a tudatunkba. A szörnyűségeket soha nem szabad szépíteni vagy tagadni.

Ön személy szerint bizakodó abban, hogy ez előbb-utóbb megtörténik Magyarországgal is?

– Abban bízom, hogy ez előbb-utóbb javulhat, ehhez, persze szándék is kell és felelősen is kell a múlthoz viszonyulni, de bízom abban, hogy ez javul.

2014 elején a jövőt bizakodóbban látja, mint 2013 elején látta?

– Talán igen. A közvélemény biztosan bizakodóbbnak látja, mert a gazdasági adatok mintha kedvezőbbek volnának. Persze az emberi élet nemcsak gazdasági adatokon múlik. A találkozásaim, a személyes beszélgetéseim alapján úgy érzem, hogy sokan itt az országban egy kicsit bizakodóbban látják a jövőjüket vagy a jelenüket. Talán abban is történhet változás, hogy erről hogyan beszélünk, hogyan gondolkodunk közösen. Tehát itt is vannak lehetőségek, és én bízom abban, hogy ez javul.

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír