Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja

Kultúra – 2015. november 22., vasárnap | 15:01

Az idei esztendőben világszerte megemlékeztek az örmény népirtás századik évfordulójáról. Az első világháború idején, 1915 márciusában az Oszmán Birodalom ifjútörök kormánya elrendelte több százezer örmény alattvaló deportálását, majd lemészárlását.

Mértéktartó becslések szerint is 600 ezer és egymillió közé tehető azok száma, akiket megöltek, illetve akik az erőltetett menetbe pusztultak bele. A prágai születésű, zsidó származású osztrák író, Franz Werfel (1880–1945) 1932 júliusa és 1933 márciusa között írta A Musza Dagh negyven napja című regényét.

A Musza Dagh – Mózes hegye – az anatóliai tengerparton emelkedő hegység, melynek tetejét egy három és fél kilométer széles fennsík, a Damladzsik alkotja. Ide vonul vissza hét örmény falu népe, ötezer ember, hogy szembeszálljon a törökök terrorjával. A vállalkozás vezetője a harmincöt éves Gabriel Bagradjan, a tizenkét éves kora óta Párizsban élő, dúsgazdag örmény családból származó archeológus, művészettörténész és filozófus.

Bagradjan török alattvaló, de kezdetben úgy érzi, sem a törökökhöz, sem vér szerinti népéhez nincs semmi köze. Felesége, Juliette francia, és az ő hatására Gabriel „most franciább, mint valaha”. Képtelen azonban teljesen elszakadni gyökereitől, egyetlen gyermekük, a tizenegyéves Sztyepan mellé örmény tanítót fogad, tanulmányait pedig örmény folyóiratokban jelenteti meg. Gabriel a családjával együtt a Gondviselés kifürkészhetetlen akaratából kerül vissza a világháború elején gyermekkora helyszínére, a Musza Dagh lábánál fekvő faluba, Jonghunolukba. Felismeri ebben Isten szándékát, s amikor tudomást szerez róla, hogy a törökök milyen szörnyűséget terveznek az örmények ellen, felébred benne a sokat szenvedett népe iránti felelősségtudat, és lelkileg azonosul velük. Rádöbben: „Te magad vagy az üldözött.” Ettől kezdve Gabriel Bagradjan sorsa összefonódik népének sorsával. Így fogalmazza ezt meg: „Isten idevezérelt a nyugati nagyvárosokból nagyapám régi házába… és most már nem vagyok félig idegen vagy vendég közöttetek. Mert rám is ugyanaz a sors vár, mint rátok. Veletek élek, halok…”

Werfel könyvében nem elsősorban a vérengzés naturális ábrázolására helyezi a hangsúlyt, hanem a lélekben lejátszódó folyamatok bemutatására. A választóvonal nem a törökök és az örmények között van – hiszen a török csendőr, Ali Nazif az, aki vállalva, hogy hazaárulásért felakaszthatják, értesíti Bagradjant, hogy az örmények deportálása és kiirtása eldöntött tény –, hanem a hatalom képviselői és a nekik kiszolgáltatott személyek között. A deportálások fő szervezője és végrehajtója a két pasa, Talát és Enver, valamint a néven nem nevezett kormányzó, akik számára az örmények csupán elpusztítandó alattvalók, nem pedig érző emberi lelkek. Rémséges tetteik mozgatórugója a nekik alávetett népcsoport iránti mérhetetlen gyűlölet.

A Mózes hegyére Gabriel Bagradjan és az örmény ortodox pap, Ter Hajgazun vezetésével felvonult népről eszünkbe juthat a zsidók Egyiptomból történt kivonulása. Minitársadalmat hoznak létre, eleinte az élet a pusztulás árnyékában is szervezetten zajlik, a gyerekek iskolába járnak, a felnőttek gazdálkodnak, kézműveskednek, gondoskodnak az élelemről. Többször is visszaverik a törökök támadásait, de az idő múlásával, ahogy fogy az élelmük, és nem látszik semmi remény a szabadulásra, felbomlik a rend, végső kétségbeesésükben az üldözöttek egymás ellen acsarkodnak, legfőképpen jótevőjük, Bagradjan ellen. A szolidaritás érzését felváltja a gyűlölködés. A velük jóindulatú, ugyancsak török Berek aga az Istentől eltávolodás lelket súlyosan romboló következményére mutat rá: „Nem egy egész nép kiirtása a legiszonyatosabb gonosztett, hanem az, ha egy nép lelkéből kiirtják azt a tudatot, hogy ők Isten gyermekei.” Szintén ő mondja ki: minden háborúskodás oka az, hogy „az ember mint Isten arcátlan majmolója, mint a gépek teremtője, az ateizmus markába kerül. Ez az igazi oka ennek a háborúnak, amelybe a nyugatiak belerántottak bennünket.” Gabriel pedig hozzáteszi: „És megfertőzték Törökországot a legveszedelmesebb járvánnyal, a népek közötti gyűlölködéssel.”

A főhős Gabriel Bagradjan – nem véletlenül azonos a neve a Máriával Jézus születését közlő arkangyallal, ahogyan Ter Hajgazun is utal erre, Isten elküldte hozzájuk követét, hogy megvédje őket a törököktől – mellett kiemelkedő szerepe van a történetben a német protestáns lelkésznek, Johannes Lepsiusnak, aki megpróbál közbenjárni a német titkos tanácsosnál az örményekért. A diplomata azonban nagyhatalmi érdekekre hivatkozik – a németek és a törökök szövetségesek voltak az I. világháborúban –, de Lepsius vallja: „Mi, keresztények, Isten kegyelmétől és az evangélium iránti engedelmességtől függünk. Én elvetek minden más szempontot… Jézus Krisztus örök példát adott nekünk arra, hogy az istenember csak azért ölti magára az ember porhüvelyét, hogy fölébe kerekedjék. Ezért csak Krisztus igazi szolgáinak kellene uralkodniuk a földön, mert ők földi feltételeik fölébe kerekedtek.” Az egyetemes, mindenkire kiterjedő irgalom és a részérdekeket előtérbe helyező, ennek jegyében a legborzalmasabb szörnyűségeket is vállaló, azok fölött szemet hunyó pragmatikus álláspont áll egymással szemben, s nincs közöttük átjárás. 

Az ártatlan krisztusi életáldozatot jelképezi a könyvben Gabriel Bagradjan fia, Szytepan, akit brutális kegyetlenséggel, harminckét késszúrással ölnek meg a törökök. A „prófétafejű”, vak, de lélekben tisztán látó koldus megérzi ezt, s kimondja: „A Bárány vére a házunk elé folyt.”

A Musza Daghra felmenekült, lelkileg és szellemileg szétesett, fizikailag utolsó erőtartalékait élő örményeket végül egy francia hadihajó szabadítja ki. Gabriel Bagradjan, miközben megmenti a hét falu népét, elveszti a megpróbáltatások és házastársi hűtlensége miatt megbomlott elméjű feleségét és egyetlen gyermekét. Halála előtt néhány perccel mégis hatalmas nyugalom szállja meg, teljes mértékben rábízva magát Isten kegyelmére: „Most már nem csak a szabadság és az örömteljes megnyugvás járja át. Nem, teljesen új érzés rohanja meg. Természetfeletti összefüggés ujjongó tudata, a szellemi sugara: Isten irányítja az életemet, s ezért biztonságban vagyok.”

Bagradjan abban a tudatban hal meg, hogy maradéktalanul teljesítette Istentől kapott küldetését, és Szent Pállal együtt elmondhatja: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró…”. (2Tim 4,8) 

Franz Werfel monumentális regénye arra figyelmeztet bennünket, hogy a Krisztust elvető, vagy Őt csak szavakban hirdető világban bele van kódolva mindaz a szörnyűség, ami száz évvel ezelőtt az örményekkel történt. Ahogyan ezt a 20. század borzalmai – Auschwitz, Gulag, Ruanda, Srebrenica –, napjainkban pedig az Iszlám Állam irgalmat nem ismerő vérengzései is bizonyították-bizonyítják. Az anyagi és hatalmi érdekeket, nacionalista, etnikai szempontokat mindenek fölé helyező világ ugyanis süket mindarra, amit a fent említett Berek pasa fogalmazott meg: „Amikor Enver kardja az örményekre sújtott, magát Allahot érte. Mert az örmények lelkében is él Allah, mint minden emberben… Aki pedig megöli egy teremtmény méltóságát, az magát a Teremtőt öli meg. Ez istengyilkosság, az a bűn, amely az idők végezetéig sem bocsáttatik meg.”

(Partvonal Könyvkiadó, 2015.) 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria