Interjú Kovácsovics László kézilabdaedzővel

- Boldog vagy?

- Igen. Azt csinálom nap mint nap, amit szeretek. Kell ennél több?

- Mitől lesz boldog az ember?

- Attól, hogyha reggel felébred, nem rándul görcsbe a gyomra attól, ha eszébe jut, hogy hova kell mennie, szeretettel végzi a munkáját, és amikor este kellemesen elfáradva hazamegy, akkor otthon is a boldogság várja. Az életemnek talán ez a része is alakulgat már... A munkával kapcsolatosan már régóta teljes embernek érzem magam, a magánszféra pedig lassan helyreáll, azt hiszem.

- Szeretnél családot?

- Igen, pontosan erről van szó. Ahogy most áll a helyzet, ötvenévesen arra ébredek majd, hogy van kétszáz gyerekem, mindegyiket nagyon szeretem, de egyik sem az enyém. Mostanában kezdtem ilyeneken gondolkodni, eddig eszembe se jutott.

- Hogyan sikerült a Balázs-Kupa az Apor-iskola csapatának?

- Négy korosztályban indultunk, valamelyik korosztályba két csapattal is beneveztünk, ebből hármat megnyertünk. Nagyon izgalmas mérkőzéseket játszottunk, az egyik döntőt egy góllal sikerült megnyernünk. Azért is nagy szó ez, mert az ellenfelek általában nem iskolai csapatok, hanem kézilabda egyesületek voltak.

- A győzelem a fontos?

- Ez az örök kérdés. Szerencsés helyzetben vagyok, mert az Apor-iskolában nagy a merítési lehetőség, és valahogy mindig kiválasztódik, összecsiszolódik egy jó csapat.

- Szelektál maga a társaság?

- Ez nem jellemző. Le a kalappal a gyerekek előtt ilyen szempontból, mert megfigyeltem már sokszor, hogy nem a legügyesebb a legnépszerűbb. Nincs összefüggésben az, hogy valaki a csapatban húzó egyéniség azzal, hogy jól kézilabdázik. A gyerekek nagyon elfogadók tudnak lenni, ha az ember sokat és sok mindenről beszélget velük. Én szeretek mindig mindenkit pályára küldeni a mérkőzések alatt. Amikor a szerényebb képességű csapattagok pályára kerülnek, szinte megkönnyezem, amikor látom, hogy a mellette küzdő öt ember addig dolgozik, míg meg nem löveti az emberke gólját, és amikor ez sikerül, akkor a tizenöt játékos egy emberként örül. Nem akartam hinni a szememnek, amikor ezt először tapasztaltam, és azóta is csak csodálkozom azon, hogy alapvetően milyen jók tudnak lenni egymással a gyerekek. De ez azért van, mert nekik is jó érzés a társuk boldogságát látni.

- Szóval nem a győzelem a fontos.

- Van remény arra, hogy nem. Jó kis közösségek alakulnak a szemem előtt. Nálam sem az a legjobb, aki a legtöbbet lövi, hanem az, aki betartja a szabályokat. Nem azt dicsérem, aki gólt lő, hanem azt, aki gólhoz juttat valakit. Belőni egy ziccert: nem nagy kunszt. Eljutni odáig: az már valami. Sokszor többet számít az akarat, a koncentráció és a közös játék megélése.

- Már nem is a kézilabdáról beszélünk.

- Nem, mert az tényleg másodlagos. Legalábbis nekem. Számomra lényegesebb, hogy ez a csapat együtt legyen, közösség legyen. Hogy a buliban majd a kicsit megvédje a nagyobb társa, és hogy ha majd felnőttként költözködnie kell, szólhasson az egykori csapattársnak, hogy segítségre van szüksége. Ez a fontos.

- Ma is aktív játékos vagy. A tanítás változtatott a játékstílusodon? Régebben nagyon „bevállalós” voltál.

- Most is az vagyok, de már rájöttem, hogy többet érek ésszel, mint erővel. Hétévesen kezdtem játszani Konkoly Csabánál, aztán az Aporban Vass Sándor lett az edzőnk. A szüleim nem akarták engedni, hogy profi csapatban játsszak, 16 éves koromban mindent ígért az ETO, ha elmegyek NB1-be, szerződést ajánlottak, de a szüleim nem járultak hozzá. Érettségi előtt teljes kézilabda-eltiltás alatt voltam. Meccsekre is úgy mentem, hogy a csapattársak vitték haza mosatni a cuccaimat, hogy apuék ne tudjanak róla, hogy játszottam. Főiskola után Balassagyarmatra igazoltam NB1/B-be, két év után jöttem haza az ETO SZESE-be és most a TATAI AC játékosa vagyok. Már talán a szüleim is belátják, hogy a sporttal is lehet valamit kezdeni. Pedig azt mondták, hogy jó, mehetsz tesire, de válassz mellé egy normális szakot. Így matek szakos tanár is lettem, bár nem tanítom. Végül mindenhova a kézilabda lett a belépőm.

- Valamikor tizedikes korodban írtál egy fogalmazást. Az volt a feladat,  képzeld el, milyen iskolát szeretnél. Olyat, mint régen volt, amiben nem a teljesítmény a fontos, hanem az együtt töltött idő minősége - írtad. Beszélgetések, viták, közös tevékenységek. Tüzet gyújtunk a kályhában, és úgy beszélgetünk… Emlékszel rá?

- Hát... akkor az alapelvek azóta sem változtak, csak a tűzgyújtás marad el. Ez nem lenne szerencsés a tornateremben. A közös busz utak, amiken végig énekel a csapat Szlovákiától hazáig, az edzések hangulata, a nyári táborok, ami eredetileg húsz emberrel indult, most meg már három turnussal kell számolni, mind hozzájárulnak ehhez a „minőséghez”. Azt mondom, hogy legyen izzadságszagú, de mosolygós minden találkozás. Ha viccelődünk, észre sem veszik, hogy keményen dolgoznak. Csak másnap, amikor fel kell menni a lépcsőn!

Csizmadia Gertrúd: A szerző egykor Kovácsovics László osztályfőnöke volt.

Fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír