Isten nélkül nem lennék itt: Krisztus mai kálváriája Sierra Leonéban

Megszentelt élet – 2014. október 25., szombat | 14:42

Sierra Leone egyike annak a három nyugat-afrikai országnak, ahol az ebolajárvány a legsúlyosabban tombol. Lothar Wagner német szalézi testvér a fővárosban, Freetownban szolgál misszionáriusként, igazgatója a Don Bosco Fambul szervezetnek. A Politico magazinnak adott interjúját a Szaléziak.hu közli.

– Lothar testvér, hogyan jellemezné a jelenlegi helyzetet Sierra Leonéban?

– Bosszantó, ami a nemzetközi politikai támogatást illeti. Ki tudtuk volna kerülni ezt a megpróbáltatást, ha a nyugati világ korán és megfelelően reagál. Eddig egyedül Kínából és Kubából jöttek orvosok és járványügyi szakemberek az országba. Ők ugyanakkor nagyon sok reményt nyújtanak nekünk. Az emberek idegesek és egyszerűen félnek. A fertőzött személyeket és a fertőzésgyanús embereket megbélyegzik.

– Hogyan alakult a helyzet az elmúlt hónapokban?

– Kezdetben hanyagul alulértékelték a helyzetet, később megbocsáthatatlanul figyelmen kívül hagyták. Hagyományos boszorkányüldözési rítusokat végeztek és politikailag motivált vádakat mondtak ki. Mindez most depresszív reménytelenségben csúcsosodik ki, ami eluralkodott az embereken. Reméljük, hogy nemzetközi segítséggel meg tudjuk nyerni a csatát a járvány ellen, és újrakezdhetünk mindent.

– Milyen az általános hangulat az országban?

– A helytől függően változik. Épp most tértem vissza Port Lokóból, ahol meglátogattam egy árvaházat. Ez a ház karantén alatt van amiatt, hogy a vezetője elment az ebola egyik áldozatának temetésére. A harminckilenc gyermek és az alkalmazottak teljesen magukra lettek hagyva. A megbélyegzés, a félelem és a boszorkányságban való erős hit  itt is érvényesül, különösen a vidéki területeken. Az emberek úgy vélik, hogy a beteg embert a rossz cselekedetei miatt büntetik. Freetown, a főváros lakossága jobban tájékozott a járványról. Ennek ellenére itt is uralkodik a félelem – és a város környékén mindenki nagy riadalomban él. „Semmi testi kapcsolat!” – ezt a kiáltást gyakran hallottam az utcán.

– Ki szenved leginkább a járványtól?

– Először is természetesen maguk a beteg emberek, de a betegséggyanúsak is, akiket karantén alá helyeznek. Ezek a csoportok találkoznak a lakosság ellenséges hozzáállásával. Az emberek a karanténban kevés ételt vagy más fontos segítséget kapnak. A forródrótunknak és a sürgősségi menedékünknek köszönhetően mi a Don Bosco Fambulban szoros kapcsolatban állunk a gyermekekkel és a fiatalokkal. Első kézből vagyunk tanúi a sorsuknak, és így valóban súroljuk a határainkat. A legtöbbet szenvednek azok a gyerekek, akik látták a szüleiket meghalni és végül árvák lettek, de ugyanígy azok is, akik fertőzöttek voltak, de meggyógyultak, és most kiközösítette őket a családjuk. Emellett még ott vannak, természetesen, maguk a segítők. Rendkívül ébereknek kell lenniük, be kell tartaniuk a biztonsági előírásokat, hogy ne tapasztalják saját magukon a traumát.

– Milyen most egy napja Sierra Leonéban?

– Különösen fontos számomra a reggeli félórás meditáció, amikor Isten és én egyedül vagyunk. Ez nagyon intenzív, és erőt ad nekem egész nap. Mindent a Segítő Szűz Mária védelme alá helyeztem és ez nem szociális romantika. Megtapasztaljuk a kézzelfogható segítségét és védelmét ezekben a nehéz időkben. Sok gyors röpimát mondok a nap folyamán, amelyek gyakran felváltják a zsolozsmát. Függetlenül ettől, én vagyok a felelős a biztonsági és védelmi intézkedésekért a házainkban, a kapcsolatért a kormánnyal és a partnerekkel és a projektmenedzsmenttel. Különben a krízisintervenció is az egyike a napi feladataimnak.

– Mit jelent a járvány az ön munkájára nézve?

– Jelenleg intenzív képzésben részesítjük minden munkatársunkat. Éles megfigyelőknek kell lennünk, most inkább, mint valaha. Hogy viselkednek a gyerekek? Elalszanak-e a padban? Betegek? Lázasak? Háromóránként megmérjük a hőmérsékletüket. A felvételi eljárások az otthonokba tovább tartanak, mivel dokumentálnunk kell a teljes orvosi kórtörténetet és rögzíteni a környezetet, ahol a gyermek élt az előző három hét alatt. Sok árva és a betegséggel érintett gyermeket befogadunk. Lelkisegély-szolgálatunknál ráadásul megnégyszereződött a bejövő hívások száma. Pillanatnyilag ezek szinte kizárólag vészhívások, amelyeknek az időtartama a kétszerese a normál tanácsadó időnek.

– Hogy van személyesen ön?

– Nagyon jól. Ami az egészségemet illeti, fizikailag és lelkileg sem volt panaszom. Van értelme, hogy ebben a pillanatban itt vagyok a helyszínen, akkor is, ha sokak számára úgy tűnik, hogy értelmetlen. De az életben és a hit terén sok minden ambivalens.

– Hogyan tud megbirkózni a személyes félelmeivel?

– Jól vagyok, és elnyomom őket (nevet). A félelemszint csak akkor emelkedik bennem, ha az intézetünkben jelentkezik egy gyanús eset. Ez kétszer történt meg. Ilyenkor mindennek zökkenőmentesen kell lezajlania. Azonnali elszigetelés, terápia és küldés az orvosért. És ha bizonyos időt vesz igénybe, amíg a gyermeket felveszik, addig nagy a feszültség és olyan kérdések kínoznak, mint például hogy milyen módon védjük meg kellőképpen a többi gyereket és a személyzet tagjait az ilyen esetekben. De ezeket a kérdéseket most nem zárhatjuk le. Sok etikai dilemma van, amelyekkel foglalkozni kell.

– Milyen szerepet játszik Isten és a hit ebben a helyzetben?

– Isten nélkül és a vele való kapcsolatom nélkül biztosan nem lennék itt. Vagy elrejtőznék az irodámban, a logisztikai és számítógépes munkába temetkeznék, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet. Korábban az életem során még soha nem voltam ilyen boldog, mint itt és most. Igen, boldog vagyok. A napi találkozás a gyermekekkel és a fiatalokkal számomra a találkozás Krisztussal. Állok korunk kálváriája mentén, felkínálva Veronika kendőjét, segítve, hogy elbírja a keresztet. Most már a fiatalok azok, akik megszemélyesítik a történelmi Krisztust az én életemben. Rajtuk és Krisztuson keresztül tudom, hogy az életem nem fog véget érni a keresztre feszítéssel, hanem azért élünk, hogy megünnepeljük a húsvétot.

– Mit szeretne elmondani a nyugati világnak?

– Nagy rokonszenv létezik a lakosság körében, akár globális szolidaritásnak is mondhatjuk. Ez ad nekem erőt, hogy folytassam. Egyedül csak Németországban ötezer katona és civil önkéntes jelentkezett. Ez hihetetlenül félelmetes! Most a német kormánynak azonnal lehetőséget kell adnia ezeknek az önkénteseknek, hogy segítsenek itt a helyszínen. Túl sok idő múlt el, és a nyugati kormányok továbbra is haboznak. Arra kérem önöket: küldjenek mobil kórházakat legalább özeter férőhellyel, laboratóriumokat, járványügyi szakértőket, valamint orvosokat és ápolókat. Most van itt az ideje, hogy megakadályozzák a globális járványt.

Fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria