Luigi Variara, a leprások apostola

Luigi Variara tizenkét évesen lépett be Don Bosco valdoccói oratóriumába, alig négy hónappal Don Bosco halála előtt, de egy rövid találkozás elegendő volt ahhoz, hogy az egész életét meghatározza.

Amikor 1894. augusztus 6-án Luigi Variara szalézi szerzetesnövendék misszionáriusként megérkezett a kolumbiai Agua de Diosba, még csak 19 éves volt. A „fájdalom városában” akkor 2000 beteg lakott, ebből 800 leprás. Abban az időben a lepra félelmetes szó volt, mert a betegség egy életre elszigetelte a beteget mindenkitől. Ide jönni olyan volt, mintha életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték volna. Még azokat, akik gyógyították a betegeket, vagy a leprások egészséges gyermekeit sem fogadta vissza a társadalom. A betegek legnagyobb ellensége a kétségbeesés volt, a részegség normális állapot, az öngyilkosság pedig nagyon gyakori.

Érkezése után Variara azonnal elkezdett fáradozni azon, hogy megszépítse a betegek életét, különösen a fiatalokét, megosztva velük szenvedélyét a zene és a színjátszás iránt. Az ifjú szalézi hamarosan az egyik legkedveltebb személy lett a lepratelepen. A fiatal misszionárius szenvedélyes zenész volt, a zene szeretetét tanító édesapja plántálta belé, aki nagy súlyt fektetett gyermekei zenei nevelésére. Az egyik első dolga az volt, hogy a katonai zászlóaljtól hangszereket szerzett, a leprás fiúkból egy zenekart szervezett, és zenélni tanította őket. Kivívta mindenki tiszteletét és csodálatát, amikor a betegek által használt trombitát a szájába vette, még csak nem is törölte le a hangszert, nem törődve a gyilkos kórral. A leprás fiúk zenekara hamarosan nyilvános hangversenyt adott a hatóságok előtt és óriási sikerük volt. Szalézi vidámságával Luigi Variara örömet hozott a társadalom kivetettjeinek.

Variara atya trombitáját még mindig őrzik az általa alapított Jézus és Mária Szent Szívének Leányai kolostorában Agua de Diosban, ahol egy kis kiállítással emlékeznek meg alapítójukról; szülőhelyén, Viarigiben pedig egy bronzszobor őrzi emlékét, trombitával a kezében.

Fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír