Madarak, emberek, szörnyek – Tim Burton új filmjéről

Elnézegetve a gyerekeimről készült fotókat, rá kellett döbbennem, hogy sokszor már nem is arra emlékszem, milyenek is voltak valójában, hanem ezekre a képekre. Ez talán így természetes, elvégre a fényképezés legfőbb célja, hogy kisegítse az emlékezetet. Az is igaz, hogy ha a régi képek felett néha-néha elmerengünk, olyan események is felbukkanhatnak memóriánkban, amelyekről azt hittük, már régen elfelejtettük őket. A képek hozzánk tartoznak, titkaikat csak mi ismerjük, ezért nélkülünk nem sokat érnek. Ha nincs, aki felidézze az emlékeket, a fotók a múlt megfagyott darabjai maradnak. Olyanok lesznek, mint az alany nélküli mondat.

Erre pedig minden esély megvan, hiszen a fényképek könnyen túlélik azokat, akikhez kötődtek. Antikváriumokban árulnak olyan régi fotókat, amelyekről már senki sem tudja, mikor készültek, és kit is ábrázolnak. Ransom Riggs amerikai író szenvedélyesen gyűjti az ilyen képeket. És mivel nincs már, aki ismerné a történetüket, gondolt egy nagyot, és néhányat kiválasztva közülük, pótolta ezt a hiányosságot. Írt köréjük egy regényt.

Bár a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című „young adult fiction” már 2011-ben megjelent, a regényből csak most készült film. Nem is akárki vállalkozott az adaptációra: a sötét tónusú, egyedi képi világú filmek alkotója, Tim Burton.

Vajon azért születnek olyan könyvek és filmek, amelyek fantasztikus képességű szuperhősök vagy kivételes tulajdonságokkal rendelkező gyerekek megpróbáltatásairól szólnak, mert a 20-21. századi ember úgy érzi, hogy élete egyhangú? Vagy azért, mert a „tömegben magányos városlakó” mindenáron szeretne kiemelkedni abból az alaktalan halmazból, amelybe a modernitás beleszorította? Nem tudom, de annyi biztos, hogy kedveljük azokat a műveket, amelyeknek szereplői nem hasonlítanak hozzánk. Vándorsólyom kisasszony (Eva Green) árvaházának lakói sem olyanok, mint a közönséges gyerekek. Az egyik láthatatlan, a másik lebeg, mint egy hőlégballon, a harmadik bivalyerős és még sorolhatnánk. Legalábbis ezt mesélte unokájának, Jacobnak (Asa Butterfield) Abe nagyapa, aki maga is ebben az otthonban élt egy ideig. Ám ahogy a fiú nőtt és józanodott, be kellett látnia, hogy e fura gyerekek bizony csak a képzelet szüleményei. Pedig jó lenne valamiben hasonlítani hozzájuk, hiszen Jacob úgy érzi, nála átlagosabb kamasz nincs még egy a Földön. Vele soha nem történik semmi, és nem is fog.
Jacob persze óriásit téved, vagyis érdemes megnézni a filmet. Egy este a nagyapját a háza mögötti kiserdőben találja félholtan. Utolsó szavaiban valamilyen madárról és egy szigetről beszél. Jacob apjával fel is keresi a Wales eldugott sarkában található helyet, ám a romos árvaházban nem talál senkit. Az is kiderül, hogy 1943. szeptember 3-án egy bomba mindent és mindenkit elpusztított. Vagy mégsem?

Természetesen Jacob találkozik Vándorsólyom kisasszonnyal és védenceivel. Kiderül, nem haltak meg annak idején, csak elrejtőztek. Nem a térben, hanem az időben. A hölgy ugyanis nem csak arra képes, hogy emberből madárrá változzon, de arra is, hogy csomót kössön az időre, létrehozva egy olyan hurkot, amely mögött folyton ugyanaz a nap ismétlődik.

Ám tökéletes biztonság nem létezik. Valamikor régen a „különlegesek” egy része megpróbált halhatatlanná válni, ezért a kísérletért pedig szörnyű árat kellett fizetniük: láthatatlan üresrémmé változtak. Néhányan közülük láthatóak, de csak akkor, ha naponta megfelelő mennyiségű szemet fogyasztanak.

Tim Burton filmjéből értelemszerűen éppen az hiányzik, ami Riggs könyvét egészen egyedivé tette, mégpedig a fotók. Nem marad más, mint a mese, amely azért önállóan is megállja a helyét. Igaz, már sokszor hallottunk hasonlót – gondoljunk csak az X-Men-filmek garmadájára –, ennek ellenére nincs az az érzésünk, hogy „na már megint”. Ezek a „különlegesek” ugyanis valahogy valóságosabbak, közelebb állnak hozzánk, mint más fantasztikus képességű lények. Ők elsősorban gyerekek, akik nevelőjük oltalma alatt élik a mindennapjaikat. Képességeiket is inkább a játékban hasznosítják, egészen addig, amíg a gonosz be nem tör jól álcázott búvóhelyükre.

A jó és a rossz harcát is számtalanszor láttuk már, és még látni is fogjuk egy ideig. Igaz, hogy a Vándorsólyom világa fekete-fehér, de ez a leegyszerűsítés talán megengedhető, hiszen a cselekmény elsősorban arról szól, hogy mindenkinek rá kell jönnie, milyen lehetőségek rejlenek benne. Ám azt már nem sugallja sem a könyv, sem a film, hogy mindenki különleges. Itt is – csakúgy, mint a Harry Potterben – különbség van a kivételes tulajdonságokkal rendelkezők és a többiek között. Csak egy a közös bennük: mindegyikük védelemre szorul.

A kamasz Jacob unalmas és szürke élete egy csapásra megváltozik, amikor kiderül, hogy a nagyapja nem a levegőbe beszélt. Mondhatnánk, hogy a film egy gyerek felnőtté válásának története, ám nem csupán ennyi. Jacobnak a benne szunnyadó rendkívüli képesség felismerése mellett arra is rá kell ébrednie, hogy felelősséggel tartozik azokért, akikhez küldetett, és meg kell védenie őket, még akkor is, ha az ajtó túloldalán valami olyan közeledik, amit ember még nem látott.

Rendező: Tim Burton Író: Ransom Riggs Forgatókönyvíró: Jane Goldman, Ransom Riggs Zeneszerző: Michael Higham, Matthew Margeson Operatőr: Bruno Delbonnel Zene: Michael Higham, Matthew Margeson Producer: Peter Chernin Jenno Topping Executive producer: Katterli Frauenfelder, Derek Frey, Nigel Gostelow Vágó: Chris Lebenzon

Szereplő(k): Miss Peregrine – Eva Green, Barron – Samuel L. Jackson, Jacob Portman – Asa Butterfield, Dr. Golan – Allison Janney, Jake anyja – Kim Dickens, Emma Bloom – Ella Purnell, Miss Avocet – Judi Dench, Ornitológus – Rupert Everett

Fotó: Port.hu

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2016. október 23-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.