Miért jó a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán tanulni?

Sigri Katalin, teológia szak, levelező tagozat

Szolnokról járok ide, hivatásos katona vagyok. 2010-ben keresztelkedtem meg, előtte soha nem voltam keresztény közösség tagja. A döntésem nem köthető különösebb eseményhez: volt egy pont, amikor úgy éreztem, csak azzal a tudattal tudok élni, hogy van Isten. A korábbi életemről utólag azt tudom mondani, hogy nem ateista voltam, hanem abszolút közömbös. Nem érdekelt az egész, nem tudtam elképzelni, hogy emberek foglalkozhatnak Istennel, a vallást hiábavaló időtöltésnek gondoltam. Gépészmérnökként végeztem, mindig is természettudományos közeg vett körül, édesapám és bátyám is fizikus-matematikus. Megtudtam viszont, hogy édesapám egykor papnak készült – biztosan van valamiféle generációkon átható közös tudatalattink. A megkeresztelkedésem után mentem ki katonaként Afganisztánba másodszorra – a kettő között nincs összefüggés. Ott váltam először egyházi közösség tagjává, és kezdtem el misére járni. Felfedeztem, mekkora segítséget tud nyújtani a hit. Az egyforma napok között a vasárnap és a szentmise jelentette a lelki kapaszkodót. A közösségben, amelynek tagja voltam, egyedül voltam magyar. A szentmisén az olvasmányokat saját nyelven olvashattuk fel, ami nagy élményt jelentett. Aztán hazajöttem, és itthon is folytattam ezt az életmódot. Nem mondanám, hogy megváltozott az életem, inkább csak kiteljesedett. Közben pedig rengeteg kérdés volt bennem, a szolnoki tábori lelkészből próbáltam kicsikarni válaszokat. Hittanra soha nem jártam, a Bibliát olvasgattam ugyan, de nem volt szilárd tudásom: így fogalmazódott meg bennem, hogy teológiát kellene tanulnom. Amikor eljöttem felvételizni, meg voltam róla győződve, úgyis elküldenek, de nem így történt. Sőt, még az elején is azt gondoltam, hogy az első félév után biztosan kiraknak, mert az órákon folyamatosan alapkérdéseket tettem fel. Azóta viszont úgy gondolom, hogy a naiv kérdésfelvetés jó is tud lenni: néha nehezebb megküzdeni a rossz beidegződésekkel, a gyerekkorban kapott nem megfelelő hitoktatással. Ez éppígy igaz a természettudományos világra is: a naivan kérdezők előbb láthatják meg a választ, mint akiknek már van előzetes, ám nem a valóságot tükröző tudásuk. A főiskolán minden órát csodálattal élek meg. Eleinte a naivitás miatt volt így, most pedig azért, mert tudatosult bennem, hogy a teológia is éppolyan tudomány, mint amilyennek én korábban a matematikát vagy a mechanikát láttam: rendszerszerűen felépített tudomány, amely átfogó ismereteket ad. A főiskolát pedig elfogadó intézménynek ismertem meg: ily módon is az egyház üzenetét közvetíti.

Mohay Réka, teológia szak, lelkipásztori szakirány, nappali tagozat

A Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, több továbbtanulási lehetőség is felmerült, sok minden érdekelt. Eredetileg nem a hittudományi főiskola volt a cél, viszont a felvételi időszak környékén megláttam az iskolában a plakátjukat, és felkeltette az érdeklődésemet. Azóta úgy gondolok erre, mintha valami hirtelen isteni sugallat jött volna. Volt néhány ismerősöm, akik más egyetemi képzés mellett jártak a hittudományira, gondoltam, én is megpróbálom így. A közgázt és a marketinget választottam, mellé pedig a főiskolát. A közgázon most végeztem, van tehát összehasonlítási alapom egy egyetemi tömegszakkal. Nagyon tetszik itt, hogy már az első perctől kezdve személyes kapcsolatok alakultak ki, rektor atya is mindenkit ismer személyesen, maximális segítséget kapunk mindenben. Amikor párhuzamosan végeztem a két képzést, mindig segítettek, hogy az órarendeket össze tudjam egyeztetni. Erre a főiskolára tényleg igaz az, hogy nem a jegyek számítanak, hanem a megszerzett tudás. Nagy a felelősségünk, mert Istenről próbálunk beszélni, és nem bármi másról. Úgy érzem, hogy amit itt megtanulunk, azt fel is tudjuk majd használni a szolgálat során. Jó a hangulat, érdekes embereket ismerhetünk meg, a lelkigyakorlatok is nagy élményt jelentenek – összességében azt mondhatom, hogy itt otthon érzem magam.

Priskin Zsolt, teológia szak, levelező tagozat

Felnőtt megtérő vagyok, ez lesz az első diplomám. Műszaki területről jöttem: ott is találkoztam egyfajta hitvilággal, amelyben minden meg van határozva, és ahol azt gondoljuk, hogy e meghatározottsággal mindent meg lehet oldani. Ez a világ azonban megszűnt számomra, amikor 2010-ben megtértem. Katekumenátusra mentem, ennek hatására kezdett kinyílni a világ: kezdtem megérteni a kultúránk gyökereit, új gondolkodásmódokat sajátítottam el, azután még többet akartam tanulni. Barics Gábriel atya vetette fel, hogy tanulhatnék teológiát. Először úgy gondoltam, hogy nem merem megpróbálni, de végül jelentkeztem. Azóta pedig csodaként élem meg ezt az egészet, érzem Isten támogatását. A diploma megszerzése után azt szeretném csinálni, amit Isten rám bíz. A főiskolán szerzett tudást a munkahelyemen is tudom kamatoztatni: nem szakmailag értem ezt, mert egy informatikai cégnél dolgozom, emberileg viszont változtam. Átalakult a szemléletmódom, elfogadóbb lettem, kezd megszűnni az a lázadó hajlam, ami korábban jellemzett. Új példaképeket kaptam itt, akár a tanárok, akár régi gondolkodók személyében: ebből a világból már nem is tudnék kilépni. Persze az iskola nagy áldozatot követel, négy kislányom van, és jó lenne többet foglalkozni velük – ugyanakkor úgy érzem, nekik is adok át abból, amit itt tanulok. A feleségem is megkapja a teológiai továbbképzést otthon: együtt éljük meg, együtt hozunk áldozatot, de mindenképp megéri.

Forrás és fotó: Pálfy Eszter/Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír