Obbágy László: Ha a görögkatolikus pap szentségként éli meg a házasságot, közelebb kerül Krisztushoz

A Budapesti Görögkatolikus Helynökség szervezésében ősszel előadássorozat indult a magyar görögkatolikus metropólia (érsekség) kincseiről. Ez alkalommal Obbágy László, négygyermekes családapa, egykori ferences diák tartott előadást a papi házasságról. Felidézte, hogy érettségi előtt egyetlen hajszál választotta el attól, hogy jelentkezzen ferences novíciusnak, mert egyszerre vonzotta a papi-szerzetesi élet és a „csokoládétestű nimfák” utáni vágyakozás. Obbágy László idézett Sirák fia könyvéből: „Három dologban talál gyönyörűséget a lelkem, amelyek kedvesek Isten és emberek előtt, ezek: a testvérek egyetértése, a jó barátok szeretete, s a férfi és a nő, ha megértik egymást… Jó, ha van barát és társ a maga idejében, de mindkettőnél többet ér az asszony férje mellett” (Sir 25,1; 40,23). Aranyszájú Szent János pedig így írt a házasságról: „Isten gondviselése kezdettől fogva a férfi és a nő egységét teremti, és a kettőről egyként beszélt: férfinak és nőnek teremtette őket… Nincs más kapcsolat, amely olyan közeli, mint a férfi és nő kapcsolata, ha annyira egységben vannak, mint amennyire kell lenniük.”

Az előadó emlékeztetett rá, hogy az egyházban a házasember pappá szentelésének ősi gyakorlata van, az ókeresztény korban, az első századokban nem került szóba a cölibátus kérdése. Szent Pál azt írta, hogy „a püspök egyszer nősült legyen”, s ez a papra is vonatkozott. Ez fontos mozzanat, mert a papnak az egyetlen feleséghez még a síron túl is tartó hűsége Isten abszolút hűségének a képe kell, hogy legyen. Ez máig érvényes, ha egy pap megözvegyül, nem nősülhet újra. A 325-ben lezajlott nikaiai zsinaton vetették fel egyesek először, hogy a házasság és a papság összeegyeztethetetlen, mert a szexualitás tisztátalanná tesz. Érdekes módon azonban egy szerzetes, Patfoniusz volt az, aki a legerőteljesebben fellépett ez ellen, hangsúlyozva, hogy ezt a kérdést fel sem szabad vetni.

Obbágy László kiemelte: ha a görögkatolikus pap szentségként éli meg a házasságot, akkor az nem eltávolítja, hanem éppen hogy közelebb viszi őt Krisztushoz, és megsokszorozhatja az erőt a családja és a rábízott közösség iránti munkálkodásában. Egyúttal sorra vette a házas pap örömeit és nehézségeit.

A családos pap örömeiről az előadó kifejtette: a családi élet és a papi élet örömei szorosan összetartoznak, nem lehet ezeket szétválasztani. Ebbe beletartozik a papi lét fejlődése is, amikor az ember idővel rájön, hogy a túlzott aktivitás káros is lehet, felszínességhez vezethet, fontosabb ennél, hogy a lényeges dolgokra koncentráljon a pap. A teológus parókus idézte Nemes Ödön jezsuita szerzetest: „A papság olyan, mint egy aranyérem. A fej oldala a Krisztussal való együttlét, a hozzá való hasonulás. Az írás oldala a küldetés, Isten népének szolgálata, a lelkipásztori vezetés. A két oldal elválaszthatatlan egymástól.” Obbágy László szerint a harmadik oldal a törekvés arra, hogy a két oldal egyensúlyba kerüljön egymással. A hitbeli, hivatásbeli fejlődés együtt jár a házastársi lét fejlődésével is.

Az előadó kitért a szerelem mindent elsodró lendületére, „dadogó gyönyörűségére”. Az első szakasza a szerelemnek az Isten ajándékaként megélt testi szerelem és annak érlelődése. A második a testi szerelem biztonsága, szépsége. A harmadik pedig az a mélység, ami több évtizedes tapasztalat eredménye, amikor a házastársak érzik egymást, szavak és testi érintés nélkül is, lelkükben szinte eggyé válnak. Istentől kapott kegyelmi ajándék, hogy a szentély és a hálószoba élménye, „az oltárcsók és a hitvesi csók szépsége úgy találkozik, hogy az szívünk legmélyebb rezdüléseiben, a szentháromságos egy Isten belső szeretetegységének szavakkal ki nem mondható csodáját sejteti meg”. 

A pap különleges öröme, hogy a rábízott hívek legelső közössége a saját családja, és nyilván csak akkor lehet gondoskodó pap, ha gondoskodó férj és apa is – szögezte le Obbágy László. Nem titkolta, boldogabb lenne, ha korábban rájött volna erre. Nagyapaként már jobban látja, hogy fiatal papként annyira elmerült szolgálatának a végzésében, hogy kevesebb figyelmet fordított a saját családjára. Meri ezt mondani úgy, hogy a legnagyobb harmóniában élik az életüket, de az ember érzi, hogy azok a pillanatok, amelyeket annak idején nem élt meg, nem jönnek vissza. Obbágy László a gyermekeinek mindig a három „h” betűs alapot szerette volna átadni: a hit, a hivatás és a házasság legyen az életük három legfontosabb mozzanata, ha ez a három megvan, akkor van igazi fundamentuma az életüknek. Amikor ezt leírta, azt is hozzátette: bízik benne, hogy ezentúl kevesebb hibával szereti őket, mint eddig.

A házas, családos pap nehézségeiről a teológus parókus kifejtette: ide sorolható a szétszakítottság fájdalma és egyúttal értéke. Már Pál apostol is megfogalmazta, hogy „a nőtlennek arra van gondja, ami az Úré, a nős viszont azzal törődik, hogyan keresse felesége kedvét és ezért megosztott”. Obbágy László a szétszakítottságot leginkább spirituálisként élte meg, amikor a kispapjai között lelkiismeret-furdalása volt, miért nincs otthon, amikor viszont a családja körében volt, azon gyötrődött, miért nincs tanítványai körében. A legnagyobb nehézség ez a fajta szétszakítottság: ott él benne a vágy, hogy mindkét közegében szeretne maximálisan megfelelni, ami nem mindig sikerül, viszont mindkét ajándékot Istennek köszönheti.

A másik nehézség a küzdelem a csöndből fakadó szóért. A papnak nagyon sokat kell beszélnie, és előfordul, hogy egy-egy vasárnap szívesebben állna öt percig csöndben, mint hogy megszólaljon. Ez nem azt jelenti, hogy nem akarja az Isten igéjét hirdetni, csak azt, hogy az ember újra és újra átéli a szónak a gyöngeségét és devalválódását. Több csöndre lenne szükségünk, hogy gyökeresebbek legyenek a szavaink – mondta Obbágy László. – Egy többgyermekes papnak meg kell küzdenie ezért a csöndért. Nehézség lehet a magányosság is, de ez soha nem a papnak a magányossága, hanem az emberé. Paradoxon, de éppen a legbensőségesebb emberi kapcsolatban és a legnagyobb egymásra figyelésben, a legteljesebb szellemi-lelki egységben érez rá az ember leginkább a boldogság boldogtalanságára, arra, hogy törékeny és tűnékeny mindez, hogy mindig van valami hiányjel a szeretetkapcsolatban. Rádöbben ilyenkor, hogy tökéletes társa egyedül Isten. 

A kiengesztelődés kérdéséről szólva Obbágy László hangsúlyozta: a pap naponta odaáll az oltár elé, hogy tehetné ezt meg, ha a szíve nem tiszta? Odaállhat, ha képtelen kiengesztelődni, ha valami szurkál a szívében? Az előadó felidézte, hogy egyszer egy falusi asszony arra a kérdésre, hogy soha nem veszekedtek-e a férjével, azt válaszolta, ahol két tányér van, azok össze is csörrennek. De amikor az embere bement délután, azt mondta: „Anyjuk, megy lefelé a nap”. És pontosan tudták, mit jelent ez, mert az eskető pap megtanította őket az efezusi levél eme mondatára: „Ne nyugodjon le a nap haragotok fölött.”

Obbágy László alapvetően fontosnak mondta, hogy a családos, házas pap nyíljon meg mindkét hivatás kegyelmi ajándékai felé, a leendő házas papok és jövendőbeli feleségeik éljenek együtt mindkét misztériummal, éljék át folyamatosan, hogy házasságuk és szerelmük nemcsak egymásról szól, hanem Krisztusról.

Az előadó végezetül leszögezte: az élet természetéből fakadó nehézségek ellenére a legcsodálatosabb, legnagyszerűbb dolog a világon házas, családos görögkatolikus papnak lenni. Az ilyen élet Isten ajándéka a benne élőknek és az egyháznak egyaránt.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Magyar Kurír