Papszentelésre várva – Vágy az emberek szolgálatára

Nézőpont – 2018. június 22., péntek | 19:59

Kisiván Csabát, a Kaposvári Egyházmegye diakónusát június 23-án szenteli áldozópappá Varga László megyéspüspök. Dobai Barna Ottót ugyanezen a napon szenteli áldozópappá Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.

Kisiván Csaba éppen a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ifjúsági bizottságának ülésén vett részt, amikor megérkeztünk, és beszélgetni hívtuk. A Kaposvári Egyházmegye diakónusát június 23-án szenteli áldozópappá Varga László megyéspüspök. Az egyházmegyével egyidős – idén huszonöt éves – szerpap plébániai szolgálati helye a harmincezres város, Siófok; emellett ifjúsági referensi szolgálatot is ellát. Diakónusként rögtön a mély vízbe dobták. Féléves plébániai gyakorlatát főpásztora kérésére egész évre hosszabbította, és ott maradt a plébánián. Ellátta a szolgálatot, s emellett készült fel a szigorlataira, az államvizsgájára, és így írta meg a diplomamunkáját is.

Csaba született pap. Nem azért, mert az óvónője szerint már négyévesen pap akart lenni – ő úgy emlékszik, sokkal inkább kukás vagy mozdonyvezető –, hanem azért, mert szívből jövő, mély elkötelezettség hatja át minden szavát. A templomba a családdal együtt élő dédnagyanyja vitte el, óvodáskorában vele járt misére. Aztán egyszer megszólította a ministránsok vezetője, Sándor László – azóta ő is pap –, és Csaba ott ragadt a plébánián. „Volt bennem egy furcsa érzés, hogy nekem dolgom van itt.” Éveken át részt vett az egyházmegye imatáborában, gimnazistaként az Antióchia közösségbe került, ahol barátokra talált. Megismerkedett egy lánnyal, és megélte az együtt járás szépségeit. Mélyen élt benne a vágy az emberek szolgálatára, segítésére. A Magyar Vöröskeresztben, ahol önkéntes elsősegélynyújtó szolgálatot hoztak létre a barátjával, ez a késztetés is kibontakozhatott benne. „Sok hétvégét töltöttünk a mentőállomáson.” De mégsem az orvosi hivatást választotta. A hívás a papságra és az Isten országáért megélt cölibátusra erősebb volt benne. Érettségi után jelentkezett  a Kaposvári Egyházmegyébe, és akkori főpásztora – Balás Béla – az esztergomi szemináriumba küldte tanulni.

„Öt csodálatos évet töltöttem ott. A szüleim – egyke vagyok – a boldogságomat látva akkor fogadták el igazán, hogy pap leszek. Alaptalannak bizonyult a félelmük, hogy a szemináriumban bezárnak majd a négy fal közé. Nem tudtam betelni a programokkal, és nagyon élveztem a tanulást. Még a filozófiát is. Viktor E. Frankl munkásságáról és az osztrák neurológus által megalapított logoterápiáról írtam a szakdolgozatomat, ezen a területen szeretném továbbképezni magam a jövőben.”

Hatodévben már a szolgálatról szólt az élete. Siófokon harmadmagával, a nyolcvanhét éves Wirth János plébánossal és Vörös Péter káplánnal látják el a lelkipásztori feladatokat. „Élő plébánia ez, bőven akad tennivaló.” Csaba tizenkét csoportban tanít hittant, kíséri a közösségeket. „Fontos, hogy a pap jelen legyen a hívek számára, és kész legyen a párbeszédre.” Az esti mise után kezdődő közösségi alkalmakat követően sokszor éjfélig is beszélget még az érdeklődőkkel. Nyitott a felnőttek teológiai kérdéseire és a fiatalok életvezetési problémáira, hitbeli útkeresésére egyaránt.

Gyakran előfordult vele, hogy egyszerre több, egész embert kívánó feladatot kellett ellátnia, nem csoda hát, ha a legnagyobb kihívásnak a munka és az imaélet összehangolását tartja. „Megtapasztaltam, hogy könnyen kicsúszik a lábam alól a talaj, ha elhanyagolom a személyes imát, és nem tartom fenn a magam számára az időt, amikor együtt vagyunk Istennel.” A lelki feltöltődéshez fontos a Szentírás olvasása, a rendszeres gyónás, a lelkivezetővel való beszélgetés és a papi barátságok is – vallja. Siófokon Vörös Péterrel szolgálhat, aki szintén az esztergomi szemináriumban végzett. „Áldott helyzet ez, nagyon jó barátok vagyunk. Esténként elmaradhatatlan a közös séta, amikor átbeszéljük a napunkat.”

Főpásztora rábízta az ifjúságpasztorációt, szabad kezet adott neki. „A huszonöt évemmel magam is ennek a korosztálynak a tagja vagyok, tudom, milyen fontos foglalkozni a fiatalokkal. Én is a nekik szóló kezdeményezések résztvevőjeként éreztem meg, hogy él az Egyház.” Csaba ismerkedik a közösségekkel, egyházmegyei szintű programokat szervez, és segíti a csoportok, közösségek bekapcsolódását az országos kezdeményezésekbe.

Mindeközben tanul, olvas, tájékozódik. Úgy látja: a pap számára létkérdés, hogy egyre alkalmasabbá váljon az emberekkel folytatott párbeszédre, akkor is, ha nem hívők, hanem keresők fordulnak hozzá. A szentelés utáni szolgálati helyét még nem ismeri, de az ifjúsági referensi munka megmarad az életében. „Nem lesz unalmas a nyár!”

* * *

A gyulafehérvári szeminárium, a bécsi Pázmáneum, az olasz Forlì városka teológiai főiskolájának levelező tagozata és a budapesti Központi Papnevelő Intézet – ezt az utat járta be Dobai Barna Ottó, aki június 23-án Debrecenben ünnepli áldozópappá szentelését.

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye papja messziről érkezett: egy szilágysági kisvárosban, Szilágysomlyón született, és a közeli Kárásztelken töltötte gyermekéveit. Meghatározó örökséget kapott. A református tengerben katolikus szigetet jelentő településen évszázadokon át hűséggel kitartottak az emberek magyarságuk és katolikus vallásuk mellett. Hétfőtől szombatig kemény munkával töltötték napjaikat, de a vasárnapot és az ünnepnapokat megszentelték: nyitott lélekkel hallgatták a templomban papjaikat. Dobai Barna Ottó ebben a légkörben nőtt fel. A falu plébánosának, Lőrincz Ottónak lélekkel teli igehirdetése nagy hatással volt a falubeliekre, több hivatás született, míg ő Kárásztelken szolgált. Dobai Ottó volt az egyik. 1989-ben elvitték katonának, ott érte a hír, hogy meghalt az édesanyja. A tizenkilenc éves fiú úgy érezte, vigaszt csak az Istenbe kapaszkodás jelent számára. Ez megerősítette hivatásában, jelentkezett a nagyváradi püspöknél, és megkezdte tanulmányait a gyulafehérvári szemináriumban. Két tanévet már elvégzett, amikor Tempfli József megyéspüspök több társával együtt Bécsbe küldte tanulni, azzal a távoli elképzeléssel, hogy idővel önálló papképzést indít Nagyváradon.

Dobai Ottó lenyűgözőnek és ijesztőnek találta az osztrák fővárost. Egyfelől csodálattal töltötte el a lehetőségek sokfélesége és a jólét, másfelől viszont megfelelő német nyelvtudás hiányában rengeteget küzdött a tanulással. Végül úgy döntött, hogy elhagyja a szemináriumot: kilépett a világba, és taxisként kezdett dolgozni. Ám hamar felismerte, hogy a boldogulásért túlságosan nagy árat kell fizetnie, ezért hazatért Nagyváradra, ahol autóvezetést oktatott. „Próbáltam kihozni a civil életből a lehető legtöbbet, de nem volt rajta áldás” – vallja meg.

2001-ben egy hátizsákkal nekivágott Olaszországnak. „A jólétet kerestem”– mondja. Egy olívaültetvényen kapott munkát, negyvenfokos hőségben dolgozott. Már az első nap délben meg akart szökni, de végül kitartott, később pedig – sok küzdelmes munka árán – mindig jobb és jobb állást talált. Idővel megtanulta az olasz nyelvet, diszpécser lett a bolognai buszpályaudvaron, megkapta az állampolgárságot is. Voltak párkapcsolatai, beilleszkedett az olasz életbe, mégsem érezte, hogy a helyén volna. Úgy döntött, hogy visszatér a tanulmányaihoz. Forlì városka teológiai főiskolájának levelező tagozatán tanult, mígnem egyszer, Jakubinyi György csíksomlyói prédikációját hallgatva, szíven ütötte egy mondat: „Hazát építeni csak otthon lehet.” Nem sokat töprengett; tudta, mit kell tennie. Összecsomagolt, hazatért, és jelentkezett Bosák Nándor püspöknél. Kimondta az ígéretet Istennek: „A tiéd vagyok.” Ezt a felajánlást azóta mindennap megteszi. Reggel odaadja magát az Úrnak, este pedig megköszöni a napot, és elszámol a végzett dolgokkal. „Nagyon fontos, hogy a pap vigyázzon, nehogy azt higgye, ő már révbe ért, és nyugodtan lazíthat. Naponta szembesülni kell azzal, hogy szolga vagyok” – véli Dobai Ottó.

A budapesti Központi Szemináriumban fejezte be teológiai tanulmányait, s miután letette a vizsgáit, egy évet diakónusi szolgálatban töltött Kisvárdán, Északkelet-Magyarország egyik „hitéleti oázisában”, amelyet pezsgő keresztény élet jellemez.

Négy ország szemináriumaiban és plébániáin formálódott Dobai Ottó papi identitása. Az alapokat Gyulafehérvár, a két éven át hallgatott skolasztikus filozófia és az imaéletben való elmélyülés jelentette számára. Bécsben arra kapott példát, hogyan lehet élni a jólét körülményei között, s merítkezni a hitből, megmaradni a helyes úton. Olaszországban az exegézis tudományában mélyülhetett el, és hasznos ismereteket szerzett, amelyeknek később jó hasznát vette a pasztorációban. Budapesten a kispapok és a civilek harmonikus együttműködése volt számára igazán tanulságos. Kisvárdán nagy érdeklődés kísérte a bibliakört, amit tartott, és a hitoktatás során jól összekovácsolódott a gyerekekkel. „Most a helyemen vagyok, azt tehetem, amit a szívem diktál. Istennek áldozhatom az életemet, irgalmasságát, szeretetét hirdethetem, amíg élek. Nincs ennél nagyobb öröm. Kérem mindenki imáját, hogy olyan pap legyek, amilyennek Isten elképzelt.”

Fotó: Merényi Zita; Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írások nyomtatott változata az Új Ember 2018. június 17-i és 24-i számában olvasható.

Kapcsolódó fotógaléria