Sebestyén Péter: Ezüstbeszéd

Kultúra – 2017. június 18., vasárnap | 15:00

A kötetben az ezüstmisés, marosvásárhelyi plébános huszonöt év alatt elhangzott prédikációi, egyházi és civil alkalmakkor elmondott beszédei olvashatók.

Az idő múlásával a katolikus lelkipásztor előtt egyre jobban felértékelődik és felmagasztosul édesanyja hősies hitének példája: öt gyermeket vállalt és fogadott el Istentől, a szocializmus, a szegénység ás a nyomorúság nehéz körülményei között is tette a dolgát, „takarította a falu szemetét és szolgálta Istent.” Nem tört meg a kommunista párttitkár és „gőgös” egyházi munkaadói többszörös megaláztatásai ellenére sem. A legkilátástalanabbnak látszó körülmények között sem veszítette el Istenbe vetett hitét. „Szó szerint hegyeket mozgató hite családunk lelki erőműve volt: kitartást, elkötelezettséget, a hit minden akadályt legyőző erejét tanultuk meg tőle.”

Sebestyén Péter életében a hit az a szilárd alap, amelyre mindent ráépíthet, biztonságot és állandóságot ad számára. A keresztény hit nem vakhit, hanem hit a szentháromságos egy Istenben, abban, hogy „mindenben és mindenkiben Ő van jelen, Ő mutatkozik meg embertársamban is, amikor észreveszem, felfedezem a benne szunnyadó jót, a szépet, az értékeset.” A hit segítségével képes leszek elfogadni azt is, amit nem tudok megváltoztatni magamban és a másikban, valamint felismerni Isten ingyenes szeretetének látható jeleit. Mindez nincs ellentétben a tudománnyal, hanem túlmutat az ésszerűség határain. Ebből az érett hitből fakad a szeretet és a megbocsátás, a felelősségvállalás másokért. Ez csak akkor sikerülhet, ha hitünket tápláljuk, „edzésben tartjuk az imádsággal, a gyakorlással, a lemondásokkal.”

A kereszténység egyik alapfogalmával, a szeretettel kapcsolatban a marosvásárhelyi plébános figyelmeztet: ne játsszunk ezzel a szóval, Jézustól próbáljunk tanulni, Péter példáján keresztül is. Az ő élete azt mutatja, hogy túl tudott nőni önmagán. „Nem túlozta el kudarcait, nem esett kétségbe, nem rettent meg a szeretet és elköteleződés felelősségétől,” és végül életét adta Mesteréért. Jézust is csak ez érdekli, tőlünk is ezt a valóban mély szeretetet kéri. Vigyázzunk, hogy ne legyünk túlzottan magabiztosak, ne magunkban, hanem Jézusban bízzunk. „Gyengeségünk dacára is vállaljuk a szeretet kihívását, mert ő felemel és magához vonz.” A szenvedést illetően Sebestyén Péter egyértelműen fogalmaz: nem lehet kiiktatni az életünkből. „Isten nem mentesít minket a szenvedéstől. Inkább figyelmeztet általa, hogy szenvedés nélkül nincs áldozat, nincs megdicsőülés. Nagypéntek és Húsvét ugyanannak az életnek, mint éremnek két oldala.” Aki a szenvedés kiiktatására törekszik, az elfelejtkezik Jézus kereszthordozásról mondott szavairól: „Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám” (Lk 14,26). Ha valaki folyamatosan perlekedik Istennel, és minél előbb szabadulni akar keresztjétől, az nem veszi figyelembe, hogy Jézus Krisztus a második isteni személy, aki az Atyaistent a kereszten dicsőítette meg. Ebből viszont az következik, hogy a mi „felmagasztalásunk” is csak Krisztus keresztje által történhet meg.

Az életszentség kérdését vizsgálva a kötet szerzője megállapítja: visszariadunk ettől, életidegennek, természetellenesnek tartjuk, azt gondoljuk, szentként élni örömtelen és nehéz. „Nincs benne fantázia, unalmas és egyhangú, mintha kalitkába zártak volna.” Sebestyén Péter kifejti: korunk embere önállónak hiszi magát, öntörvényű, autonóm, öntelt és mindezek miatt eszményei sincsenek. Könnyen álszentnek, szemforgatónak bélyegez minden átlagtól elütő magatartást, megveti a szentséget, vallja, magabiztosan hirdeti, hogy a világpolgáré a jövő, „akit nem lehet holmi ódivatú, templomszagú, konzervatív erkölcsökkel motiválni.” Korunk emberének a szemében „ócska, primitív a hazaszeretet, a vallásosság, nem számítanak a hagyományok, s az ilyeneknek mindenütt jó, ahol zsigeri élvezetet kaphatnak.” Mindezzel szemben szentnek lenni annyit jelent, hogy „felhagyunk az önzéssel, vagy legalábbis megpróbáljuk visszaszorítani azt, egymás értékeit megbecsüljük, elfogadjuk, örömforrásnak és Isten ajándékának tartjuk, s egy percig sem dőlünk hátra önelégülten, hogy nincs szükségünk egymásra, hanem újból és újból megmosakszunk Isten irgalmában, és szeretettel fordulunk egymás felé.” Az élet legnagyobb kérdése, hogy Jézussal vagyunk-e, megtesszük-e akaratát, vagy válogatunk tanításai között, hogy lelkiismeretünket megnyugtassuk? A tőlünk eltérő gondolkodású emberekben sem szabad, hogy ellenséget lássunk, sokkal inkább testvért, „akiben ott szunnyad az istengyermek.”

Sebestyén Péter hisz benne, hogy a könyvben leírt szavak – „nem tűnnek el a semmiben” –, ahogyan a Bikini együttes énekli –, hanem mozgósítanak, „mi több: Krisztus-követésre indítanak”.

Sebestyén Péter: Ezüstbeszéd, 2016.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 

Kapcsolódó fotógaléria