Szabad-e hangosan olvasni?

Nézőpont – 2016. február 6., szombat | 13:01

Klimo György pécsi püspök 1774-ben nyitotta meg az ország első nyilvános, bárki által szabadon látogatható könyvtárát. Vajon mi vethet fel izgalmasabb kérdéseket: a gyűjtemény kötetei vagy a könyvtári szabályzat?

Már a könyvtár 1774-es alapításakor elkészült az a márványtábla, amely latin nyelven tudatta az olvasókkal a helyes könyvtári magaviselet szabályait. Íme a táblán található szöveg, Fényes Miklós fordításában:

„A könyvtár küszöbét titkon át ne lépd. A polcokhoz ne nyúlj. Kérd a könyvet, amelyet olvasni óhajtasz. Használd azt, de őrizd meg tisztán, ne rongáld hasogatással, szurkálással, sem jeleket bele ne rójj. Könyvjelzőt belehelyezned és bármit kijegyezned szabad. Másolván a könyvre ne könyökölj, papirost se tégy reá és jó messze, jobb felől tartsd a tintát meg a porzót. Ostoba, üres fecsegő maradj távol. Csendben légy, hangos olvasással másokat ne zavarj. Elmenvén a könyvet csukd be. A kicsit add vissza a felügyelőnek, a nagyot reá bízva hagyd az asztalon. Fizetned semmit sem kell. Gazdagabban távozz, térj vissza gyakrabban!”

Időzzünk el a következő résznél: „Csendben légy, hangos olvasással másokat ne zavarj.” Mai olvasási gyakorlatunkból kiindulva az utasítás teljesen természetes. Ha olvasunk, némán és magányosan tesszük. Miért is kell külön felhívni a figyelmet arra, hogy a könyvtár látogatója kerülje a hangos olvasást? A válasz egyszerű: mert a 18. században vagyunk. A néma olvasás elterjedése modern kori fejlemény, a szövegek befogadása hosszú évszázadokon át hangos olvasással történt.

A kérdés természetesen összetettebb annál, hogy határvonalat húzhatnánk: a 18. század végéig hangosan olvastak, azt követően pedig már csak némán – arról nem is beszélve, hogy jellegéből fakadóan nehezen kutatható problémáról van szó. A szóbeliség alapvetően az antikvitás terméke: az ókori kultúra mindenekelőtt a szónoklás művészetének kultúrája volt, amelyben a szöveget fennhangon, a lehető legtökéletesebben hangsúlyozva, gesztusokkal kísérve kell előadni. A kora középkortól kezdve párhuzamosan van jelen a két típusú olvasás, s például már a 6. században, Szent Benedek Regulájában találunk utalást arra, hogy a szerzeteseknek csendben, magányosan kell olvasniuk, hogy ne zavarják társaikat.

Mindez történetileg érdekes, a néma és a hangos olvasást azonban nem pusztán eltérő módszerekként kell értékelnünk, hanem érdemes látnunk komolyabb tétjeit is: ehhez pedig a 20. század első felében alkotó klasszika-filológus, Balogh József Szent Ágostonhoz kötődő kutatásai szolgáltatják az alapot. Ágoston Vallomások című művében saját megtérését írja le, amelyben kulcsszerepet játszik az ún. kerti jelenet: egy hang a Tolle, lege! (Vedd, olvasd!) szavakat ismételgeti, Ágoston pedig az utasításra felcsapja a Szentírást, s pillantása a következő szakaszra esik: „Nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint” (Róm 13,13). Balogh kiemelt jelentőséget tulajdonít annak, hogy Ágoston a szöveg tanúsága szerint némán, egyetlen hang nélkül olvassa a szentírási szakaszt. Ágoston megtérése Balogh értelmezésében nemcsak vallási, hanem esztétikai is: a szóbeliségre épülő antik retorikát korábban maga is nagyra tartó Ágoston itt elfordul a hangosan kimondott szótól, s a bibliai részt némán olvassa. Idézve Baloghot Ágostonról: „egész eddigi életének tartalma a szónoki forma kultusza volt; ennek a kultusznak a tárgya és eszköze a szó. Nemcsak egy mélyen – műveltségében és ízlésében – gyökerező ideál rítusa, hanem egy még mélyebben – az öntudat alatt – fészkelő szokás szakad meg folytonosságában, amikor Szent Ágoston a tolle lege percében az apostol igéit némán olvassa. A régi ideál helyébe új lépett [...], nem a hang, hanem az érzés vezet az új birodalomba.”

A hangos olvasás itt tehát jelentéssel bír, és képviseli mindazt, amit a Vallomások Ágostonja számára az antik retorika megtestesít: a szavakba vetett hitet, a forma és a külsőségek erényként való feltüntetését. A néma olvasás ettől lényegileg különbözik: aki némán olvas, az befelé fordul, önmagára figyel, így biztosít lehetőséget a közelkerülésre Istenhez.

Forrás: Pálfy Eszter/Pécsi Egyházmegye

Fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria