Az új evangelizálásról II. János Pál nyomán

Európa újraevangelizálásával két püspöki szinódus foglalkozott: először 1991-ben, II. János Pál szolgálata alatt, másodszorra pedig a II. Vatikáni Zsinat 50. évfordulóján, 2012 őszén: ezt XVI. Benedek pápa hirdette meg, de javaslatait már Ferenc pápa igyekszik megvalósítani, átvinni a gyakorlatba.

Az európai evangelizálással foglalkozó 1991-es különleges püspöki szinódus – amelyet II. János Pál pápa mindjárt az 1989-es politikai fordulat után Velehrádban, Szent metódnak, Európa védőszentjének sírjánál jelentett be – nem váratlanul jelent meg, mint valamely sziklán nyílt virág. Wojtyła pápa egész szolgálata során gyakran hangoztatta, hogy e földrész csakis keresztény gyökereinek felélesztésével találhatja meg önazonosságát és olyannyira keresett egységét. Egyesek ugyan „compostelai álom”-ról beszéltek II. János Pál elképzeléséről szólva, mintha a – szerintük – „restaurációt” kereső lengyel pápa a középkori „kereszténységet” akarná visszaállítani, ahol egyház és politikai hatalom összefonódott. Valójában azonban II. János Pál nagyon realista volt. Már 1982-ben Santiago de Compostelában ezeket mondta: „Én, Róma püspöke és az egyetemes egyház pásztora, szeretettel teljes felhívást intézek hozzád, vén Európa: Találd meg újra önmagadat! Légy önmagad! Fedezd fel eredetedet! Éleszd fel gyökereidet! Éleszd fel azokat az igazi értékeket, amelyek dicsővé tették történelmedet, és jelenléted szolgáljon más földrészek javára! Építsd újjá lelki egységedet más vallások és az igazi szabadságjogok tiszteletben tartásával! Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!”

A hamarosan szentté avatandó pápa tehát elsősorban lelki megújulásra szólította fel a volt keresztény, de mára már szekularizálódott, hitetlenségbe hajló Európát. Nem akarja visszakövetelni a hajdani pozíciókat, magyarázta a pápa ugyancsak Compostelában: „Az egyház, miként a Szentszék és a katolikus közösség, szolgálni akar, hogy hozzájáruljon ama célok megvalósításához, amelyek igazi anyagi, kulturális és lelki jólétet hoznak a nemzeteknek. Ezért a Szentszék diplomáciai szinten is jelen van megfigyelői révén a különféle nem politikai szervezeteknél, és széles körű diplomáciai kapcsolatokat tart fenn az államokkal. (…) Mégis elsődlegesen az egyházi élet kibontakozását tartja szem előtt, hogy továbbra is a szolgálat és a szeretet tanúságtételével járuljon hozzá a földrész jelenlegi válságának megoldásához.”

II. János Pál 1982-ben, amikor e szavakat mondta, még nem láthatta előre a váratlan 1989-es közép-kelet-európai fordulatot, a kommunizmus bukását. Első magyarországi útja során viszont már az új európai helyzetet tartotta szem előtt, és a magyarokhoz szólva Európához is fordult. Például 1991. augusztus 18-án Debrecenben: „Európa új arculata nehéz vajúdások árán születik meg szemünk előtt. A magyar nemzet azt kutatja, hogyan határozza meg céljait a Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett óriási változások után. Mint keresztények a legjobb szolgálatot most azzal tehetjük, hogy újból közösen teszünk tanúságot azokról a keresztény értékekről, amelyek Európa és Magyarország alapjait megvetették. (…) Európának többnek kell lennie, mint közös megegyezéssel elfogadott érdekközösségnek. Népei igazában arra kaptak közös hivatást, hogy Krisztusban Isten gyermekeinek egyetlen nagy családját alkossák.”

Az elmúlt jó két évtized során még világosabbá vált – Ratzinger pápa ezt különösen is tudatosította –, hogy Európában az új evangelizálásnak szembe kell néznie a gyökeres szekularizmussal, teljes evilágisággal, a gyakorlati istentelenséggel és materializmussal. A volt keresztény földrészen (kérdés, hogy mennyiben volt keresztény...) az evangélium hirdetése nemegyszer nehezebb, mint a déli földtekén vagy a missziós országokban. Mert Európában a krisztusi üzenet magja nem hull szűz földre, hanem gyakran sziklára és tövisek közé; a közöny vagy – a vallásszabadság, a tolerancia és pluralizmus jelszavai mögött is – a vallás- és egyházellenes légkör érvényesül, legalábbis a közéletben; az újliberalizmus teljesen a magánszférába akarja visszaszorítani a vallásos hitet. Jean Guitton katolikus filozófus írta: korunk két életbevágó problémája – egyben a letűnő modernkor jellemzője – éppen az ateizmus és az ökumenizmus. – „Legyenek egyek, hogy a világ higgyen!” Ebben a helyzetben az ökumenizmus – a keresztények közös tanúságtétele és közös evangelizálása – a keresztények létkérdése.

A modern és posztmodern Nyugat

Milyen helyzetben kell hirdetnünk a jézusi örömhírt Európában? A mai Európában, ha nem igyekeznek is filozófiai „támasztékokat” keresni világszemléletüknek, az emberek jelentős része úgy él, mintha Isten nem létezne – számukra nem létezik! Nincs Isten, nincs túlvilági üdvösség, tehát e világon túlmutató reménység sem. „Semmi más, csak a föld!” – hirdette Nietzsche; „Az ember számára az ember a legfőbb lény” – fogalmazta meg gyökeres ateizmusát Marx; Freud is igyekezett leleplezni a vallásos illúziót. A „gyanú mestereihez” (Ricoeur) csatlakoztak a szcientisták (a tudományra hivatkozó ateisták) és a pozitivisták, a különféle színezetű racionalisták, akik az Észt, a Rációt abszolutizálják, bálványozzák. Igazában ezek az ideológiák is leáldozóban vannak. A posztmodern kritika szerint ezek még visszalopták az abszolútot, a mítoszt. Az ideológiákat megtestesítő totalitarizmusok bukásával alábbhagy a harcos, agresszív ateizmus vagy vallásellenesség is. Ezek Nietzsche nyomán „Isten halálát” hirdették, a posztmodern filozófus-próféták már az ember halálát jósolták..

Éppen az abszolútumok hanyatlása jellemzi a posztmodern kort. Az Istent helyettesítő Ész, Szabadság, Haladás, Ember, Tudomány bálványai ledőlnek, a szétfolyó szkepticizmus, a gyakorlati Istennélküliség vagy a jelennek élő materializmus, „fogyasztói mentalitás” hódít: olyan szekularizmus (evilágiság) váltja fel e „hiteket”, amely nem túlságosan magabiztos, esetleg még a tudományban is helyet hagy a misztikumnak, néha az ezoterikus jelenségek, valláspótlékok iránt érdeklődik, de – nagy általánosságban – gyakorlati vallási közömbösségnél köt ki. Az igaz Isten hite a bálványok alkonya volt a kereszténység kezdetén. Most az istentagadók új bálványokat teremtenek maguknak, vagy beletörődnek az abszurdba, az értelmetlen létezésbe. Az ateisták által hirdetett „Isten halála” után (az istentagadó számára Isten nem létezik) az értelmet és teljesebb életet kereső ember „valláspótlékokat” keres. Mert Ágoston vallomása szerint Isten magának, magához teremtett („Fecisti nos ad Te…”) minket, és nyugtalan szívünk csak Benne pihenhet meg, Benne érhetjük el beteljesedésünket.

Magyar Kurír