Személyes törekvés vagy a közösség java? – A szalézi gazdasági elöljáró az ambícióról

Megszentelt élet – 2016. december 5., hétfő | 15:04

Jean Paul Muller luxemburgi szalézi szerzetes, egyetemes ökonómus gondolatait adjuk közre a személyes ambíció és a közösségi lét párhuzamáról, a mértékletességről és a vezető beosztás buktatóiról.

A mai társadalomban az ambíció és a kapzsiság morálisan elfogadott ugyanúgy, mint a „homo homini lupus” (ember embernek farkasa) logikája; az jut előre, aki – személyes sikere érdekében – elnyomja a másikat. De vajon ez a paradigma alkalmazható egy szalézira is? Alapszabályunk szerint: „A szalézi fáradtságot nem ismerve veti bele magát a küldetésébe. Arra törekszik, hogy mindent jól végezzen, egyszerűséggel és mértékkel. Munkájával részt tud venni Isten teremtő tevékenységében, és együtt tud működni Krisztussal az Isten országának építésében.”

A presztízs és a hatalom vágya mindent elsöprő ambíciót eredményez, törekvést, hogy uralkodó, vezető pozícióba jussunk, nem a közösség javára, hanem a puszta vágyért, hogy azt mondhassuk: „Én vagyok...” Maga Ferenc pápa emlékeztet bennünket, hogy a megfeszített Krisztus logikája összeférhetetlen az elismeréssel, a sikerrel, a hírnévvel és a földi diadalokkal.

Persze az ambíció koncepcióját nem szabad démonizálni, mert mint ahogy egy folyónak szüksége van partokra, nehogy túlcsorduljon, így a megfelelő „partok” döntő szerepet játszhatnak a közösség választásaiban is. Az ambíció is természetes része annak az emberi igénynek, hogy a kiválóságra törekedjen: ennek az emberi igénynek a hiánya fásultsághoz és középszerűséghez vezet.

De az ambíciót társítani kell a mértékletességgel, ami az egyetlen dolog, amely a szalézit „megerősíti szíve őrzésében és önuralmában, és segíti, hogy derűs maradjon” (Asz. 18).

Néha – mint szerzetesek – annyira elmerülünk a napi problémákban, hogy „úgy tűnik, az, hogy kik vagyunk és mit teszünk, nem mindig gyökerezik a hitben, a reményben és a szeretetben, és nem határozza meg és mutatja egyértelműen, hogy a kezdeményezés Istennél kezdődik, és mindig hozzá tér vissza” (Az evangéliumi radikalizmus tanúi – Munka és a mértékletesség, EK 27, 3).

Azokat, akik felelős pozícióban vannak, emlékeztetni kell arra, hogy műveink egy bizonyos stílusú és adminisztrációjú irányítást igényelnek:

– evangéliumit, válaszolva mindenekelőtt a szegénység és a szolidaritás evangéliumi kritériumaira,

– körültekintőt, ami jellemző arra, aki nem a saját tulajdonát kezeli,

– kompetenst, azzal a kompetenciával, ami szükséges, hogy felügyelje a gondos ügyintézést,

– testvérit, figyelve azon testvérek szükségleteire, akikkel megosztjuk a küldetésünket,

– átláthatót, nem félve attól, hogy számot kell adni az intézkedésekről.

Annak, aki megoldja az örök érvényű problémákat, nincs szüksége arra, hogy ragyogjon, hogy vezető beosztásban legyen; az a fontos, hogy párbeszédet kezdeményezzen, és azt is tudja, hogyan kezeljen bizonyos „érzékeny” feladatokat.

Vissza kell térnünk a kezdetekhez, a kiszolgált helyett a szolgáló alázatához, az Úr szolgája alakjához, ahhoz, aki, ahogy Ferenc pápa mondja: „nem a nagy vállalkozásairól ismert, sem a híres beszédeiről, de aki szerény, csendes jelenlétével és saját szenvedésén keresztül teljesíti Isten tervét”.

Egy szalézi számára az kell hogy legyen a legfőbb ambíció, hogy folyamatosan erőfeszítéseket tegyen arra, hogy olyan sok gyermek életminőségét és oktatását javítsa, amennyinek csak lehetséges.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria